Jamie Bell: Iskolai kiránduláson jártam már Hadriánusz császár falánál. Akkor persze untam, hogy romokat kell nézegetni. Ma már látom, miért volt fontos az a fal: mert valakiket nagyon ki akart rekeszteni a birodalomból. Féltek azoktól a vad népektől, akik a fal túloldalán éltek. A sztori lényege éppen az a kettősség, hogy lehetsz valakinek a barátja és az ellensége is egyszerre.
Testi megpróbáltatások
filmhu: Milyen emlékeid maradtak a magyarországi és skóciai forgatásról?
J.B.: Budapest gyönyörű hely. Jó, hogy ott kezdtük a forgatást, meleg volt, hétágra sütött a nap és jól éreztük magunkat. Én javarészt lézengtem, mert a jeleneteim nagy részét másutt vettük fel: mire beköszöntött a tél, a skót hegyekben kötöttünk ki. Olyan hidegben kellett forgatnunk, hogy a kihűléses ájulás környékezett. Mindent hallottam, de a látásom megszűnt. És megállás nélkül remegett a testem. Channing Tatum átsegített több mélyponton. Mindig bátorított: „Ugyan már, ez semmiség, menni fog!” A köztünk lévő versengés nagyobb erőbedobásra sarkallt bennünket. Ez abból adódhat, hogy mindketten táncosok vagyunk. Milyen poén, hogy két táncosnak kardokkal és pajzsokkal kellett szórakoznia!
filmhu: Gyakori, hogy testileg ennyire megerőltető egy szerep?
J.B.: Eleve fizikális beállítottságú színész vagyok, tehát fontosak számomra a testi érzetek. Ennél a filmnél a lovaglás is nagy kihívás volt. Ugyanis sosem ültem lovon. Nagyon berezeltem. De amint beletanultam (két hét alatt), fenséges érzésnek bizonyult a gyönyörű lovakon vágtatni.
filmhu: Más produkciókban is kellett már szembesülnöd a félelmeiddel?
J.B.: Attól is berezeltem, amikor a Kedves Wendy! forgatásához készülve először vettem a kezembe fegyvert. De amint feldolgozod a félelmet, bizarr módon hozzászoksz a lövöldözéshez.
filmhu: A testi kínoknál maradva: az Áramlat (2004) egyik jelenetében szöggel lyukasztottad ki a talpad. Hogy is volt ez?
J.B.: Természetesen műlábat használtuk a szóban forgó közelképhez. A rendező, David Gordon Green -akit szerintem az utókor majd az egyik leginkább időtálló amerikai rendezőként fog számon tartani- nagyon örült, hogy mindenütt nagy felhördülést keltett a közönségben a jelenet. Egyébként a való életben is átéltem hasonlót, habár nem szúródott keresztül a lábfejemen a szög, mint a filmben. A forgatás alatt véletlenül beleléptem egy szögbe, és csak abból vettem észre, hogy csordogált a vér a cipőmből. Majdnem elájultam a rémülettől. A sors iróniája. Az egész stáb rajtam röhögött!
filmhu: Hat évesen kezdtél táncolni. Mit is?
J.B.: Szteppeltem. Balettot is tanultam, de nem voltam valami jó. És ha valamit nem tudok megcsinálni, akkor roppant dühös vagyok magamra. Úgyhogy elegem lett a balettból. Rengetegféle lépést kell megtanulni. Négy-öt évig nyűglődtem a balettal. Elfecsérelt időnek tekintem.
filmhu: A korai pálykezdés miatt sok gyerekkori csínytevésből kimaradtál?
J.B.: A haverjaim kialakították a saját kis kultuszaikat, beavatásaikat, de én sosem voltam tagja bandáknak, mert állandóan táncoltam.
Gyereksztárság
filmhu: Tizennégy évesen egycsapásra ismert lettél Billy Elliot szerepében, amire kétezer jelentkező közül választottak ki. Bezsebeltél egy csomó trófeát, többek közt a Brit Filmakadémia, a londoni és az amerikai filmkritikusok díját. Tetszett, hogy elismernek és felismernek?
J.B.: Persze. Eleinte azt mondogatták az utcán: „Jééé, itt a Billy Elliot!”, de az utóbbi években már a saját nevemen szólítanak. Aminek nagyon örülök. Még akkor is, ha négy évbe telt, hogy ezt kivívjam magamnak!
filmhu: Gondoltad volna, hogy világra szóló sikert arat a film?
J.B.: Amikor a musztereket néztem a forgatás alatt, és láttam egy kölyköt, aki a vécécsésze tetején táncol, arra gondoltam: „Na, erre a filmre sem lesznek sokan kíváncsiak!” (nevet) Kész őrület, hogy mégis milyen nagy durranás lett belőle! Mázlink volt: jó helyen lenni, jó időben - ez történt velünk.
filmhu: Nem forgatta fel az életedet a hírnév?
J.B.: Egyáltalán nem. Ha ez történik, fellázadtam volna. Nekem mindig fontos volt, hogy normális életvitelem legyen. Mostanában a nyaralásokra is ráfanyalodtam. Gyerekként nem értettem, mi értelme elutazni egy távol helyre, hogy ott aztán semmittevéssel töltsük az időnket?! Mára megtanultam „semmit tenni”.
filmhu: A gyereksztároknál mindig fennáll a veszély, hogy kinőnek a szerepkörükből, és többé nem lesz vevő rájuk a közönség. Nálad hogyan zajlott a kamaszkori és azutáni szerepváltás?
J.B.: Tartottam tőle, hogy nem fog sikerülni. De A végzet őrei (2002) után már nyilvánvaló volt, hogy többre vagyok kapható, minthogy helyes kissrácokat játsszak. De még tizennyolc évesen is furcsa átmenetben vagy: Európában már felnőttnek számítasz, Amerikában még nem minősülsz annak.
hfilmhu: Későbbi szerepeiddel tudatosan próbáltál szakítani az aranyos kisfiú image-ével?
J.B.: Főként olyan fiatalembereket játszottam, akik eléggé kifejlett egyéniségek. De szó sincs róla, hogy megveszekedve kerestem volna a felnőtt(es) szerepeket. A forgatókönyveket odaadtam a családtagjaimnak és a barátaimnak, elvégre ők ismernek engem igazán alaposan ahhoz, hogy kiforrott véleményük legyen arról, melyik szerep lenne jó számomra. De végül minden döntést magam hoztam meg. A Nicholas Nickleby-ben (2002) egy mozgássérült fickót játszottam, és ezt kifejezetten azért vállaltam el, hogy valami teljesen új dolgot nyújtsak a Billy Elliot után. De nem forogtak a fejemben állandóan imázs-változtatásról szóló gondolatok. Mindig a forgatókönyv minősége és a rendező személye befolyásolt. Általában véve azokat a sztorikat szeretem, ahol a fiatal szereplők próbálnak értelmet adni az életüknek. Lehet, hogy egy ügy mellé állnak, lehet, hogy a szerelem által fejlődnek. Ezáltal megtanulják megkülönböztetni a jót és rosszat, s igyekeznek valami pozitív változást véghezvinni a világban. Önző és tudatlan srácokból segítőkész és körültekintő egyéniségekké válnak.
A Tintinológia tudora
filmhu: Mivel gyerekként csöppentél bele a filmszínészetbe, nyilván sokat tanultál a rendezőidtől.
J.B.: Sokuk képes olyan önfeledten és megszállottan dolgozni, hogy őket nézve rendkívül könnyű mesterségnek tűnik a rendezés. Magam is kedvet érzek hozzá - de még messze vagyok attól, hogy nekifogjak. Azokkal a rendezőkkel a legizgalmasabb dolgozni, akiknek végtelen a fantáziájuk, és szoros a kötődésük a gyermeki énjük iránt.
filmhu: Peter Jackson és Steven Spielberg pont ilyen filmkészítők. Legközelebb az általuk jegyzett Tintin kalandjaiban leszel látható. Jacksonnal forgattál már…
J.B.: Peter filmíró gárdája azért írt nekem egy szerepet a King Kong-ba (2005), hogy modernebb hangot kapjon a film, és a fiatalabb közönség körében is érdeklődésre leljen. E hollywoodinak tűnő film forgatása nekem olyannak érződött, mintha egy független filmben dolgoznék. Hihetetlen volt, hogy nem lógnak a nyakunkon hollywoodi stúdióvezetők, nem kérdőjeleztek meg minden egyes kreatív döntést. Gyerekként nagy rajongója voltam Tintinnek, úgyhogy szakavatott Tintológusnak tekintem magam. Ráadásul kiskoromban a Jurassic Park (1993) volt az első film, amit moziban láttam! Úgyhogy valósággal lubickoltam ebben a filmben. Amerikában nem ismerik Tintint, ezért rajongói elvárások nélkül tárhatjuk a közönség elé a figuráját. De Indiana Jones-t sem ismerték, amíg be nem mutatták a filmet! Úgy tudom, amikor Spielberg előállt az Elveszett frigyláda fosztogatói-val, valaki azt írta neki: „De hisz ez olyan, mint a Tintin!” Mire Spielberg: „Az meg micsoda?” Akinek tetszettek az Indiana Jones-filmek, azok szeretni fogják Tintint is.
