Ján Kuciak halála védőhálót jelent a többi újságíró felett

„Megdöbbentő volt látni ezt a filmet” – szólalt meg elsőként Szalay Zoltán, aki szlovákiai újságíróként a legközelebb állt az eseményekhez a vendégek közül, és aki jelenleg a Napunk.sk vezető szerkesztője. „Ezt személyes történetként is fel tudom fogni, és azt gondolom, hogy nem csak a szlovákiai újságírók érzik így, hanem azok is, akik kint voltak a szlovákiai városok terein azokban az időkben. Mindenki, aki a bőrén érezte ennek a rendszernek a működését, ami lelepleződött a gyilkosság utáni időszakban, tulajdonképpen Ján és Martina áldozatának köszönhetően lepleződött le.”

Matt Sarnecki dokumentumfilmje az oknyomozó újságírás alaposságával tárja fel a Kuciak-gyilkosság körülményeit és a hatalom legfelsőbb köreibe vezető szálait. Hiába tűnik fel egyre több szereplő, sosem válik átláthatatlanná, kiváló dramaturgiai érzékkel vezet végig a történéseken. A dühtől az elkeseredettségen át egészen az igazságszolgáltatásba vetett hitig változatos érzelmeket hív elő, de sosem manipulál.

Mintha az olasz maffiafilmek egyik legjobbját néznénk, csak éppen itt nem lehet azzal lesöpörni a látottakat, hogy ez fikció, vagy hogy messze történt tőlünk. A dokumentumfilm számos okot ad arra, hogy a magunkénak is érezzük a történetet, kínosan fészkelődhetünk például, amikor napvilágra kerülnek a gyilkosság magyar vonatkozásai. A film legnagyobb erénye, hogy egy személyes tragédia érzékletes bemutatásán keresztül képes egy egész rendszer romlottságával szembesíteni.

 

Az Egy újságíró meggyilkolása premier előtti vetítését követő beszélgetésen három oknyomozó újságíró vallott a szakmájáról. Ján Kuciakkal ellentétben fizikai támadás nem érte őket, de a hatalom mindhármuk munkáját akadályozni próbálta. Szalay a gyilkosság idején az Új Szónál dolgozott, amelyet egy olyan szlovákiai oligarcha vásárolt meg, aki kapcsolatba hozható a gyilkosság megrendelésével vádolt Marián Kočnerrel.

Kuciakhoz hasonlóan Panyi Szabolcsot, a Direkt36 újságíróját is megfigyelték, a Pegazus-botrány idején derült ki, hogy a magyar állam megbízásából kémszoftvert telepítettek a telefonjára. A HVG-nél dolgozó Dezső András könyvet írt a magyar alvilágról, illetve a titkosszolgálatokról, 2015-ben az utcán leszólították az Alkotmányvédelmi Hivatal emberei és megpróbálták beszervezni.

Veiszer Alinda rémületes számokat közölt, tavaly 67 újságírót gyilkoltak meg, a gyilkosságok több mint fele Mexikóban, Haitin és Ukrajnában történt, és az ügyek több mint 80 százalékában elmaradt a vádemelés. Mindebből azt a következtetést vonta le, nincs olyan, hogy egy újságíró bezárja maga mögött az ajtót, és biztonságban van. Panyi, árnyalva ezt a képet, elmondta, hogy az újságírás „nyilván egy veszélyes szakma, de ez nem azt jelenti, hogy mindenütt egyformán veszélyes, és ez nem azt jelenti, hogy mindenütt egyforma eszközökkel próbálják meg a független újságírást elnyomni”.

Ha egy újságíró megöléséről, bebörtönzéséről olvas, ő az ilyen történetekből motivációt merít, úgy gondolkodik, hogy egyszerűen nem hagyhatja abba, ha máshol sokkal durvább dolgok történnek, és kollégái sokkal nagyobb kockázatokat vállalnak. „Adott esetben olyan emberek, akikhez személyes kapcsolódásunk is van.”

Dezső kiemelte, hogy a szlovákiai gyilkosság „egy kivételes helyzet volt”, ami „nem véletlen, hogy ekkora a felháborodást váltott ki Szlovákiában.” Marián Kočnert pszichopatának nevezte, vagyis a személyiségével magyarázta, hogy ilyen brutális megoldást választott az illegális ügyleteit leleplező újságíró megállítására.

„Sokan azt hiszik, hogy könnyű embert ölni” – érvelt a gyilkosság rendkívülisége mellett. „Most beszélgettem egy olyan emberrel, aki részt vett ilyen ügyekben. Arról kérdeztem, hogy ma mennyire lehet ilyesmit kivitelezni, és a kilencvenes évekhez képest nagyon megváltozott minden. Mindenhol térfigyelő kamerák vannak, digitális nyomokat hagyunk. Itt is ezek alapján találták meg az elkövetőket.” Ehhez képest a kilencvenes évekbeli alvilági leszámolások esetében sokszor csak vallomások alapján született elmarasztaló ítélet.

„Nem mondanám pszichopatának, inkább egy olyan embernek, akit a hatalom megrészegített. Tényleg elhitte, hogy ő mindent megtehet” – finomított Panyi. „Amikor valakit megrészegít a hatalom, akkor úgymond hibázik, egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy egyszer majd ne ő legyen a csúcsragadozó.”

A magyar és a szlovák helyzet

„Magyarországon ennél szofisztikáltabb a helyzet” – utalt Panyi Kočnerre, aki előbb telefonon megfenyegette Kuciakot, majd a megalapozott gyanú szerint bérgyilkost fogadott. „Más a hatalmi-gazdasági struktúra, nálunk ilyen típusú emberek nincsenek, más típusú emberek vannak, akik okosabbak ennél.” Akkor nálunk hogy csinálják? – kérdezett rá Veiszer. Panyi szerint sokkal célravezetőbb megoldás, amikor egy fenyegető telefonhívás helyett úgy akadályozzák az oknyomozói munkát, hogy arról az újságíró nem tud.

A magyar és szlovák helyzet abban is különbözik, hogy amíg Kuciak egy sajtótájékoztatón tehetett fel kellemetlen kérdéseket Kočnernek, addig nálunk „sajtótájékoztatók sincsenek”. Panyi Mészáros Lőrinc és Tiborcz István elérhetetlenségét hozta fel példaként. Egyszerűen nincs mód arra, hogy egy magyar újságíró a vagyonosodásukról, üzleti ügyeikről kérdezze őket.

Kočner többek között azért haragudott meg Kuciakra, mert a tényfeltáró cikkei hatására korábban lezárt, ellene folytatott nyomozásokat nyitott meg újból az ügyészség. „Szlovákiában, ahol annak ellenére, hogy az ügyészség vagy a rendőrség korrupt, a médiának van egy olyan típusú nyomása, hogy arra muszáj reagálniuk ezeknek a szerveknek. Magyarország teljesen más.”

Dezső András, Panyi Szabolcs, Szalay Zoltán és Veiszer Alinda

Dezső szerint az is fontos különbség, hogy a szlovákiai szervezett bűnözés magas szinten fonódott össze a politikával, ami itthon nem tudott megvalósulni Az ottani helyzet sokkal kegyetlenebb és durvább volt a magyarnál, és ki tudott termelni bérgyilkosokat: „Felhívnám a figyelmet arra, hogy Magyarországon a legtöbb ilyen típusú gyilkosságot egy szlovákiai férfi követte el, Jozef Rohác.”

Szalay is elismerte, hogy más a szervezett bűnözés struktúrája a két országban, de a konkrét ügy kapcsán sokatmondó tényként vetette közbe, hogy a fegyvert, amivel Kuciakot megölték, Magyarországról hozták, illetve hogy az elkövetők nagy része dél-szlovákiai magyar volt, akiknek élő kapcsolatai voltak a magyar szervezett bűnözéssel. 

Panyi egy további fontos különbséget is említett Szlovákia és Magyarország között. Egy olyan országban, ahol a sajtó viszonylag szabad, ahol „az újságírók végzik a munkájukat, és képesek mocskos ügyeket feltárni”, ott nagyobb kockázatot vállal az újságíró, hiszen a politikusok és a bűnelkövetők tudják róla, hogy képes botrányt okozni, és ezért radikálisabb eszközökhöz nyúlnak a megállítása céljából.

Egy olyan országban viszont, ahol a sajtó szabadságfoka alacsonyabb, és amit megírnak, az is csak korlátozottan jut el az olvasókhoz, ott a munkával járó kockázat is kisebb. A poltikusok és a bűnelkövetők joggal gondolhatják: „Írhat akármit az újságíró, nem tök mindegy?”

A fenyegetettség szintjei

„Tudom, hogy nagyon rossz erről pont itt beszélni, de a szervezett bűnözés alapvetően ár-érték arányban gondolkodik. Most nem a morális részét vizsgálva, ez egy buta, ostoba döntés volt, amit amatőr végrehajtás követett” – mondta Dezső. Ismételten aláhúzta, hogy ez Magyarországon elképzelhetetlen, és a következmények ismeretében most már Szlovákiában is ezerszer meggondolja valaki, mielőtt erre adná a fejét.

„Magyarországon fizikailag nincs veszélyben újságíró” – állította, de Veiszer rögtön közbeszúrta, hogy Szlovákiában is ezt gondolták Kuciak meggyilkolásáig. Dezső azzal támasztotta alá az állítását, hogy a szervezett bűnözéssel foglalkozik, és olyan emberekkel beszélget, akik ezt a veszélyt jelenthetnék. „A magyar alvilág ugyanúgy gondol a szlovák alvilágra, mint mi itt: hogy úristen, miket művelnek. A felvidéki magyar maffia az olasznál is durvább volt” – utalt a kilencvenes évek mészárlásaira.

Ami itthon is létezik, az a pszichológiai fenyegetettség, erre mondott két konkrét példát is. Évekkel ezelőtt a szélsőjobboldali Kuruc.info nevű online lap célkeresztjébe került: „a folyamatos telefonos zaklatások idegesítőek tudnak lenni”. Az izraeli Blackcube nevű hírszerző cég is zaklatta őt londoni ügyvédeken keresztül, perekkel fenyegették. „Ezek zavaróak, de a 2015-ös ügy óta sokkal nyugodtabb vagyok.” Azért mert már tudod, hogy figyelnek? – kérdezte Veiszer. Dezső szerint ezt meg lehet szokni, tudja, hogy meddig mehet el az állam, mi az a maximum, amit csinálhat egy újságíróval.

Panyi szerint is legfeljebb a munkavégzésüket fenyegetheti veszély. Buta döntésnek nevezte, amit 2015-ben Dezsővel műveltek, „nyomással megpróbálni rávenni, hogy a forrásait fedje föl”. Ez nem így működik. Szerinte erre rájöttek, és azóta okosabban csinálják: „Nem szabad a tudtára adni a megfigyeltnek, hogy megfigyelés alatt áll. A megfigyelésnek az a lényege, hogy folytasd a kommunikációdat, a rutinodat, találkozz emberekkel, és ez információs aranybánya annak, aki megfigyel.”

Fontos, hogy valódi kockázatot azok vállalnak, akik az információt adják – emelte ki Panyi. „A magyarországi megfigyelések esetében is, Andris (Dezső András - a szerk.) esetében is, azt akarták megtudni, kik azok a források, akik dokumentumokat adnak nekünk. Adott esetben kik azok, akik a kormánynak dolgoznak, és leülnek egy újságíróval. Őket akarták megtalálni.”

Az oknyomozó újságírásnak van egy fontos etikai alapelve: védik a forrásaikat, a legjobb tudásuk szerint próbálják biztosítani azt, hogy ők ne kerüljenek bajba. Panyi szerint nem az újságíró fenyegetettsége, hanem a forrás védelme jelenti a valódi pszichológiai nyomást. „De nem akarom elbagatellizálni, kurva szar érzés, amikor az ember ilyenre rájön” – utalt arra, hogy hónapokon keresztül megfigyelték őt. A Pegazus-botrány kapcsán a forrásai elmondták neki, hogy ez nem újságíró-specifikus, a magyar állam a saját embereit is megfigyelteti, ügyvédeket, politikusokat is.

Panyi szerint ebben az országban az újságíróknál sokkal kevésbé érezhetik magukat biztonságban azok az emberek, akik a rendszerre nézve érzékeny információkkal rendelkeznek, például üzletemberek, strómanok. Az újságírók megfigyelésén keresztül azokat a gyenge láncszemeket keresik, akik esetleg elkezdenek beszélni ebből a körből.

Hiábavaló volt Kuciak és Kušnírova halála?

A beszélgetésből kiderült, hogy a 2018-as Kuciak-gyilkosság a mai napig hatást gyakorol a szlovák közéletre. Szalay több olyan vezető beosztású ember elítéléséről is beszámolt, amely már a film befejezése után történt. Tibor Gašpar rendőrfőkapitány lemondani kényszerült, később vizsgálati fogságba került – ez még benne volt a dokuban, az már nem, hogy utódja, Milan Lučanský ellen szintén eljárás indult, majd a cellájában öngyilkos lett.

Ezzel együtt az is nyilvánvalóvá vált, hogy Robert Fico rendszerének emberei fontos pozíciókban tudtak megkapaszkodni, a rendőrségen, az ügyészségen, a bíróságokon, elkezdtek keményen védekezni, és „sok mindent visszacsináltak”. Az előző rezsim emberei olyannyira megerősödtek, hogy a megtisztulási folyamat lendülete megtört. Tibor Gašpar például nemcsak, hogy szabadlábon van, hanem Fico pártjának egyik jelöltjeként készül a közelgő választásokra, és reális esély mutatkozik rá, hogy Ficóék visszatérnek a hatalomba.

A vendégek által méltán „őrületesnek” nevezett fordulatok egyike, hogy miután a Ficót a miniszterelnöki székben követő, populista Igor Matovič is megbukott, ő is szembefordult az újságírókkal, és jelenleg keresztes hadjáratot vív ellenük. Miután a Kuciak-gyilkosság keltette hullámok hatalomhoz segítették, miniszterelnöknek alkalmatlannak bizonyult, és most a bukásáért bűnbaknak kikiáltott újságírókat támadja, gyakran hasonló retorikával, ahogy azt Fico tette. A gyilkosság ötéves évfordulóján arról beszélt, hogy az újságírók elárulták Kuciak emlékét. A történések ismeretében Veiszer Alinda joggal vethette fel a kérdést, hogy mennyire volt hiábavaló Kuciak és Kušnírova halála.

„Ha valaki sokat tett azért, hogy potenciálisan nagyon sok újságírót ne gyilkoljanak meg, akkor az Kuciak volt” – mondta Panyi, felidézve, hogy a meggyilkolása hatalmas tüntetéseket váltott ki, belebukott egy kormány és egy fél rendszer, „ami persze most mászik vissza.” Szerinte az eseményeket a régió és a világ más vezetői is figyelemmel kísérték, és fontos tanulságokat szűrhettek le belőle:

„Az újságírókra lehet csúnyákat mondani, ki lehet őket zárni a parlamentből, meg lehet őket figyelni, de talán nem kell őket megölni, mert annak kontrollálhatatlan következményei is lehetnek, amibe akár a miniszterelnök is belebukik. Megtanulták, hogy finomabb, szofisztikáltabb módszerekkel kell az újságírók által keltett kellemetlenségeket kezelni. Minden halál értelmetlen, de szerintem egyfajta védőhálót jelent nagyon sok újságíró felett, ami Kuciakkal történt, és főleg az a hatás, amit a halála kiváltott.”

Szalay szerint ez a tragikus eset mégiscsak arra mutat rá, hogy nagy ereje van a sajtónak: „Marian Kočner úgy döntött, hogy meg kell öletnie Kuciakot, mert másképp nem tud vele zöld ágra vergődni. Ez azt jelenti, hogy igenis tartott tőle. Tartott attól, hogy az oknyomozásainak előbb-utóbb eredménye lehet, ezért nyúlt ennyire radikális eszközhöz.”

A szlovákiai újságíró felidézte, hogy a sajtón keresztül szivárogtak ki a rendszer korruptságát bizonyító információk, ezáltal tudott a közvélemény óriási nyomást gyakorolni a politikusokra és a rendőrségre. Szalay szerint ez is azt bizonyítja, mennyire fontos, hogy a sajtó szabad legyen és szabadon tudjon működni. „Ha megvan a szabadsága a sajtónak, akkor azt muszáj komolyan venni.” Ezért is tesznek komoly munkát abba egyes politikusok, például Igor Matovič, hogy elhiteltelenítsék – tette hozzá.

Dezső azt emelte ki, hogy az Egy újságíró meggyilkolásához hasonló komplex, egy egész rendszer működését feltáró, történetmesélős filmekben van meg a lehetőség, hogy szélesebb közönséghez is eljuttassák a tényeket, ezeknek a munkáknak „van igazán értelme.” „Ezt már az is meghallja, akit egyébként folyamatosan azzal bombáznak, hogy az újságírók hülyék.”

A Borkai-ügyet hozta fel példaként, amelynek „a gazdasági részét” már 2012-ben megírta egy tényfeltáró cikkben. „Senkit nem érdekelt, amit meg is értek, engem is untatott.” A jachtos botrány kirobbanása után viszont az embereket hirtelen érdekelni kezdte Borkai Zsolt, Győr akkori fideszes polgármesterének viselt dolgai, kétes üzleti ügyei, amelyekről Győrt behálózó polipként írt a független sajtó. Érdekessé vált, mivel megfoghatóvá vált az emberi oldal, illetve összeállt egy nagy, elmesélhető történet.

Dezső szerint még számos hasonló, egészében el nem mesélt történet van. Rég volt, a médiazaj elült, nem foglalkozik velük senki, pedig az összefüggések feltárásával bemutatható lenne a rendszer felépítése. „Az ilyen munkákra van igazán nagy szükség.” A beszélgetés egy korábbi pontján Dezső viccbe csomagolva azt is megvallotta, meddig menne el ő: „Bocsánat, hogy ezt mondom, de nem halnék meg a magyar nyilvánosságért, sajtószabadságért.”

Panyi rendszeres kapcsolatban áll a dokumentumfilm főszereplőjével, Pavla Holcovával, akitől a vetítés előtt megkérdezte, akar-e üzenni a magyar közönségnek. A szlovák oknyomozó újságíró azt válaszolta, ő már üzent, amikor a film végén arról beszélt, hogy amikor elkeseredettek vagyunk, és úgy tűnik, nincs esély változásra, ebbe a történetbe lehet kapaszkodni, hogy mégis lehetséges. Mi is részt vehetünk benne, a mi döntésünkön is múlik, milyen irányt – jót vagy rosszat – vesz a változás. Az Egy újságíró meggyilkolása azt bizonyítja, a munkáját végző sajtó és a tömegesen nyomást gyakorló állampolgárok együttesen igenis komoly eredményekre képesek. 

Matt Sarnecki filmjét április 27-én mutatják be itthon, a premier előtti vetítés és a beszélgetés a Mozinet Filmnapokon jött létre a Puskin moziban. Április 4-től a Nem kapjátok meg a gyűlöletem vetítéseivel folytatódik a programsorozat.

A Nagylátószög című beszélgetéssorozat részei a forgalmazó YouTube-oldalán találhatóak.

A cikk a Mozinettel együttműködésben született.