A kilencvenes évek második felében sokat repültem Ázsiába (Hongkong, Tokió), ezeknek a munkakirándulásoknak lett az eredménye a Tokyo Underground c. könyvem, mely sikeres könyv volt, meg is hívtak ennek okán az ELTE Bölcsészkarára filmes-médiás-esztétikás hallgatókat oktatni J-popra, meg japán filmre. Amikor elkezdtem hasoncímű cikksorozatomat a Magyar Narancs hasábjain, még mindenki, idősebb és velemkorú, hülyének nézett és lesajnált, hogy azt mertem állítani: az amerikai tömegkultúra igazi kihívója, versenytársa lehet a japán: világszinten. „Mi, hogy a farmernadrágnak, meg Elvisnek, Hollywoodnak és a Hanna-Barbera rajzfilmeknek kihívás Japán?! Röhög a májam!“ Azóta eltelt idő, a kérdés nem kérdés már – eldőlt, úgy van, ahogy mondtam: a japán tömegkultúra az amerikai kihívója lett, ma Magyarországon több tévécsatorna is sugároz folyamatosan animét, dübörög a mangabiznisz, tavaszi-nyári hétvégeken cosplay-es tinilányok őrjöngenek a Petőfi Csarnoknál. Megszületett a magyar otaku. Ez a japánszakos geek-brigád pont a Kubiszyn Viktor generációjával kezdődött e lángoktól ölelt, ám fatornyos és néha egy telehányt lavórra hajazó hazában.
Ha az ember elkezd a felsőoktatásban tanítani, első évfolyamának mindenképpen kitüntetett szerepe lesz! Utólag is azt gondolom, hogy tehetséges, sokra hivatott galeri volt ez az első csapat, amennyire persze követni tudtam későbbi szerepvállalásaikat. Kubiszyn Viktorral dolgoztam később is, nem csak a felsőoktatásban, de a médiában – ami egy nagy vödör bullshit, ám mégis. Egyike volt azoknak az ex-tanítványoknak, akik a TV Sziget c. kulturális műsorban a filmes cuccot hozták, dzigavertovikusan Kinopravda volt a címe – egy alapvetően jobboldali országban merész cím a nagy bolsevik kameraszemre hivatkozni – és visszagondolva is azt gondolom, hogy ez a műsor (K. Viktor + Köllő Killa, valamint a képernyőn Liebhaber Judit és Fiantok Dani -, hozott valami újdonságot a hazai televíziózás képernyejére, még akkor is, ha röviden élt, a sajátos magyar médiaviszonyok között. (Legalábbis részben a TV Sziget egészéből, egészének felhasználásával fejlődött ki a sokáig kultikus Kultúrház c. műsor.) Mikor mindennek vége lett, és magam egy monográfia habjain (Tarantino mozija. Jonathan Miller kiadó, Bp 2004) szörföztem tovább, akkor a kiadó extrém short határidőve kérte az anyagot: amerikai tapasztalok alapján kellett egy kutatási aszisztens, K. Viktorra gondoltam. Jó munkásember volt.
A szerző azt mondta, mikor erre a bevezetőre kért, hogy ez afféle terápiakönyv. Viktor hajdani magánéletéről kevés tudomással bírok, azt is mandínerből tudom. (Jó, hát olvastam a netnaplóját is a literán.) Szúrt. Ha jól vagyok értresülve. Én például nagy hunterthompsonikus voltam, ittam már pszilocibinteát Jamaikában, ettem mágikus gombát Arizónában, nyaltam bélyeget mindenhol, hánytam ayahuascától – de sosenem szúrtam. Asszem gyerekkorom óta félek a szuritól. Nem tudom ezt tehát megítélni, csak olvasmány, meg film, meg a személyes elmesélés élményei által. Elfogadom, nehéz lejönni róla. Viktor lejött. Ez a könyv – ha jól értem, ennek a lejövésnek terápiás teljesítménye is. Nem kis dolog, Ön, nyájas olvasó, egy ember megmenekülésének a titkos krónikáját tarja itt a kezében. Többról nem is lehet szó. A zsidók, úgy értem a vallásos zsidók, azt mondják, ha megmentettél egy embert, akkor megmentetted az egész világot. K. Viktor talán megmentette magát, és ha magát így, akkor ezeken az írásokon kereszül megmentette a világot - halljunk oda!
Furcsa meló a filmkritikusé. Furcsa ember a filmkritikus. A közelébe sem fáradhat olyan finom és komoly embereknek, mint például egy irodalomkritikus. Aki egy irodalmár! Az irodalmár magasszinten tud halkéssel és halvillával enni, filozófiai képzettsége párját ritkító, műveltsége körkörös, emelkedettsége nagyfokú, gondolkodása mély, etikai alapállása sziklaszilárd - és nem fél a széptől. Halkan, azzal a hanghordozással, mintegy felhőhárfát zengetve beszél, mint Székely B. Miklós karaktere Tarr Béla Kárhozat c. filmjében. Kicsit maníros, cseppet finomkodó, mégha barázdált arcú, esőáztatta ballonos besúgóról beszélünk is, ám akiből beármely pillanatban előbukkanhat egy nagyamplitúdóju szenvedéstörténet, mirhaillatú üdvtan vagy a megváltás an sich. Olyan, mint az irodalom maga. Őhozzá képest a filmkritikus olyan, mint választott műneme, vágyának titokzatos tárgya, szemcsokoládéja, szeratonin-infúziója: a film. Amelyről nem kisebb alkotó, maga Jancsó Miklós mondta az, hogy a film a művészetek rangsorában a cirkuszművészet barátja, a cirkusz szintjén, a cirkusz funkióját látja el. Akár magasfokon is! (Nem véletlen, hogy mikor dícsérni akarta, Susan Sontag is a filmkritika-írást a maga egészében a camp kategóriájába tudta be.) A filmkritikus bohóc a fűrészporos padlatú manézsban, oroszlánszelidítő, műlovar és állatidomár, a törpék barátja. Légtornász. Karavánkocsiban lakik, és naponta megmérettetik.
Kubiszyn Viktor nem a napi filmkritika robotosa; Kubiszyn Viktor irányzatos szerző. Érték- és témaválasztásai ellenkulturálisak, megemelni és dicsérni jobban szeret, mint dorgálni, dorongolni, pörölyként rendet vágni a mozgóképkultúra világában. Underground, drogfilmek; alkímia másodprecenként 24 kockában, celluloid-kultuszok a hatvanas évektől napjainkig. Az osztrák stewardess kisüveges burgenlandi vörösbort hoz, a The Fighter megy Christian Bale-el és Mark Wahlberggel az előző ülésbe beépített képernyőn, szépséghibája, hogy már másodszor, nem is nézem, inkább, hogy hol járunk: a plazmakijelző szerint már túl az Uralon: Norilszk, Jakutszk, Magadan, Habarovszk a jelenidejű és folymatosan változó földrajziság sarokpontjai. Remek szórakozásnak tartom tízezer méterrel GULAG-land fölött K. Viktor amerikai, francia, hongkongi, japán trash-pop-kult-cool kritikáit olvasni, mégiscsak május van, lent talán már enged ki a fagyás a földből a Jenyiszej partján, lehet, hogy találnak már zöldélelmiszert a rénszarvasok, lehet, hogy lassan megnyalják a medvét a sámánok, lehet, hogy jön a transz. Ahogy olvasom a könyvet, elkezdek egy kicsit büszke lenni magamra pedagógusként (is). A pedagógus persze nem a jó szó. Legyen inkább sztalker - vagy túravezető. Amikor illető sztalker (vagy túravezető) azt érzi: az üzenet célba ért, feladat teljesítve, mission accomplished. Ami egyébként az élet rendje, az idősebbek megmutatják a fiatalabbaknak hogyan is kell medvét elletni. Hamár Szibéria! A medveelletés oktatása egyébként nem egy agresszív diszciplína, a medveelletés oktatója irányokat mutat, felhívja a figyelmet, hogy milyen illatokat hordoz a szél, apró szavakat vakkant, melyeknek a még háborítatlan elme számára semmi közük semmihez, fogja az anyamedve mancsát. Úgyis a medveelletés tanoncán múlik minden: meg-e van fogékonyság, vagy nincsen. Aztán megtörténik magától.
Jelentem Kubiszyn Viktorból jó medveellető lett! (Bocs.)
Örülök, hogy a 00-ás években azok a témák ihlették, melyek a nyolcvanas, meg a kilencvenes évektől engem is! Ahogy elmúltak mind, hogy aztán egy örök reciklációban visszatérjenek. Valahová térjenek vissza – mint én, éppen most, Japánba, úgy látszik rendszerré lett, hogy hétévente térek ide vissza, a kétszer hét év előttiből lett a könyv, amiből a tanítás, a medveelletés-oktatás. Örülök ennek a könyvnek, ajánlom mindenkinek, szakirányon kívül is, mert jó, intelligens és információ-, valamint empátia-gazdag, ezt a kört is meg kell futni, én is nemsokrára leszállok Tokióban egy nukleáris felhőn keresztül, neo-hibakusha van éppen, az atompara visszavág, régi Godzillák új Godzillát ellenek, kiittam a burgenlandi kisüveges vörösbort, a telefonomban Adachi Masao mobilszáma, amire már tizennégy éve is annyira vágytam, de akkor az illető mozgásában korltozva volt Bejrútban egy El Roumieh nevű helyen, mindegy, mellékszáll, itt és most csak ennyit a gerillafilmről, pornóról, terrorról, módosult tudatról, gratulálok a szerzőnek az első kör lezárásához, game over, új játék következik. Újabb kör!
2011. május 31, Budapest-Tokió
A könyvet kizárólag az Underground Kiadó honlapján lehet megrendelni.
