Kicsit furcsa, kicsit más. Magánzó. A médium és forma ellen megy, szinte minden filmjében más eszközökkel tálalja a közölni valóját, amelynek a magja mégis mindig ugyanaz. Bár mindig is kilógott a kánonból, mégsem elszigetelt alkotó.
Gelencsér Gábor Váratlan perspektívák című, Jeles Andrásról szóló könyvében úgy látja, hogy a rendező kívülállósága ellenére is mindig az adott korba ágyazva alkotott, részese volt és formálta azt: A kis Valentinóval a ’70-es évek dokumentarizmusát, az Álombrigáddal a ’80-as évek korszakváltó törekvéseit, az Angyali üdvözlettel a képzőművészeti ihletésű új érzékenységet, a Senkiföldjével a ’90-es évek emlékezetpolitikáját, az ezredfordulón pedig valamiféle neoavantgárdot a József és testvéreivel.
.jpg)
Jeles András / Fotó: NFI Filmarchívum
A Kossuth- és Balázs Béla-díjas rendező először az ELTE magyar–népművelés szakán tanult, a szintén bölcsészhallgató Kardos Sándorral együtt fedezték fel a filmkészítést az egyetem amatőr filmklubjában. Együtt felvételiztek az akkori Színház- és Filmművészeti Főiskolára is, ahol Jeles először operatőrként, majd rendezőként tanult Herskó János és Fábri Zoltán osztályában. Sokáig együtt alkottak, hol egyikük volt a másik operatőre, hol cseréltek, de kísérletező és bölcsész szemléletük akkor is megjelent a filmjeikben, amikor éppen nem egymással dolgoztak.
Jeles dolgozott rendező asszisztensként a MAFILM-ben, dokumentum-, tévé- és kisfilmeket is rendezett, ráadásul fontos alakja az avantgárd színházi életnek, saját mikro-színházat alapított Monteverdi Birkózókör néven, és Halász Péterrel együtt vezették józsefvárosi Városi Színházat, mégis furcsa szembesülni azzal, hogy csupán fél tucat nagyjátékfilmet jegyez rendezőként. Számunkra legkedvesebb alkotásait idézzük fel.
A KIS VALENTINÓ (1979) / „Mindenki úton van, mégsem jut senki sehova”
A ’70 évek utolsó pillanataiban, 1979 végén mutatták be első nagyjátékfilmjét, a mai napig sokat emlegetett A kis Valentinót. Jeles tulajdonképpen ezzel lett ismert a nagyközönség előtt, hiszen addigi alkotásait a Filmművészeti Főiskolai vizsgafilmjeiként, illetve a kísérleti Balázs Béla Stúdióban készítette. Itt is Kardossal dolgozott együtt, a képi koncepcióról pedig így mesélt Szekfü Andrásnak: „A figura és a helyszín együttesen adja a képet. (…) Minden beállítás olyan, mint egy színházi jelenetnek a totálja.”
A kis Valentinó különös road movie-nak is nevezhető, hiszen egy folyamatosan mozgásban lévő fiatal srác napját követjük végig, ám hogy hova tart, valószínűleg maga sem tudja. A huszonéves László (Opoczki János) külvárosi szövetkezetben dolgozik kocsikísérőként. Egy nap úgy dönt, nem adja postára a rábízott pénzt, hanem céltalanul elindul vele Budapest utcáin, és süteményre, étteremre, taxizásra, illetve tóparti kalandokra költi: csupa olyasmire szórja el, amit nem engedhetne meg magának. Bár a nap végére egy fityingje sem marad, mégsem történik vele semmi maradandó. Erre a tengő-lengő érzetre erősítenek rá az amatőr színészek improvizatív jelenetei.
Fotó: NFI Filmarchívum
Jeles első nagyjátékfilmje korszakos jelentőségű, hiszen nem csupán a Kádár-rendszer agóniáját, hanem az egyetemes emberi létezés haszontalanságát is érzékelteti. A film „a hetvenes évek mozdulatlanná vált dermedt levegőjében rögvest kritikai vihart kavart (…) Mindez sokat elárul a korszak kultúrpolitikai ellentmondásosságáról: az elmarasztaló kritikák mellett Jeles 1980-ban elnyeri a Magyar Filmkritikusok Díját a legjobb elsőfilmes rendezésért, ugyanakkor A kis Valentinó forgalmazás terén a hátrányt jelentő B kategóriás besorolást kap” - eleveníti fel az alkotás körüli abszurd viszonyokat könyvében Gelencsér.
De nem csupán a bemutatás és a fogadtatás volt problematikus, A kis Valentinó elkészítése közben is több akadály gördült a rendező elé. Saját bevallása szerint olyan nyomást helyzetek rá a munka közben, hogy nem pontosan azt tudta megvalósítani, amit szeretett volna: „Az úgynevezett mellékszereplők pont olyan főszereplők a maguk életében, mint az úgynevezett főszereplők. Ezért szerettem volna beleszőni a fiú történetébe elágazásszerűen nagyon sok mellékszereplő saját történetét.” Jeles érzése szerint még a vágás közben is azt sugallta a vezetőség, hogy nem bíznak meg meg benne, úgy érezte, hogy ebben a formában a filmet nem fogja elfogadni a bizottság, így csak jelzésszerűen hagyott benne néhányat ezekből a történet fő vonaláról lenyúló ágakból, és a több mint négy órás filmből egy klasszikus hosszúságú mű lett. Így a 3T-ből a debütáló nagyjátéfilmje még belefért a „tűrt” kategóriába.
Megnézhető a Filmio kínálatában.
ÁLOMBRIGÁD (1983, illetve 1989) / „Ezzel még vitatkozni sem lehet”
A ’80-as évek puhuló diktatúrája ellenére Jeles következő filmje már dobozban maradt. „(…) az Álombrigád világképében az okozza a zavart, hogy nem értelmezhető a korszak pragmatikus politikai beszédmódjában. (…) ennek kapcsán Jeles mindezt szemléletesen úgy fogalmazza meg, hogy «a filmelhárítás» szerint «ezzel még vitatkozni sem lehet», hiszen «legalább támadna bennünket»” - utal Gelecsér Gábor könyvében Jeles Balassa Péterrel folytatott beszélgetésére.
1983-ban készített szürrealista filmszatírának egészen a rendszerváltásig, 1989-ig kellett várnia, hogy engedélyezzék a bemutatását. Ez volt az utolsó „dobozba került” film itthon. „Itt, Magyarországon, és a filmszakmán belül különösen, működik egy konszenzus az alkotók és a hatalom között, ami nehezen tettenérhető, mert főleg a produkciókban nyilvánul meg, de annál tanulságosabb. Mi eleve lemondtunk – de lemondtunk már óvodás korunkban – arról, hogy teljes mértékben érvényesítsük magunkat, hogy ragaszkodjunk ahhoz a lényhez, akinek születnünk adatott, hogy radikálisan csak azt mondjuk, amire születtünk. Cserébe az apparátus eltűri bizonyos kisiklásainkat, és megjutalmaz, ha neki tetsző hangnemben szólalunk meg” - mesélte Jeles 1988-ban a Filmvilágnak adott interjújában Kovács András Bálintnak.
.jpg)
Fotó: NFI Filmarchívum
A Láng Tibor által alakított Oláh Gyula brigádvezető egy szovjet darabot szeretne színre vinni a csapatával, a munkások önként visszafizetik a tévesen kiutalt pénzjutalmakat. Oláh és társai így akarják felhívni a vezetőség figyelmét a rendszer igazságtalanságaira, az előadás megszervezése azonban nem várt bonyodalmakba ütközik. Az Oláh-brigád történetét mesélő narrátor ráadásul időről-időre elkalandozik, váratlan, oda nem illő képek ugranak fel, álomszerű jelenetek és filmrészletek akasztják meg a történetet.
Az Álombrigád nem finomkodott, a Rákosi-korszak jól ismert termelési filmjeinek eszköztárát, a sematikus paneleket, a jellegzetes vizuális megoldásokat szatirikus módon használja. A töredékekből és groteszk epizódokból összeálló tabló rámutat a széthullóban lévő Kádár-rendszer nyomasztó kilátástalanságára. A termelési filmek idealizált karakterei helyett valódi munkás hősöket mutat be, akikkel együtt sodródunk, de végén nem tudjuk meg, hogy végül bemutatták-e az előadást. Jeles nem a történeten, hanem a közérzeten keresztül mond ítéletet a szocialista Magyarország hétköznapi valóságáról, és láttatja a katasztrofikus Kádár-rendszert.
Az 1989-es premier után látványos kompenzáció következett: „a film néhány külföldi fesztiváldíj mellett 1990-ben elnyeri a legrangosabb hazai elismeréseket a Magyar Filmszemle szakmai zsűrijének rendezői díjától a Magyar Filmkritikusok nagydíjáig” - írja az Álombrigád utóéletéről Gelencsér.
Elérhető a Filmio kínálatában.
ANGYALI ÜDVÖZLET (1984) / A kompenzáció
A díjak mellett a kultúrpolitika is igyekezett kompenzálni a rendszerváltás előtti utolsó betiltott film rendezőjét. A kor logikátlanságát és kiszámíthatalanságát jól érzékelteti, hogy már rögtön az Álombrigád csendes elsüllyesztését követően új lehetőséghez jutott. Ebből született az Angyali üdvözlet. Jeles harmadik nagyjátékfilmje talán az eddigieknél is nagyobb kihívás elé állítja a befogadót. Madách drámáját, Az ember tragédiáját viszi vászonra, azonban a hősei gyerekszereplők, ahogy egy másik alkotásában, a Csokonai című tévéfilmben is.
Fotó: NFI Filmarchívum
Jól látszik, hogy a Jeles itt sem a konvenciók mentén halad, hiszen Az ember tragédiája a magyar kultúra kanonikus műve, és bár színpadon is láthattunk több kísérleti megközelítést, mégis körüllengi egyfajta pátosz, tisztelet és áhitat. Gelencsér felidézi, hogy 1982-ben, tehát a film készítése alatt arra a kérdésre, hogy mit vár a gyerekszereplőktől, Jeles így válaszolt: „Valami olyasmit talán, mint a fénytörés. Azt várom, hogy a szöveg a gyerekeken átsugároztatva valami egészen más hatást vált ki.”
A rendező nem csupán a gyerekszereplők választásával töri meg a hagyományt, de meg is húzza a művet. A tizenöt színből összesen kilencet dolgoz fel, azokat sem teljes terjedelmükben, ráadásul Shakespeare-t és Beckettet is bevonja Madách drámájába.
SENKIFÖLDJE (1993) / „Auschwitz működik, állandóan megmutatkozik”
Az angyali üdvözlet után közel tíz évvel készített Jeles megint nagyjátékfilmet, és ismét teljesen más irányba indult. Nem váratlan, hogy az 1945-ben született rendező is filmre vitte a holokauszt témáját, hiszen ekkor már több hasonló korú alkotó mozgóképen is elkezdte feldolgozni a XX. század legnagyobb traumáját. Ami azonban érdekes egybeesés, hogy a Senkiföldjével egy évben mutatták be Steven Spielberg sokak által vitatott, szintén a soáról szóló gigaprodukcióját, a Schindler listáját. A Spielberg-film pedig éppen egy új szemléletet hoz be a holokausztábrázolásba, - ahogy Gelencsér utal rá - a pedagógia hasznosságot. Ez a hollywoodi szemlélet szemben áll az autentikusabb európai feldolgozásokkal, és természetesen Senkiföldje alapgondolatával is.
Jeles filmjében „azért autentikus a holocaust-ábrázolás, mert nem a holocaustot akarta ábrázolni, ami amúgy is ábrázolhatatlan, ami túl van minden fikción, hanem azt, ami ábrázolható, egy ember sorsát. A holocaust hiteles ábrázolásában az ember sorsa az ember sorstalanságává változik” - olvasható a Szombat oldalán Heller Ágnes Zsidó sorsok magyar filmen című konferencián elhangzott előadásának részlete.
Fotó: NFI Filmarchívum
Milyen érdekes, hogy a rendező fia, Nemes Jeles László éppen ezen gondolat nyomán készíti el Saul fia című filmjét 2015-ben, amelyet ugyanúgy Oscar-díjjal jutalmazott az amerikai filmakadémia, mint bő húsz évvel korábban a radikálisan más megközelítésű Schindler listáját.
A Senkiföldje párhuzamos életrajzok története, egy magyar kisvárosban élő zsidó patikus család három nemzedékének mindennapjait láthatjuk 1942 és 1944 között. Jeles ismét leginkább gyerekszemszögből láttatja a történetet, a főhős, Éva tizenhárom éves, ami a zsidó hagyományok szerint fontos kor, hiszen ekkor kezdi el a felnőtté válást - a lányok tizenkét évesen élik át Bat Micva ünnepüket, amelytől fogva rájuk is érvényesek a felnőtt nőkre előírt vallási kötelezettségek és jogok. Éva naplót vezet és Dickens Copperfield Dávid című könyvét olvassa, ám a regényhős időnként megjelenik a kislány életében, vagy ő lép át a regény világába. Először Éva unokatestvérét viszik el a nyilasok, majd megjön Pestről Éva anyja és barátja. Lefoglalják a nagyapja üzletét, letartóztatják édesapját. Hiába írja a kiskamasz a naplójába: „Én nem akarok meghalni, mert még alig éltem”, az egész családra a haláltábor vár. A filmet eredeti archív felvételek teszik igazán megdöbbentővé.
A rendszerváltás utáni holokauszt ábrázolásai Magyarországon még egy csavart kapnak, hiszen a ’40-es évek borzalmai után berobbant a baloldali diktatúra, amely egyáltalán nem kedvezett a feldolgozásnak. Ahogy Gelencsér Gábor írja: „A Kádár-kori amnézia helyére nem egyszerűen az üldöztetés kerül, hiszen a holokauszt és az emlékezés témája a ’80-as évektől a korábbi évtizedekhez képest egyre több filmben tűnik fel. A rendszerváltás lehetőséget nyújt a zsidó sorsot és kulturális hagyományt drámaian érintő megszakítottság korrigálására, a kíméletlen és őszinte szembesítésre a Kádár-kori amnézia okaival és következményeivel.”
„(…) azt kell látnunk, hogy Auschwitz működik, állandóan megmutatkozik, sokféle látható alakban. És amire nem gondoltam, még néhány hónappal ezelőtt sem: az a mentalitás, amely az Auschwitz-szindrómában kulminált, mintha az emberiség alaptulajdonságai közé tartozna. Ez a mentalitás fölfedezhető az európai ember mindennapos tevékenységében” - nyilatkozta Jeles Báron Györgynek a francia koprodukcióban készült, a rendező korábbi munkáihoz képest talán kicsit klasszikusabb film megjelenésekor.
JÓZSEF ÉS TESTVÉREI - JELENETEK EGY PARASZTBIBLIÁBÓL (2003) / „Minden négyzetcentiméter állásfoglalás, morális kérdés”
Újabb tíz évet kellett várni, hogy Jeles nagyjátékfilmmel jelentkezzen, és talán ez az alkotás távolodott el leginkább a klasszikus filmes formától. A József és testvérei ugyan ószövetségi történet, de ő mégis behoz részleteket az Újtestamentumból, miközben egy másik szálon egy fiatal nő történetét beszéli el, akit szexuális rabszolgává tesznek. A Parasztbiblia világa alapján írott filmben új formanyelvet használ, amely dialógusok nélkül, narrációval, árnyfilmként vezet végig minket az Ó- és Újtestamentum elbeszélésein, az elbeszélő Hang pedig mitikus atmoszférát és egyetemességet teremt.
Fotó: Budapest Film
„Az első pillanattól nagyon is hívogató volt ez a lehetőség” - mesélte Jeles a Filmhunak az árnyfilmről. „Minden filmkép mögött ott van ez a probléma: az történik a maga érintetlenségében, ami történik, vagy ez egy kifejezés, üzenet? A kép sokszerű konkrétum, részletek gyűjteménye, soha nem tudok valamit az időnként szükséges egyszerűséggel vagy csakis a kifejezésre szorítkozva mondani. Ha hagyományos filmképpel dolgozom, nem tudok közvetlenül a kifejezésre szorítkozni, illetve mindig csak hosszú távon, hangulatok árán, bizonyos színészi játék, világítás árán jön létre a kifejezés. Az árnyfilm esetében voltaképpen őrületes felelősségről van szó, mert nem mondhatom, hogy beborult, vagy esett, ilyesmire nem lehet hivatkozni. Itt minden négyzetcentiméter állásfoglalás, morális kérdés. Mindent vállalni kell, mert minden kifejezéssé változik, ha akarom, ha nem.”
