A meghallgatás (1969)
„Célom a köz vagyonává tenni tehetségemet. Türelmetlenül várom, hogy a közvélemény a keblére öleljen.” - hangzik el A meghallgatás című rövidfilm első perceiben az önzetlen kívánság, amit az amatőr táncdalénekeseknek tartott, nyílt meghallgatás résztvevője oszt meg a háttérben. Jeles András vizsgafilmjében lelkes fiatalok színpadi produkciójából válogat, akik önbizalommal, de a zenei képzettség és/vagy ritmusérzék tökéletes hiányában énekelnek el pár sort a Rohan az időből, de felszólal a Tölcsért csinálok a kezemből és a Beatles Yesterday című slágerének halandzsa-angol keveréke is. (Gazdag Gyula Válogatás című, egy évre rá elkészült dokumentumfilmjében hasonló közegben, de másra fókuszál: a csepeli KISZ beat-zenekarok számára felajánlja az egyik üres helységét próbaterem gyanánt, a film ezt a válogatási folyamatot követi végig.)
Jeles viszont nem csak a kedvesen bénázó előadásokat mutatja be, hanem egy lányt, a szerény Ilonkát kiemeli a tömegből, hazamegy hozzá és a szülei társaságában beszélgetni kezd vele. Ilonkának mindene a tánczene, az írás és a rajz, de legjobban énekelni szeret. Ez számára az első és legfontosabb önkifejezési forma, ezt a szülei is tanúsítják. A lány személyét még közelebbről megismerve feltámad bennünk a remény, lehet, hogy ő lesz az? Aki megváltást hoz ebbe a végtelenül amatőr felhozatalba? A szocialista kultúrpolitikának egy kis szelete ez, amit Jeles iróniával és a dokumentum-riportfilm műfajának játékos használatával mutat be. (PJ)
Gelencsér Gábor Váratlan perspektívák című kötetében átfogó elemzést írt Jeles András rövid dokumentumfilmjéről (és egész munkásságáról), amely a Literán is elolvasható.
A kis Valentino (1979)
Jeles András első nagyjátékfilmje, A kis Valentino időkapszulaként őrzi azt a mozdulatlannak tetsző kádár-kori miliőt és a 70-es évek végének Budapestjét, amelyben a főszereplő kamasz céltalan utazásra indul. A fekete-fehér, jobbára amatőr színészekkel és improvizált párbeszédekkel tűzdelt cselekmény egy nap leforgása alatt játszódik, de a behatárolt időkeret ellenére nem hallani a stopperóra ketyegését. Feszes tempójú road-movie helyett egy epizodikus, gyakran elkalandozó vonalvezetésű történetként jelenik meg, amiben a főhős leginkább csak sodródik, elhaladva az útjába kerülő hétköznapi, de mégis karikírozott figurák mellett. Néha a kamera egy darabon tovább kíséri a mellékszereplőket is, de aztán soha nem tér vissza hozzájuk. Opotzki János alakítja a főhőst, aki egy reggel úgy dönt, nem adja fel a főnöke által rábízott pénzt a postán, inkább ráérősen nekiindul, hogy a fenekére verjen az ölébe hullott vagyonnak.
Sz. László, akinek a nevét is csak véletlenül tudjuk meg egy rendőrségi igazoltatás során, több szempontból is periférikus figura: a csöves szubkultúra képviselője, akiről azon túl, hogy egy üzemben kocsikísérőként dolgozik, otthon beteg édesanyjával és szenilis rokonaival él, és egy ismeretlen művésznőt hívogat telefonon, nem sokat tudunk meg. Taxiba száll, krémest vesz, vendéglőben ebédel, a kocsmában pezsgőt rendel, lemegy fürödni a Velencei-tóra, de igazából sosem látjuk, hogy lenne igazi célja, vagy, hogy különösebben örömét lelné a költekezésben. Suhancnak sem kimondottan elsőrangú, verekedésben sem jeleskedik, és flipperben is lenyomják a játéktermi nagymenők. A pénz nagy részétől azért csak sikerül megszabadulnia, de végül győzedelmeskedik a bűntudat és a nap végén besétál a rendőrőrsre, hogy feladja magát. A katarzist nélkülöző költekező-túra során a néző számára mégis felsejlik, milyen statikus és megváltoztathatatlan lehetett A kis Valentino készülésének korszaka - ez a se nem hideg, se nem meleg gulyáskommunizmus, nem csak a főhőshöz hasonló, a szocialista társadalom perifériájára szorult kívülállók, hanem mindenki számára. (HB)
Álombrigád (1983)
Jeles második nagyjátékfilmje, A kis Valentino dokumentarista stílusát elhagyó, agyonstilizált, a fennálló rendszerrel szemben meglepően nyíltan fellépő Álombrigád kétségkívül a rendező egyik legerősebb munkája. Ez a két tényező, jelesül a történetből, illetve annak szándékos szétforgácsolásából adódó masszív tartalom, másrészt a bátor szókimondás szerencsés konstellációja láttán ma sem lepődhetünk meg a film több éves pihentetésén: az 1983-ban elkészült művet a lemállott vakolat eltüntetésére még gondosan ügyelő kultúrpolitika éveken át dobozban tartotta, így csak a rendszerváltás évében, 1989-ben kerülhetett a közönség elé. A nyolcvanas évek tűrt és bemutathatott filmjeivel szemben az Álombrigád más minőséget jelent: Jeles nem kritizálni próbálja a létező szocializmust, hanem magának a kései Kádár-kor társadalmi berendezkedésének a létjogosultságát kérdőjelezi meg.
Teszi mindezt (egyrészt) Oláh Gyula gyári munkás és brigádvezető alakján keresztül, aki egyszerű, sokszor zavaros és közhelyektől hemzsegő gondolatai révén is képes felismerni saját és sorstársai életének teljes értelmetlenségét. A tiltakozás egy formájaként a fejébe veszi, hogy a brigádból felállított, amatőr színjátszó társulattal előadják a gyárban Gelman Prémium című darabját, melynek lényege, hogy a munkások lemondanak az őket megillető prémiumról, elvégre az ellentétes a szocializmus erkölcsi alapvetésével, a „mindenki ugyanannyit vesz ki a kondérból” nyilvánvalóan megvalósíthatatlan ideájával. Jelesnek persze esze ágában sincs végigvinni a történetet, egyrészt a letűnt kort jelképező narrátor, Rátonyi Róbert szerepeltetésével látszólag előremozdítja és megmagyarázza, valójában számos ponton megakasztja, szétzilálja, máskor elbagatellizálja a cselekményt, míg a néhol indokolt szimbólumok, másutt teljesen értelmezhetetlen elemek beemelésével a nézőt is megpróbálja arra sarkallni, hogy ne törődjön a színdarab sorsával, úgysincs semmi jelentősége. Az Álombrigád tehát nem pusztán rendszer-, hanem világkép-váltó alkotás. Nem véletlen, hogy a rendező 1990-ben a hazai filmkritikusok által kiosztott elismerések legjelentősebbjével, B. Nagy László-díjjal gazdagodhatott munkájáért. (BB)
