Friss párkapcsolati tragédiáját cipelő harmincas nő ódon házat bérel az angol vidéken, ugyan mi baj történhet? Alex Garland harmadik filmje a lehető legklasszikusabb thriller-alapállásból indul, majd hamar átruccan a horror felségterületére, hogy végül bizarr fináléval sokkolja a nagyérdeműt. A tömör cím sem hazudik, a Men a toxikus férfiak elé állít vérfoltos és néhol egészen szürreális tükröt. Az egész mégis Garland stílusérzéke és merészsége, illetve a csodálatos színészek miatt működik.

Jessie Buckley már csak azért is remek választás a szerepre, mert a sokoldalú tehetségű ír színésznő egyszerre képes törékeny áldozat-jelöltként, kissé pszichotikus nagyvárosi nőként és a zaklatását megelégelő amazonként is gravitálni a figyelmet. Az idilli vidéki tájban bóklászó hősnőre fel is figyel az erdőben élő furcsa férfi, majd a falu papja, rendőre, irritáló kölke is. Még az egyébként kedvesnek tűnő tulajdonosban is feldereng valami ijesztő, mi pedig egyre mélyebbre merülünk az őrületben.

Bár Garland az első két rendezése, az Ex Machina és az Expedíció miatt inkább amolyan tudományos-fantasztikus alkotóként rögzült a köztudatban, íróként korábban is kapcsolatba került a horrorral. A 28 nappal később és a Men akár távoli rokonoknak is tekinthetők, hiszen ezúttal is egy kiforduló világ szorongatja a főszereplőt. Igaz, ezúttal nem gyilkos élőhalottak támadnak, de mintha itt is valami kór fertőzne, ami szép fokozatosan eszkalálja a kezdetben még a hétköznapi normalitás határain belül mozgó sztorit.

A megpróbáltatások után önmagát egy pillanatra elengedő hősnő az önfeledt éneklésével ébreszti fel a fenyegetést, aki egyre közelebb merészkedik hozzá. Az erdőből előbukkanó szótlan meztelen férfi a házáig követi, az incidens miatt pedig sorra képbe kerülnek a többiek. A helyi férfiak látszólag segíteni akarnak, de végül ugyanazokat a narratívákat ismétlik. Az egész a nő hibája, ne hisztériázzon, minek ment oda, satöbbi. A sajnos nagyon is ismerős frázisokat pedig a totálisan oda nem illő tekintetek és gesztusok teszik még kényelmetlenebbé.

Garland kockázatos dologra vállalkozott, hiszen a hímsovizmusról és a kapcsolódó problémás viselkedésmintákról ma korántsem egyszerű újat állítani. Mindehhez ráadásul férfi alkotóként egy női karaktert választ, így törvényszerűen belefut a túlzott egyszerűsítés csapdájába. A Men ugyan az érzékek szintjén is megragadja, milyen borzalmasan tudnak viselkedni a férfiak egy nővel, ennél messzebb nem nagyon jut a témában. Aki persze járatos a szigetország középkori pogány mítoszaiban, bizonyára talál egy-két érdekes hivatkozást, de ezekből sem sikerül univerzális érvényű tanulságokat építeni.

A maró szatíra lehetősége leginkább a „valójában legbelül minden férfi egyforma” tétel meglepő felmutatásában csillan meg. Hogy pontosan miről is van szó, azt most inkább nem árulnánk el, de az eddig inkább a pontos epizódszerepeiről ismert Rory Kinnear kiválóan oldja meg ezt a feladatot. Mindezzel együtt a film inkább csak felvillantja, milyen izgalmas irányokba indulhatott volna tovább, a témával kapcsolatos megállapításai azonban húsz vagy harminc éve sem számítottak volna túlzottan vaskosnak. A mostani genderileg erősen felfokozott időkben pedig kissé kevésnek érződnek.

 

A Men az agyalást tekintve elmarad az art-horror mezőny olyan éllovasaitól, mint Jordan Peele vagy Ari Aster ünnepelt munkái, a vérfakasztásban viszont felveszi a versenyt velük. Garland remek ütemérzékkel bír, finoman húzza be a nézőt, egyre fojtogatóbb atmoszférát teremt és jut el egy kimondottan emlékezetes végkifejletig. A Men a sima háztáji thrillerből az angol hagyományokhoz remekül illő folk-horroron keresztül fordul tocsogós szürreáliába, miközben párszor a frászt hozza az emberre. Vagy épp morbid röhögésre készteti.

Befogadói környezet és személyes attitűd kérdése persze, kit milyen irányba visznek Garland említett írói és rendezői megoldásai. A Men váratlan húzásai és nagyívű túlzásai egyértelmű provokációk, csak épp a valódi belbecs hiányzik ahhoz, hogy ezek valóban borzongató játékra és továbbgondolásra invitáljanak. Mindezzel együtt a film egyértelmű hatást gyakorol a nézőre, még ha ez az elidegenítés is. Kétségtelenül emlékezetes alkotás, még ha nem is mindig a legjobb értelemben az.

A Men a cannes-i filmfesztiválon debütált, kritikusunk Torontóban látta, a magyar bemutató dátuma nem ismert.