Philippe Grandrieux filmjének szinopszisát most futottam át a katalógusban. Örömmel tölt el, hogy sejteni vélem, mit néztem a Nemzeti Filmszínházban 102 percen keresztül. Grandrieux munkájának megtekintése – intellektuális értelemben - komoly erőpróbát jelentett, noha nem vagyok híve minden esetben az egyszerű dramaturgiának.
 
Az első néhány perc meghökkentően reményt keltő, és ez a tény, nem szólva a krétakörös Nagy Zsolt szerepvállalásáról, székemhez szegezett.
Meggyötört arcok, elcsigázott, az élettől már semmit sem remélő emberek. Később: a Senkiföldjén meztelen nőket és férfiakat mustrálnak kvázi-kápóik, majd az egyik kiválasztottat Nagy Zsolt egy vélhetően japán gyártmányú, speciális húsvágó késsel megszabadítja hosszú hajától. Pontosítok: ritkít. (Később borotválnak is.)

A fiatal nőt (Anna Mouglalis) hamarosan egy szadista férfi ütlegeli egy hotelszobában. A nő, akiből prostituáltat csináltak, a földön fetreng, reszket a félelemtől. Még néhány perc és rászámolnak. A filmet nézve - miután dramaturg barátnőm javaslatára túltettem magam azon a kérdésen, hatott-e a rendezőre Tarr Béla (válasz: „Lehet, de nem sokra ment vele.”) - azon meditáltam, mi a színészi munka. Mi az, hogy szerep?
 
Meggyőződésem, hogy Grandrieux szereplői – klasszikus értelemben – nem felelnek meg számos szakmai kritériumnak, mentségükre szolgáljon, nem is kényszerülnek ilyesmire. Az Új életben nagyjából negyed órányi történet van, ezt turbózták föl közel a hétszeresére. Kilépve a számok világából: az ember elállatiasodásáról, megtöréséről, megalázásáról Grandrieux nem fogalmaz meg eredeti gondolatokat, és ennek csak részben oka, hogy a tiszta szöveg nem több tíz percnél.

Értelmezhetetlen a prostituált és a Nagy Zsolt által megformált strici (?), szerelmes(?), rabőr (?), mindhárom (?) viszonya. Megfejthetetlen, hogy egy prostituált miért fakad mélabús mintha-sanzonra a sztriptízbárban, öt fős közönség előtt, amikor az egy másik szakma. Zavarba ejt, hogy a franchise-rendszerben előállított, legújabb francia filmek ún. dekadens nőtípusainak egyikét miért veszi körül titokzatos homály, miért akarja mindenáron megszerezni egy, a katalógus szerint amerikai fiatalember.

Anna Mouglalisban ugyanis, több tucatnyi éppen most pályán lévő, igen dekoratív szaktársnőjéhez hasonlóan, semmi nincs a valódi vampból, a hiperérzékeny Beatrice Dalle-ból, vagy a jó időre kényszerszabadságolt Anne Parillaud-ból. 

Ám: mi minden lehetett volna Alekszander Szokurov Orosz bárkájából!
Az orosz rendező manapság szinte példa nélkül álló vállalása nem kevesebb volt, mint hogy másfél órában egyetlen, vágatlan, speciális kézikamerával rögzített felvétellel megmutassa, mi az, ami visszavonhatatlanul eltűnt, már soha újra nem teremthető.

A felvétel helyszíne a szentpétervári Ermitázs, a XVIII. századtól a huszadik századi, utolsó bálig. Ide téved be a narrátor, maga a filmrendező, kortársunk, és az „Idegen”, az „Európai” (Szergej Dreiden).  Szokurov filmjében az empire-stílusról, Canova szobrászatáról, az itáliai reneszánszról, a flamand mesterekről, El Grecóról, Glinka muzsikájáról merengenek, a zenéről, ami csak akkor szép, ha szomorú. Eközben Nagy Katalin – az Ermitázs alapítója, a műalkotások gyűjtője – a toalettre rohan, Alexandra a kisfiáért aggódik, a perzsa uralkodó követe látogatást tesz a Téli Palotában. És az Idegen mélabúsan veszi tudomásul, hogy az Ermitázsban üldögélő huszadik századiak milyen rosszul öltözöttek, majd pedig alaposan feldühíti egy fiatal nyikhaj, aki azt állítja, tudja, mi az élet értelme – pedig egyszer sem vette kezébe az Evangéliumot.