Pajtába zárja és röhög. Hajánál fogva rángatja, úgy húzza a földön és röhög. Megveri és röhög. Leköpi és röhög. Megerőszakolja és röhög. Amíg az visít, addig ez röhög. Amíg az röhög, addig ez tüzet nyit. Nem, nem. Ez nem lehet az ember. Valami nagyon hasonló, de nem az ember.
1943, Fehéroroszország. Fljora még kisfiú, partizán szeretne lenni. Álma teljesül is, mikor családjától elszakítják a szovjet katonák és a partizánok közé kerül, a gyermeki fantáziában elképzelt lövöldözés, csaták és hőssé válás hamarosan valóság lesz. Fljora még csillogó tekintettel néz a világra, mosolyog, optimistán készül a jövőre. A táborban megismerkedik Glásával, aki misztikus alakjával, szikrázó kék szemeivel, olyan, mint az erdő meg nem értett tündére. Rövid beszélgetésük a gyerekkor utolsó felvonása, esetlen csókolózásuk után ennek is vége. Innentől a mélybe hulló bombák, a halott, megcsonkított emberhalmok és a lángszórók képei töltik ki a kamaszkor helyét. Az első szerelmet, kiéhezett, szadista katonák teszik magukévá, a tanárok szerepébe pedig az éhség, a gyilkolás és a mindennél erősebb életösztön lépnek.
Folyamatosan hallunk valamit. Az erdő neszeit, a hosszú, vékony, fegyverekre emlékeztető fenyők állandó mormogását, repülőgépzúgást, szúnyogzümmögést, sípolást, a víz csöpögését, torz hangú rádiót vagy az osztrák zene legismertebb dallamainak foszlányait. Elsőre fel sem tűnik, milyen baljós alapot teremt a hangzás, de végül rálépünk erre az ingoványos terepre, ami óvatosan visz minket egyre mélyebbre. Ahogy Fljora és Glása lépnek szimbolikusan a felnőttvilágot is jelképező mocsárba és értelmetlenül beszennyezetté válnak, úgy nyöszörgünk és menetelünk mi is egyre beljebb Klimov zöld képeibe.
Homokdűne, erdő, könnyűszerkezetű faépületek. A régi, nyugodt világot meg sem mutatják nekünk, visznek minket a sötétségbe, egyre baljósabb környezetbe. Csak sejtjük, nem az a normalitás, amit épp magunk körül érzékelünk. Rozoga, koszos deszkatákolmányok, hosszú utak, nyirkos mezők, szúrós tekintetű erdők - ezekben a terekben várjuk, hogy megérkezzen az ellenség. ,,Ma reggel megsértettem egy német katonát.” Cirill betűs fatábla zötykölődik egy német furgonra kötözött holttest kezében. Megjöttek. Így fogjátok ti is végezni, készít fel minket az apokalipszis karmestere.
A film végén Fljora már nem gyerek, nem is fiatal, a szemünk láttára öregedett meg. Persze lehet mondani, hogy az égésnyomok, a kosz és a sárfoltok maszkírozták el előlünk kisfiú voltát, de attól tartok, hiába is keresnénk: a háborúban nincsenek gyerekek. Vének imbolyognak mindenütt, kiszipolyozott roncsok. Fljora végül belelő egy pocsolyában fekvő Hitler képbe, közben a ‘30-as, ‘40-es évek archív felvételei indulnak el visszafelé. Kiugró katonák kerülnek vissza a repülőgépbe, politikusok karjai kerülnek a helyükre, az embertömegek sorsát megpecsételő kézfogások képei visszapörögnek. Lehetett volna így is. Fljora minden lövésnél gondolkozik kicsit, megint elsüti a fegyvert, végül Hitlert látjuk az anyja ölében. És Fljora nem lő többé. Mozart Lacrimosája kúszik elő a fák közül, ezek a feloldozás harangjai. A partizánok elhagyják a porig rombolt falut. Elszívja őket szemünk elől az erdő.
„Amit elmondhattam, már elmondtam” – nyilatkozta Elem Klimov, aki a Jöjj és lásd! után nem ült többet rendezői székbe. Bár a Filművészeti Szövetség elnökévé nevezték ki, így anyagi háttere is lett volna hozzá, nagy álmát, a Mester és Margaritát végül mégsem valósította meg. Életművét, mely számos olyan kincset tartalmaz, mint a Raszputyinról szóló Agónia vagy a kommunista szatíra, a Hurrá nyaralunk!, mégis kevesen ismerik, pedig Tarkovszkij és Eisenstein mellett a szovjet/orosz filmművészet megkerülhetetlen alkotója.
Legkiforrottabb darabja is méltatlanul a háttérbe szorult, ami, ha ritkán mégis reflektorfényt kap, nem győzünk rajta eléggé csodálkozni, hogy készíthetett valaki ilyen érzékeny és fájdalmas darabot a történelem egyik legsötétebb korszakáról. A film forgatása is hasonlóan hosszú és nyomasztó folyamat volt, akárcsak a filmben bemutatott rémtettek. A falusiak nyöszörgései valódi, átélt fájdalomból táplálkoztak, a rendező ugyanis a háborút megélt embereket választott statisztának. A kamerák előtt pusztult el állat és erdő is, a puskák között pedig számos éles fegyver volt. A tizennégy éves főszereplő, Alekszej Kravcsenko több mint tíz kilót fogyott a forgatás alatt, és mivel az eseményeket kronologikusan vették fel, a borzalmakkal egyenesen arányosan öregedett ő is. Ezek a körülmények ma már természetesen elképzelhetetlenek.
A Jöjj és lásd! olyan korban készült, amikor a filmek tökéletes leforgatása fontosabbnak bizonyult, mint a közben elforgácsolódott színészek, stábtagok hogyléte. Kicsikarni bármi áron a valódi fájdalomtól és félelemtől kicsorduló könnyeket. Ezeket a könnyeket mégis látni kell.
