Breier Ádám második rövidfilmje, a Cathrine magánélete Joyce Caroll Oates-története alapján készült tanmese egy tizenkét éves kislányról, aki kacér videókat készít a barátnőjével, amelyeket közzétesz az interneten, míg egy családi ismerős félre nem érti a viselkedését. Amint Kardos Róbert megjelenik a vásznon, és ránéz a kislányt játszó – egyébként remek – Rátkai Amandára, már nyilvánvaló, merre és hogyan fog kanyarodni az egyébként vékony történet.
Ugyanígy a gyerekszínészek viszik el Szurdi Miklós és az ifjabb Szurdi kisfilmjét, a Leszámolás-t (vagyis a Showdown-t, ugyanis a film angol nyelven készült). A kosztümökből ítélve a századfordulón játszódó sztoriban két kislány csónakázik a tavon és egyre vadabbul próbálják felüllicitálni egymást egy fiúval kapcsolatban. Szurdiék szinte végig közelképeket használnak és a két lány (Szurdi Panna és Rosie Laurenty Sellers) arca és játéka meg is érdemli. A történet közepén a hencegéseik meg is jelennek a tó közepén vizuális gegek formájában, de a konfliktus és annak lezárása meglepően száraz ahhoz képest, hogy nyílt vízen játszódik.
Felborítottam a kronológiát, mert a két film között lement még egy a K6 blokkban, amiről nem csak a hossza miatt is érdemes bővebben beszélni: ez az Itt vagyok, Szimler Bálint filmje. Nem tudom egyszerűbben megfogalmazni: nem hiszem, hogy fogok látni még egy ennyire jó kisfilmet a szemlén. Lassan a mániámmál válik, hogy a magyar rövidfilmeken műfajokat követelek, de erről filmfesztiválról filmfesztiválra lemondok. De ha már a műfaj nem jön össze, akkor legalább készítsenek a fiatalok olyan filmeket, ami róluk szól, az ő problémájukról, vagy azok hiányáról, olyanok filmeket, ami a saját korosztályuknak készül és nem a filmfesztiválok szakmai zsűrijének.
Itt vagyok
Pedig az Itt vagyok az első percekben tényleg egy elcsépelt diákfilmnek tűnik – az a fajta, ami a dohányzást választja a dialógusok helyett, a kóválygást cselekmény helyett -, de aztán mind a főszereplő személye, mind az egész esztétika egyszerűen lesöpör minden közhelyet. Ami céltalanságnak tűnik, az a cél maga, bolyongani a városban, felmenni a haverokhoz, átsörözni egy éjszakát, ezt mind megmutatni és ennek a gellert kapott szellemiségét közvetíteni 35 percben egy percnyi unalom nélkül lehetetlennek tűnik, Szimlernek és stábjának viszont sikerül. A film nagyon sokat köszönhet főszereplőjének, Vida Viktornak, a hozzáértéssel válogatott mellékszereplőknek, a tehetséges operatőrnek, az improvizált dialógusoknak, a hangmérnöknek és mindenkinek, aki ebben részt vett és akiket láttunk is meghajolni a film után. Nagyon hosszú ideje nem jöttem ki mosolyogva rövidfilmes blokkról, köszönöm az film alkotóinak, hogy tegnap sikerült. Meg tudnám ezt az egész cikket tölteni az Itt vagyok dícséretével, de az nem lenne fair a többiekkel szemben.
Lena
A K6 blokk már kevésbé volt ennyire maradandó, de lehet, hogy csak azért, mert a szemle idén sem állította vissza a kísérleti filmes blokkokat, és ezért amúgy olyan kompetens kisjátékfilmek között, mint a Levegőt venni vagy a Felnőttfilm, végig kell ülnünk olyanokat is, mint az Eldorádó vagy a Lena. Nem vagyok a kísérleti filmezés ellensége, talán csak az elvárásaim nagyok. Groó Diana és Magyarósi Éva filmje egyszerűen rosszabbul néz ki, mint a nyolcvanas évek közepesen olcsó videóklipjeinek nagyrésze, ősöreg számítógépes animációkat használ, az utóbbi mérhetetlenül modoros monológot is, borzalmasan repetitív zenét, és mindegyik csúnya, csúnya, csúnya. Lehet, hogy én vagyok a mumus, de nem fogadom el azt a kísérleti filmezést 2010-ben, ami leginkább a megboldogult PC-ABC tévéműsorra emlékeztet. Ugyanez vonatkozik a Családi kör-re is, de amellett legalább az szól, hogy a 2008-as Filmtett táborban készült.
A kisjátékfilmek ennél sokkal pozitívabb benyomást tettek. Az m1 novemberben indult, rendszerváltást feldolgozó Hajónapló sorozatának egyik része, a Levegőt venni kicsit túlírtírt, néha túljátszott, de szimpatikus film, ami több alkalommal is felülemelkedik a saját digitális nyersanyagán (az álomjelenet zseniális, akárcsak a víz alatti felvételek). Az már más dolog, hogy a topmenedzserek egoista élete öt perc alatt kiismerhető és fárasztó, de ez nem az író Zoltán Gábor hibája, hanem a társadalmi rétegé.
Levegőt venni
A Felnőttfilm is egy viccen alapul, de legalább tényleg van benne humor. Elég nehéz belemenni a részleteibe anélkül, hogy ne lőjük le a film poénját, a lényeg, hogy egy jól megírt, jól eljátszott, jól rendezett alkotásról van szó. Egyszerűen jó. De hogy ez az ártalmatlan, egyébként kellemes szösszenet miért került a halálblokkba, az rejtély.
