Kimet Pálfi György Nem vagyok a barátod című filmjében láttad először, és az osztálytársaiddal közösen rendezett, Nekem Budapest című antológiafilmbe szeretted volna színészként bevonni. Korábban meséltél róla, hogy Kim már az első találkozásotok alkalmával is nagyon zavartan viselkedett. Mikor tudatosult benned a helyzet súlyossága, hogy ez nem csak egy átmeneti állapot?

Akkoriban nem volt rálátásom arra, hogy ez mekkora bajt jelent. Amikor találkoztunk, még én is csak 25-26 éves voltam, egy csomót buliztunk, és lehetett látni másokat is, akik szét voltak esve. Amikor először találkoztam Kimmel, akkor volt egy benyomásom arról, hogy milyen állapotban van, de nem tudtam, hogy ez egy régóta tartó folyamat. Semmit nem tudtam az előtörténetéről, azt sem, hogy már hányan próbálták elvonóra vinni korábban.

A találkozásaink összefolytak az ő megoldandó gondjaival, például hogy el kell mennie az albérletéből. Egy ilyen alkalommal vettem föl vele azt a jelenetet, amikor felolvassa a versét, aztán meg már a főbérlőjével telefonálgattam, mert nem akarta visszaadni a kaucióját. Körülbelül a harmadik találkozóra egyértelművé vált, hogy a kisjátékfilm-forgatás, ami az eredeti szándékom volt, nem fog menni.

El is engedtem volna ezt a kapcsolatot, de Kim ragaszkodott hozzá, hogy találkozzunk és valamit forgassunk, és olyan sűrűn írt, hogy nem lehetett ignorálni, szóval találkoztunk, és ilyenkor mindig vittem magammal egy kamerát. Segíteni akartam és arra jutottam, hogy az egy jótékony projekt lehetne, ha filmet csinálnánk arról, ahogy lejön a cuccról. Azért nem akart elvonóra menni, mert ott nem tudott volna festeni, és Kimnek alkotnia kellett minden áron - így a film motiválta a festés helyett, az, hogy bent a rehabon is csinál majd videófelvételeket, amiket felhasználunk a filmhez. Az egésznek pedig az lett volna a tétje, hogy ő leszokik.

 

Ez azonban, mint a filmből is kiderül, elég hamar meghiúsult. Voltak olyan körök, amik a filmbe nem kerültek be, például hogy elmentem vele a Kék Pontba, ahol vannak anonim támogatói ülések függőknek. Ide egyáltalán nem tudott bekapcsolódni. Nekem még ezen a ponton sem tűnt úgy, hogy amiben benne van, az egy végzetes dolog. Körülöttem sokan használtak szereket, sokan voltak megcsúszva időnként, és ebben a pár hónapos ismeretségben annyira nem láttam át az életét, hogy érzékeljem, hogy őt egy hajszál választja el a haláltól, mert teljesen elfogytak a kapaszkodói, felszámolódtak az emberi kapcsolatai.

Amikor kitaláltátok a dokumentumfilmet a leszokásról, az egyértelmű volt, hogy ez nem csak terapikus önfilmezés, hanem a nyilvánosságnak szól majd?

Igen, abszolút, Kimmel egy közös filmet képzeltünk el.

Ha elkészült volna ez a film, akkor az kizárólag „amatőr felvételekből” állt volna. Amikor Kim kamerázta magát azt nem is instruáltad?

Nem. Illetve Kim saját magáról készített felvételei még ezelőtt a dokumentumfilmes tervünk előtt készültek. Egy pici, kompakt Sony fényképezőgépem volt, azokkal csináltam róla felvételeket, ráadásul iszonyú hamar lemerült, úgyhogy egy alkalommal csak röviden forgattunk. Olyan hirtelen jött az egész, hogy nem volt idő rákészülni professzionálisan, hogy mi most filmet forgatunk. És persze Kim leszokása azért fontosabb volt, mint a filmezés... Gyakorlatilag annyi felvétel készült, amennyi látszik. Szóval ez a képi világ nem is volt különösebben átgondolva. Így hozta az élet, nagyon organikusan. Később a Nyírőben pedig egy toll kinézetű kémkamerát használtam, mert ott nem lehetett forgatni. Annak kijelzője sem volt, csak egy pici lyuk az optikának.

Kim történetében sok szinten fölmerül az intézmények szerepe, de felőled nézve is fontos kérdés lehet. A te filmes képzésednek része volt valamilyen lélektani mentorálás, tudtál szakmai segítséget kérni azt illetően, hogy filmesként mit lehet kezdeni egy ilyen helyzettel?

Nem volt ilyen, és megmondom őszintén, hogy nem is kértem segítséget, mert fel sem fogtam akkor, hogy miben vagyok. Én egy játékfilmes osztályban végeztem egyébként, de ez nem csak dokumentumfilmezésnél, hanem a színészekkel való munka miatt is fontos lenne. Ez egy nagy hiányosság, jó lenne, ha több szó esne az emberekkel való munka pszichológiai aspektusáról, mert evidenciának vesszük, hogy ez gond nélkül működik, és közben nagyon sok sérülést össze lehet szedni ezekben a viszonyokban.

Pálfi Gyurival volt egy kurzusunk, ahol kvázi azzal az improvizációs módszerrel csináltunk gyakorlatokat, amilyen módszerrel ő csinálta a Nem vagyok a barátod című nagyjátékfilmjét. Nekem ez nagyon megtetszett, és a saját filmembe is szerettem volna a Kimet behívni. Később Kim nélkül valósult meg ez a film.

KIM / Forrás: Verzió

Említed például, hogy szerinted nem voltál fontos Kimnek, csak a filmezés lehetősége ragadta meg, ami különös alkotói önkép vagy fölismerés lehet.

Kimhez főleg a végén már nem lehetett egyenrangúan kapcsolódni, ő mindenkibe nagyon kapaszkodott. Rajta segíteni kellett, figyelni rá. Amennyire megtudtam, ez korábban sem volt másképp. Vele nem lehetett kölcsönösségen alapuló baráti viszonyt kialakítani. Nagyon magányos is volt emiatt. Mire én megismertem, már annyira tönkrementek a kapcsolatai, hogy senkit nem tudott felhívni, senki nem vette komolyan. Lehet, hogy én is azért mentem ennyire a lelkesedésével, mert friss volt az ismeretség. De akinek hosszabb története volt vele, azoknak már nagyon terhes tudott lenni a kapaszkodása.

Én nem tudom ezeket az embereket elítélni azért, mert meghúzták a határaikat. Egészséges esetben egy családtag tudja bevállalni, hogy teljes emberként ott áll valaki mellett. És ha valaki nem működik együtt, még ez is kevés. Nekem is megvolt ez az élményem Kimmel, hogy voltak elszánt próbálkozások, felcsillant a remény, hogy most végre változik valami, de aztán mindig meghiúsultak ezek a tervek. Miután átéltem vele három ilyen kört, én is azt éreztem, hogy ezzel nem tudok mit kezdeni, hogy ehhez én kevés vagyok, hogy nem tudok a végtelenségig a rendelkezésére állni. Valószínűleg, ha nem következik be Kim öngyilkossága, akkor el is távolodunk.

Szembetűnő az a szakadék, amely Kim életkörülményei és a galériák fehér világa között tátong, és a filmben el is hangzik, hogy Kimet rettegés fogta el a megnyitóktól. Valószínűleg ő sem kapott az intézmények részéről elég segítséget.

Van egy olyan aspektus is, hogy mi van azokkal, akik nagyon hamar nagyon sikeresek lesznek. A siker és a kudarc kezelésre vannak eszközök, lehet tudatosítani sok mindent, de erről egyáltalán nem esett szó a mi oktatásunkban, és Kim életében sem. Most már sokkal több fórumon van szó például a szorongásról, a mostani egyetemista generáció, úgy tűnik, már tudatosabb a traumákról, pszichés, mentális folyamatokról.

Kim teljesen beleélte magát a szupersztárságba, és azonosította magát olyan ikonokkal, mint Amy Winehouse, vagy Janis Joplin, a 27-es klub tagjai, és meggyőződése volt, hogy neki is ez az útja, a sikerekkel és a korai tragikus véggel együtt. Olyan erős volt ez a projekciója, hogy be is teljesítette. Az ilyen jelenségek megítélését, az identitásdivatokat biztos lehetne alakítani intézményes szinten.

Nagyon szép a filmben, hogy a téma ellenére sem válik társadalmi célú hirdetéssé, nem mossa el a személyes történetet azért, hogy általános figyelmeztetéseket közvetítsen az öngyilkosság előjeleiről. Mégis, szerinted hogy tudnak kapcsolódni a filmhez azok, akik arról akarnak megtudni valamit, hogy mit kell tenni egy ilyen helyzetben?

A film generál egy csomó beszélgetést, szervezett eseményeket, és pont így jó szerintem, hogy a film terén kívül történnek meg ezek a dolgok, kibeszélődnek fontos témák. Azt ízléstelennek éreztem volna, ha Kimet felhasználnom valami általános igazság megfogalmazására, ráadásul annyira komplex és speciális az ő esete, hogy nehéz megmondani, melyik ponton kellett volna valamit másképp csinálni. Biztos vannak olyan élettörténetek, ahol jobban ki lehet domborítani az intézményrendszerek vagy egyéb szereplők felelősségét, de Kim élete balesetek sorozata, őt minden sújtotta, a rendszer adottságaitól kezdve a hiányzó családig. Hogy segítőként, vagy alanyként mit lehet tenni egy ilyen helyzetben, nem tudom, de az biztos jó, hogy erről közösen elgondolkodunk egy ilyen életút kapcsán, mint Kimé.

Kapronczai Erika a KIMben / Forrás: Verzió

Milyennek élted meg az interjúk forgatását, hogy hatott a megszólalókra az emlékezés?

Ez egy közös gyászmunka volt, nekem és azoknak, akikhez Kim közel állt. Úgy érzem, hogy ez jótékony volt. Mielőtt nyilvános lett a film, meg is mutattam azoknak, akik a legközelebb álltak hozzá. Ezen a ponton izgultam a legjobban, hogy korrektnek, hitelesnek és méltónak érezzék. Nagyon személyes síkon zajlott a forgatás. Többen nagyon megnyíltak, volt sok sírás, és nevetés is, hiszen Kim mindig tele volt életerővel és mindig meg tudta lepni a környezetét.

Néha narrátorként is megjelensz a filmben, az nem merült fel benned, hogy te is megjelenj és interjút adj?

Felmerült, de ezzel dekázni kellett, nehogy rólam, filmkészítőről szóljon a film. Velem is vettünk föl interjúkat, de jobbnak éreztem, hogy ha a háttérben megmaradok egy laza sorvezetőként azok között, akik igazán részei voltak Kim életének. Nekem tényleg furcsa helyem van ebben az egész történetben, nem álltam hozzá közel, mégis pont egy olyan időszakba láttam bele mélyen, amihez keveseknek volt hozzáférésük. És nálam maradt Kim kamerája, ami valahogy predesztinált ennek a feladatnak az elvégzésére. Meg persze az éppen csak megkezdett közös projektjeink..

Hol forgattátok az interjúkat, hogy kerültek a képek a háttérbe?

Az INDA Galériában készültek, Pamuki Krisztián operatőrrel rendeztük el Kim képeit a háttérben. Esztétikai célunk volt ezzel, de a képek az emlékezésben is segítettek, például amikor Molnár Anikó mesél arról, hogyan fotózta Kimet az utolsó festménye készítése közben. Vagy amikor Halász Andrással már véget ért az interjú, de elkezdett az egyik festményről beszélni, és gyorsan ráforogtunk.

Nagyon meghatározza a film első felét a sok képelemzés, a képek kapcsán pedig egymásnak ellentmondó véleményeknek is teret engedsz.

Ezt még inkább így szerettem volna. Azokat is meg akartam szólaltatni, akik nem tartják sokra Kim művészetét, de nem vállalták a véleményüket. Egy volt osztálytársa szerint, mostanra befutott képzőművész, Kim kihisztizte magának a sikert. Kim festészetének a minősége és értéke ma már vitán felül áll, vannak objektív eredményei, de ettől még érdekes lett volna hallani egy osztálytárstól, hogyan látja, valószínűleg a személyes élmények is alakították a véleményét.

Te kötődsz Kim művészetéhez?

Nekem a filmkészítés során állt össze, hogyan épül fel az életműve, hogy mitől kiemelkedő. Nekem az az alapvető benyomásom a képekről, mintha ki lennének égve bizonyos területek rajtuk. Azt az érzést idézik fel bennem, amikor nagyon tűz a nap nyáron, hunyorogni kell és csak a legfontosabb körvonalakat látod. Ettől van a hétköznapi jeleneteknek valami emelkedettsége.

Capté / Forrás: INDA Galéria

Mit gondolsz Kimről mint színészről?

Szerepelt filmekben, de sosem színészként volt jelen. Ő állandóan önmaga volt, és a filmesek számára is ez volt benne az érdekes, ez a nagyfokú önazonosság és erő, ami sugárzott belőle. Színészként nem tudom, hogy mennyire lett volna karrierje hosszú távon. Folyamatosan közölni akart, szerepelni, performansz-videókat talált ki. És folyamatosan rakott is ki ezekből a felvételekből a Facebook oldalára.

Minden megnyilvánulásával magára vonta a figyelmet, a naplóbejegyzései is nagyon kifejezőek voltak.

Akkor találtam meg a naplót, amikor Brüsszelbe mentem az unokatestvéreihez. Tényleg képként is nagyon kifejezőek az oldalai. De azért tettem be a filmbe, mert jól megmutatja, hogy már évekkel korábban is, komoly problémái voltak. Amikor az ismerősei még arról számolnak be, hogy egész jól volt, ő közben jegyezte föl a naplójába, hogy hány sört meg hány xanaxot kellett elfogyasztania ahhoz, hogy úgy tűnjön, mint aki jól van és képes legyen festeni. Valójában már akkor is nagyon küzdött a felszín alatt. Számolta, hogy hány gramm sajtot, meg paradicsomot eszik meg egy nap. Az anorexia már az egyetemi időszaka előtt tényező volt az életében. Emiatt is járt már pszichológusokhoz.

Ha jól értem, te nyomoztad ki a filmben, hogy Kim apja nem magyar volt, szemben azzal, amit gondoltak róla. Érdekesek ezek a brüsszeli felvételek, néha esetlegesek, kicsúsznak belőlük a szereplők. Milyen volt ez a forgatási helyzet?

Annyira nem volt pénz a filmre, hogy egyedül utaztam ki Belgiumba, én voltam az operatőr is. Amikor beszélgetünk a rokonokkal, fontosabbnak tartottam, hogy benne legyek a beszélgetésben, meglegyen a szemkontaktus, mint azt, hogy tökéletes legyen a kompozíció. Ez egy érzékeny pillanat volt, kivágtam azokat a részeket, amikben elsírták magukat vagy nagyon felzaklatódtak. Itt egyébként nemcsak az derült ki, hogy az apuka nem magyar, hanem hogy meghamisították Kim anyakönyvi kivonatát, amikor a kilencvenes évek elején Brüsszelből Nagyvenyimbe költöztek.

Elhangzik a neve és látszik az arca is annak a fiúnak, akire Sebő Ferenc felelősként mutat rá az interjúban Kim szerhasználatának végzetessé válásában. Ezt a film nem ellenpontozza semmivel.

Jogi és morális szempontból is sok kérdés felmerült azoknál a felvételeknél, ahol látszanak Kim barátai, akikkel együtt lógott ebben az időben. Sebő Feri véleményét szerintem Kim szerelmi ragaszkodása ellenpontozza. Kim ekkor már mégiscsak egy, életkora szerint legalábbis, felnőtt nő volt, Peti nem erőszakoskodott vele. Az pedig tény, hogy Peti megtanította őt, hogy hogyan kell lőni a metadont. Nyilvánvalóan nem azzal a szándékkal, hogy az öngyilkosságba kergesse. Számára ez egy évtizedek óta fenntartható életforma része volt. Arra törekedtem, hogy úgy használjam ezeket a felvételeket, hogy a rajtuk szereplő emberek ne bűnösként tűnjenek fel. Ők maguk is áldozatok. És Kim történetének fontos szereplői. Nem akartam azért elhallgatni őket, mert nem egyértelműen pozitív szereplők. Azt gondoltam, ha ebben a tabudöntögető folyamatban is cenzúrázni kell, akkor nincs film, nem lehet átélhetően elmesélni Kim történetét. Kim folyton úgy kamerázott, hogy nyilvánosságra akarta hozni a felvételeket, és a környezetében tudtak erről.

KIM / Forrás: Verzió

Fölmerült esetleg, hogy valaki megszólaljon az akkori társaságából?

Fölmerült, igen, kapcsolatba léptem Petivel [az említett fiú – a szerk.]. Úgy is volt, hogy találkozunk, de egyszer váratlanul rám támadt az üzenetváltás során, és előadott egy összeesküvés-elméletet, hogy Kimet a rendőrség tette el láb alól, és engem is ők küldtek. Nagyon agresszíven sértegetett és szitkozódott. Először sikerült visszaterelnem a beszélgetést egy normális kerékvágásba, és még elküldte ezt a fotót, amin Bécsben együtt vannak és ölelkezve állnak, de aztán megint átkattant, és le kellett, hogy tiltsam.

Mástól hallottam aztán, hogy néha megtámad embereket az utcán és elég agresszív srác. Ezek után már nem akartam vele találkozni, viszont úgy éreztem, hogy Kim életében fontos szerepe van. Nem elsősorban azért, mert ő mutatta meg neki, hogy hogyan tudja belőni magát, hanem mert Kim nagyon szerelmes volt belé. Felmerült, hogy homályosítsuk ki az arcát, de az pont a kriminalizáló kontextust teremtette volna meg.

A film egymásnak ellentmondó véleményekből épül fel, és gondoltam, Sebő Ferinek ezt az állítását is meghagyom. Igaz, hogy Petinek nem volt lehetősége megvédeni magát, de nem érzem úgy, hogy a film főbűnösként állítja be, sokkal inkább egy szerhasználó áldozatként. Ez egy nagy dilemma volt, de úgy éreztem, hogyha kihagyom őt, akkor nem tudom hatásosan elmesélni ezt a történetet. Nem érzem azt, hogy kárt tettünk volna valakinek a renoméjában. Daniról [az archívokban föltűnő, másik szenvedélybeteg fiú – a szerk.] pedig tudtam, hogy hol lakik, de más elérhetőségem nem volt hozzá. Elmentem oda, de mondták, hogy pár hónapja elköltözött.

Ő nem is negatív figuraként jelenik meg.

A film kicsit Rorschach-tesztként is működik, mindenkiből mást vált ki. Van, aki azt mondja, hogy ez a csávó borzasztó és mekkora szemét, hogy hátráltatta Kimet a gyógyulásban. Mások, és én sem azt éreztem, hogy ő egy abuzív szereplő, hanem hogy benne van a saját tripjében, ami lehet, hogy ártalmas, de nem egy rossz szándékú ember. Voltak, akik számára minden megszólaló ellenszenves volt, még én is, filmkészítőként, és mélyen együtt éreztek Kimmel. Mások inkább a megszólalókkal éreztek együtt, a számos megmentési kísérlet kudarcával. Volt, aki elintézte azzal, hogy ez is csak egy drogos sztori, drogos film. Én próbáltam senkiről se ítéletet mondani vagy állást foglalni, mert ezt egy nagyon komplex dolognak látom, és semelyik szereplőjét nem tudom elítélni, vagy azt mondani, hogy rajta múlt a dolog. Szóval a film nem mondja meg, mit kell gondolni. És azt hiszem, mindenki talál olyan megszólalót, szereplőt, akivel azonosulni tud.

Az archívok rendezésénél fontos volt a kronológia, vagy inkább az, hogy fölépíts valamilyen párbeszédet azzal, ami elhangzik az interjúkban?

Az utóbbi, főleg azért, mert az archívok nagy része négy-öt hónapon belül keletkezett. Úgy éreztem, hogy nem hamisítom meg a valóságot azzal, hogyha későbbre teszem azt, ami néhány hónappal korábban keletkezett. Az élettörténet belső logikáját akartam követni, ami nem mindig azonos a felvételek pontos keletkezésével. Ez ott látszik nyilván, amikor Kim öngyilkos lesz, és utána van az a felvétel, ahol halottnak festi magát. Kimben végig volt valami halálra készülés, halálvárás, ez végig explicit volt nála. És az öngyilkosságával nem ér véget az ő története.

Amikor először elővettem a felvételeket, akkor kiválogattam belőle egy-két részt, aztán a későbbiekben a vágó, Pacsorasz Viktor is segített, ő is rábukkant fontos részletekre. Rengeteg archívot kellett átnézni, aminek a 90%-a kaszálás, nagyon nehezen nézhető.

KIM / Forrás: Verzió

Több, mint tíz éve kaptad meg Kimtől a kamerát. Magától értetődő volt, hogy megőrzöd a felvételeket?

Többen mondogatták, és én is biztos voltam benne, hogy filmet kell belőle csinálni. De sokáig nem tudtam nekiállni, és azt a kifogást találtam, hogy ezek annyira fragmentált anyagok, hogy nem áll össze belőlük egy film, de nyilván arról volt szó, hogy még nem tudtam ezzel foglalkozni. Néhány évvel Kim halála után a Pepper Art akart csinálni egy filmet Kimről, csináltak interjúkat az ismerőseivel, többek között velem is. Megörültem neki, hogy végre valaki elvégzi ezt a munkát, de aztán valahogy elhalt ez a projekt.

Én közben írtam egy nagyjátékfilm-forgatókönyvet, amibe beledolgoztam Kim történetét egy mellékszálként, de arra végül nem kaptam gyártási támogatást. Viszont akkoriban keresett meg Ongjerth Dani az Inda Galériából, aki nem ismerte Kimet, csak a festményeivel találkozott, és gondolkodott egy kiállításon a munkáiból. Ebből az együttállásból jött az ötlet Kozma Péter produecerrel, hogy időszerű lenne megcsinálni ezt a dokumentumfilmet.

A bemutató óta egyébként már többen is megkerestek, írók és producerek is, hogy egy az egyben Kim történetéből kellene játékfilmet írni. Ennek én még biztosan nem tudok nekiállni. Szakmailag látom, hogy van benne potenciál, de most még biztosan nem fogok belekezdeni. Egyelőre örülök, hogy túléltem a dokumentumfilmet. Két és fél évig éltem együtt intenzíven ezzel a történettel.

Az említett Egyetlen vágyam című forgatókönyvből még szeretnél filmet csinálni?

Most a napokban derül ki, hogy a Kreatív Európa MEDIA fejlesztési, előkészítési pályázatán nyerünk-e, és ha igen, akkor biztosan fogok tudni még vele foglalkozni. Az Egyetlen vágyam egy lányról szól, aki több évnyi indiai elvonulás után jön haza Budapestre, és párhuzamosan fedezi fel a maradványokat saját régi, és az öngyilkos barátnőjének az életéből, aki a lakásában lakott. De a Kim elkészítése után biztosan át fogom dolgozni kicsit.

Nagyon örülök, hogy végül így alakult, hogy nem kaptam gyártási támogatást, és a dokumentumfilm készült el előbb. Ezt a filmet megcsinálni szükségszerűség volt, és jó érzés volt így dolgozni, hogy sok embernek fontos volt, hogy megszülessen.

Címlapképen: Kapronczai Erika / Fotó: Babos Anna