Emberarcú fesztivál

A rendezvény főhadiszállásának számító Hotel Thermalba lépve az embernek könnyen az az érzése támadhat, mintha egy alternatív univerzumba csöppent volna. Már hajnalban hosszú sorok kígyóznak a jegypénztárak előtt, a bejáratnál leterített vörösszőnyeg mellett állandó a nyüzsgés, vidáman fotózkodó látogatók tömege között szlalomozó szervezők, kialvatlan újságírók és izgatott filmesek sokasága gyűlik össze, a várakozás és az ünnepélyesség jellemzi a közhangulatot. A sokadalmat és a rendre teltházas vetítéseket elnézve szinte hihetetlennek tűnik, hogy a mozi intézménye bármiféle krízist élne éppen át.

Különösen rokonszenves a fesztivál szellemiségére jellemző emberléptékűség és nyitottság. Nincs kötelezően előírt dress code, és nincsenek a széksorok között gyanakvóan strázsáló biztonsági őrök, a premierek során pedig az alkotók is elvegyülnek a közönségben. A vetítések nagy részére bárki jegyet válthat 140 cseh koronáért, ami nagyjából 2200 forintnak felel meg. Ennyi pénzért lassan sehol nem mozizhatunk Magyarországon, így az itthoni mozirajongóknak is ideális úticél lehet Csehország. Nehézséget csupán az okozhat, hogy jó pár helyen nincs lehetőség kártyás fizetésre és angol nyelvű feliratokból sem ártana többet kitenni, azonban a szervezők készséggel segítenek a problémába ütköző vendégeknek, így Karlovy Varyban senkinek sem kell attól tartania, hogy nem tud majd bejutni a kiszemelt filmre.

(forrás: kviff.com)

Külső- és belső válságokról mesélnek a kortársak

A fesztivál fődíjáért, azaz a Kristály Glóbuszért idén 12 film szállt versenybe. Noha a világ legkülönbözőbb országaiból érkeztek és műfaji szempontokból is a sokszínűség jellemzi a mezőnyt, egyértelműen kirajzolódnak azok a tematikák, amelyek így vagy úgy, de mindegyik filmre jellemzők. Az idei versenyfilmek a krízishelyzetekről, a külső és/vagy belső környezetünkben észlelt válságokról mesélnek. Egyesek a humor és az abszurd irányából közelítenek, míg mások frontálisan és a nyers valóság kendőzetlen bemutatásával igyekeznek elérni a kívánt hatást. Előbbire kiemelkedő példa a fesztiválközönség egyik azonnali kedvencévé vált, és később a zsűri külön dicséretében részesített Our Lovely Pig Slaughter (Mord) című film.

Adam Martinec rendező bemutatkozó nagyjátékfilmje egy hagyományos falusi disznóvágáson játszódik Csehországban, ahol egy olyan család életébe nyerünk bepillantást, amelynek tagjait a generációs szakadékok és az életmódbeli különbségek messze sodorták egymástól. Megismerjük a megfáradt nagyapát, aki egyúttal a házigazda, és a háta közepére sem kívánja ezt az egész cirkuszt. Feleségével együtt már túl gyengének és kimerültnek érzik magukat az állattartáshoz, csupán azért vesznek erőt magukon, mert az esemény mindig összehozza a szétszóródott családot. A fiatalabb korosztály tagjai a megváltozott nemi szerepektől, a 21. századi életmód és a tradicionális hierarchia ütközésétől szenvednek, a gyerekek pedig csak szeretnének gyerekek lenni, ám ezt nem hagyják nekik, ugyanis a felnőttek rájuk hivatkozva, őket felhasználva kérik számon egymás neurózisait.

 

Martinec, aki a nagy múltú prágai filmfőiskolán, a FAMU-n tanulta a rendezés mesterségét, nagyszerű érzékkel rajzolja fel a kibontakozó konfliktusok rétegeit. Stílusa részben a csehszlovák klasszikusok (pl. Forman korai filmjeinek) fanyar humorát idézi, így remekül érez rá bizonyos helyzetek totális abszurditására (mint amikor véletlenül kiborul a disznóvér, emiatt a nagyapa az egész falut feldúlja rejtett tartalékokért, nehogy veszélybe kerüljön a véres hurka), azonban megpróbál átmeneteket is létrehozni a film hangulatvilágában, a vicces szituációk drámába csapnak át, és megjelenik a társadalomkritika is.

Ugyanakkor egy idő után ez a hangulatingadozás zavaróvá válik, a komikum kevésbé működik, ha két drámai nagyjelenet közé van ékelve, és a dráma is kevésbé képes megérinteni, amikor, előtte percekig hahotáztunk valamin. Az Our Lovely Pig Slaughter ezzel együtt figyelemre méltó elsőfilmes teljesítmény, amelyet témája és humora révén mi magyarok is könnyedén magunkénak érezhetünk. A történet akár bármiféle változtatás nélkül hitelesen működne hazai környezetben, elvégre melyikünkek ne lenne ismerős a (Bödőcs után szabadon) „böllérbalett” sajátosan kelet-európai rítusa?

A transzgenerációs traumák és a modern életvitel ellentmondásokkal terhelt nehézségei jelentik a központi problémát a norvég Loveable (Elskling) című filmben is, mégis egy világ választja el a szlovák filmtől. A szintén elsőfilmes Lilja Ingolfsdottir történetének főhőse egy házasságával és a karrierjében is zátonyra futott, sokgyerekes édesanya, akinek szembesülnie kell azzal, milyen döntések nyomán siklott ki az élete. Az ő belső kálváriájáról és a depresszióval való küzdelméről mesél a film megrázóan hiteles és átélhető módon. Elmélyült és reflexív utazásra viszi a nézőjét, olyan eseményekből építi fel a főhős, Maria (Helga Guren) történetét, amelyeket könnyedén és azonnal a saját életünkre, saját lelkiállapotunkra tudunk vonatkoztatni, akkor is, ha nem pontosan azt éltük át, amit Maria.

 

Azt, hogy a Loveable mennyire erőteljesen hat a nézőjére, jól jellemzi, hogy a vetítést követően hosszan tartó ováció, kisírt szemű, de mégis mosolygó emberek sokasága méltatta hosszú percekig. Helga Guren kétségtelenül a fesztivál egyik legemlékezetesebb alakítását nyújtja, a szilánkjaira tört nő fájdalmát, majd talpra állásának küzdelmes és lassú folyamatát lenyűgöző magabiztossággal jeleníti meg. A film egyik vezető producere egyébként az a Thomas Robsahm, aki a világszerte hatalmas sikert aratott A világ legrosszabb emberét is tető alá hozta. A két film stílusában, problémafelvetésében, és már-már mélylélektani eszmefuttatásaiban is sok hasonlóság vehető észre.

A Loveable a Zsűri Különdíját és a Legjobb színésznőnek járó elismerést is elnyerte, a magyar mozikba a Cirko Film forgalmazásában érkezik. A bemutató dátuma egyelőre nem ismert.

A fesztivál fődíját az A Sudden Glimpse to Deeper Things című dokumentumfilm nyerte, amely a felszínen egy klasszikus portrénak tűnik Wilhelmina Barns-Graham brit festőnő életéről, azonban a szinte egyszemélyes stábként dolgozó rendező, Mark Cousins arra is kísérletet tesz, hogy a filmkép és a technológia segítségével rekonstruálja, hogyan láthatta a világot a művész. Szabálytalan és szabad módon vegyíti a klasszikus dokumentumfilmes elbeszélést az elvontabb kísérletezéssel, amatőr felvételek, animációk, a nyersanyag manipulációja, újragondolt archív anyagok és számtalan festmény összekeveréséből rajzol meg egy kusza, ugyanakkor különleges képet.

Steven Soderbergh önfejű és élvezi

Az idei fesztivál egyik prominens vendége volt Steven Soderbergh, a filmrendező, aki az amerikai és az európai filmesek álmát is megvalósította azzal, hogy 38 éves korára már az Arany Pálmát és az Oscar-díjat is zsebre vágta. Csehországi látogatásának különleges apropója volt, ugyanis a rendező gondolt egy merészet, fogta az 1991-ben bemutatott Kafka című filmjét, kivágott belőle 20 percet, a dialógusokat lenémította, hozzáadott pár korábban sosem látott snittet és új zenét is készíttetett hozzá, összességében pedig egy teljesen átstrukturált filmet hozott létre. Az alkotás címe Mr. Kneff, amit kizárólag a karlovy vary-i közönség tekinthett meg, és itt derült ki, hogy miért volt Soderbergh számára fontos ez az egész (a filmről következő cikkünkben részletesebben is beszámolunk).

A rendező egy másfél órás beszélgetésen is részt vett, melynek során szinte teljes karrierjéről és a személyiségéről is átfogó képet kaphattak az érdeklődők. Soderbergh elmesélte, hogy Steven Spielberg legendás filmje, a Cápa miatt döntötte el, hogy rendezésre adja a fejét, és tinédzserként 28 alkalommal is megnézte a filmet moziban, valamint az összes könyvet elolvasta a filmrendezéssel kapcsolatban. Soderbergh-re fiatal kora óta jellemző, hogy a megszállottjává tud válni bizonyos témáknak, melyeket minél mélyebben és átfogóbban akar megismerni. Első nagyjátékfilmje, a Szex, hazugság, videó a legfontosabb európai filmes elismerést hozta el neki, ám ezután úgy érzete, hogy, újra kell definiálja önmagát és ismét amatőr filmesként kezdjen gondolkodni.

A szűk esztendőket újabb sikerek követték, az Erin Brokovich és a Traffic című filmjei is számos Oscart, köztük a legjobb rendezés díját is elhozták. A rendező felidézte, hogy teljesen részegen ment fel a színpadra átvenni az elismerést, ugyanis kizártnak tűnt a győzelme. Szakmai sikerei után az Ocean’s-filmek a jegypénztáraknál is nagyot szóltak. Soderbergh elmondta, számára ezekben a legizgalmasabb kihívás annak a lehetősége volt, hogy egy közönségfilmbe olyan formanyelvi megoldásokat csempésszen, amelyekre korábban nem volt példa. Szoros barátságot kötött Matt Damonnal, akiről azt is elárulta, hogy semmi olyat nem szabad részegen az orrára kötni, amit nem akar az ember másnap visszahallani.

2013-ban bejelentette visszavonulását a rendezéstől, ám később meggondolta magát, és A sebész című sorozat mind a 20 részét ő rendezte meg. Azóta számos projekten dolgozik párhuzamosan, rendezőként és producerként is aktív. Talán kevesen tudják, hogy annak idején, amikor Christopher Nolan pénzügyi nehézségekkel küzdött a Memento előkészítése során, Soderbergh volt az, aki felemelte a szavát a pályája elején járó rendező érdekében, így részben neki is köszönhetjük, hogy ez a kivételes filmkészítői karrier ki tudott bontakozni..

Soderbergh a beszélgetés vége felé közeledve élesen bírálta a streaming-szolgáltatók piaci működésének átláthatatlanságát és azt a ködösítést, amit a nézettségi adatok körül keltenek. Szerinte a streaming térnyerése ellenére a klasszikus mozifilmek nincsenek életveszélyben, állítása szerint több forgalmazó is azt a visszajelzést adta neki, hogy a mostani huszonévesek egyre nagyobb tömegei szoknak rá a rendszeres moziba járásra és a filmkultúra iránti érdeklődés is egyre szélesebb körűvé válik a fiatalok között.

Zárásképpen megtudhattuk, hogy különösen sokat gondolkozik azon, miért lehet az, hogy az emberiség kollektív szinten ugyanazokat a hibákat követi el újra és újra, miközben bizonyos közegekben meg kifogástalanul képesek vagyunk az együttműködésre. Példaként a reptereken zajló komplex munkát hozta fel. Emellett azt is megjegyezte, szerinte a világ egyik leghatásosabb empátianövelő tevékenysége a karaoke. Szerinte a közös éneklés és bénázás mind a közönségben, mind a többiek elé kiálló ,,énekesben” nagyfokú együttérzést és támogatást vált ki. Ennek kapcsán meglehetősen progresszív javaslatot is tett a világ vezető politikusainak: egy-egy ülés vagy fontos tárgyalás során szenteljenek egy kis időt a közös karaokezásra.