Ezekhez az utazásokhoz az kellett, hogy bátran válogassak a programban, és ne csak a befutott, nagy nevekre koncentráljak. Ez még egy dolog, amit nagyon szeretek a fesztiválokban. Otthon a hype vagy híres színészek által megtámogatott filmek mellett sokszor nincs már se időm, se energiám igazi felfedezésekre. Itt viszont, ahol reggeltől estig az a dolgom, hogy mozizzak, sokkal könnyebben adok esélyt ismeretlen filmeknek, elég, ha felcsigáz a pár mondatos tartalomismertető, és máris bent ülök egy pályakezdő litván rendező alkotásán. Egy geográfusról szól, aki el akarja költöztetni Litvániát a trópusokra? Ez akkora őrültség, hogy látnom kell!
Monsoon / Forrás: KVIFF
Az alábbi négy filmben egyaránt fontos szerepet kap az utazás motívuma, de több esetben pont annak a fájó hiánya, lehetetlensége viszi előre a cselekményt. Egyedül a Monsoon-ról mondható el, hogy klasszikus utazós film: a főhős harminc év után tér vissza Vietnamba, hogy felkutassa családja hátramaradt barátait, gyerekkora helyszíneit és megtalálja a tökéletes nyughelyet szülei hamvai számára.
Megijedtem, amikor az első jelenetben végig kellett néznem, ahogy a főszereplő átveszi az új lakását, a valósághűség jegyében még az is szerepel a filmben, hogy elkéri a wifi-kódot. Ez így szörnyen vontatott lesz – gondoltam magamban, de aztán rájöttem, mire megy ki itt a játék: a Monsoon úgy akar hatást gyakorolni a nézőre, hogy közben azt játssza el, hogy nem akar. És ez a ravasz technika működik, legfőképpen amiatt, hogy lassú ugyan a film, de van egy belső ritmusa, amit könnyű átvenni, és onnantól mi is vágyakozva, idegenkedve tekintünk a vietnámi forgatagra.
Monsoon / Forrás: KVIFF
A motorozások és a nyüzsgő utcaképek érzékletes képet adnak arról, miért is lehengerlően intenzív élmény megérkezni ebbe az országba, és aztán elvegyülni a tömegben. Ez persze önmagában nem lenne elég ahhoz, hogy egy film bekerüljön a Karlovy Vary-i versenyprogramba. A különleges nézőpontjának köszönhetően a Monsoon több egy szépen fényképezett, távoli országra rácsodálkozó úti filmnél.
Kit (Henry Golding) hat éves volt, amikor a családja elmenekült Vietnámból, homályos emlékei vannak csak, már a nyelvet sem beszéli, így egy turista kívülállósága és egy hosszú idő után hazaérkező ember bizonytalansága és szentimentalizmusa keveredik benne. Nem igazán tudja, mit akar, egyéjszakásnak induló kapcsolatba lép egy amerikai férfival. Tétova léptekkel halad csak előre, a dráma sokáig csak mélyen benne, alig észrevehetően zajlik, de így is érdemes volt vele tartani, a távol-keleti ország és a személyes története egyaránt hatással volt rám.
The August Virgin / Forrás: KVIFF
Kevés szétfolyóbb filmet láttam a The August Virgin-nél (La virgen de agosto). Egy harminchárom éves nő lakást bérel Madridban, a nyár legforróbb napjaiban. Aki csak teheti, ilyenkor elutazik a városból, Eva (Itsaso Arana) azonban marad, küzd a hőséggel, lézeng, az ágyon fekve dinnyét majszol, régi ismeretségeket melegít fel és új emberekhez csapódik. Sokáig akár az az érzésünk is lehet, hogy a céltalan létezés portréja akar lenni a The August Virgin, de közben apró jelek arra utalnak, van egy titokban tartott, talán még saját magában sem tisztázott oka a főszereplő bolyongásának.
A rekordhőséget hozó idei nyárhoz tökéletesen illik ez a film, hiszen ebben az agyzsibbasztó időben tényleg csak olyan kellemes kis semmiségekre van erőnk, amit Eva is művel. Persze ez a spanyol nő messze nem átlagos társaság: megnyerő félénksége, természetes kisugárzása miatt szinte minden pillanatában érdekes őt nézni. Akkor is, ha barátnőivel arról beszélgetnek, hogy a Hold a tengerek mellett az emberekre is hat, hiszen 80 %-unk víz, akkor is, ha egy titokzatos férfit követ az éjszakában, és még akkor is, ha csak egy kapualjban áll, és várja, hogy a csengetésére lejöjjön valaki. Lelassít és elbágyaszt, mint a nyári hőség, nyugodtan ki lehetne belőle vágni fél órát, de közben hitet tesz amellett, hogy jó dolog emberekkel csak úgy tét nélkül dumálgatni, kellemesen elringat és ki is lyukad valahová.
The Bull / Forrás: KVIFF
A kilencvenes évek Oroszországa egy kilátástalan és elfuserált hely volt. Nem mondtam ezzel semmi újat, de egészen más nagy vonalakban tudni, mi következett a Szovjetunió felbomlása után, és egy autentikus, tehát orosz forrásból származó dráma segítségével átélni a vadkapitalizmus éveit. A The Bull (Byk) legnagyobb erőssége a mocsárként mindenkit lehúzó miliő megteremtése, Moszkva külvárosi negyedének érzékletes bemutatása, ahonnan úgy tűnik, hogy semmi sem túl nagy ár, hogy az ember kiszabadulhasson. A fodrászként dolgozó főszereplőnő például egy gazdag nyugati turistának bocsájtja áruba a testét, csak hogy vízumhoz jusson.
Boris Akopov első nagyjátékfilmje egy lendületes bűnügyi dráma, amelynek vázlatosan felrajzolt szereplői nem okoznak meglepetéseket, a háttér viszont kárpótol a néhol ügyetlenül bonyolított történetért. Ha egy kisstílű, börtönt is megjárt bűnöző szerelmes lesz, arról mindenki tudja, hogy nem lehet jó a vége, cserébe viszont bejutunk dühödt punk koncertre, villogó rave buliba, az egyik korabeli popszámban Adidas márkájú óvszerről énekelnek, egyszóval megtapasztalhatunk abból valamit, hogyan próbáltak kiszakadni pár óra az őket körülvevő nihilből az orosz fiatalok.
The Bull / Forrás: KVIFF
A filmet dacos nosztalgia járja át, mintha azt mondaná, hogy tudjuk, hogy nyomorult egy világ volt ez, de mi akkor is büszke oroszok vagyunk. A film Borisz Jelcin lemondásával ér véget, amely egy új korszaknak ágyazott meg az ország történelmében. Kíváncsi lennék, arról mi a véleménye a rendezőnek, én azt olvastam ki a The Bull lezárásából, hogy komoly sebeket kaptak, de a legrosszabb éveket már maguk mögött hagyták.
Bajban vagyok a Nova Lituaniá-val. Lenyűgözött az alapötlete, bírtam az Idá-ra emlékeztető, statikus, fekete-fehér kompozícióit, ügyes húzásnak tartottam, hogy egymásra rímelve láthatjuk egy ország, illetve egy család megszűnésének stációit. És mégis csak kevés olyan embert tudok mondani a környezetemben, akinek bátran merném ajánlani ezt a politikai drámát. Karolis Kaupinis első nagyjátékfilmjének befogadását megkönnyítette számomra, hogy a film mellett a földrajz a másik nagy szerelmem, illetve régóta foglalkoztat Litvánia történelme.
Nova Lituania / Forrás: KVIFF
Engem már azzal megpuhított, hogy egy földrajztudós (Aleksas Kazanavicius) a főszereplője, aki egy eszelős tervvel házal 1938-ban a politikusok körében. Megérezve az országa közelgő megszállását, azt szeretné elérni, hogy amíg még nem késő, hozzanak létre egy másik Litvániát Afrikában. Nevetségesen hangzik, de ahogy haladunk előre a filmben, és egyre inkább elkerülhetetlenebbnek tűnik a nácik és a szovjetek agressziója, úgy válik az először még futóbolondnak tűnő geográfus az egyedüli emberré, aki nem dugja homokba a fejét, hanem tényleg tenni akar valamit a hazájáért.
Tipikusan kelet-európai történet ez, hiszen a régiónkban a 20. században számtalanszor rajzolták át a határokat, tüntettek el és hoztak létre országokat, és közben a helyieknek ebbe minimális beleszólásuk volt. A főszereplő is tipikusan kelet-európai, hiszen esélye sincs arra, hogy elérje célját, de ebben a szélsőséges helyzetben már azt is jól eső érzés látni, hogy legalább megpróbálja. Van valami eredendően romantikus a valóságtól elszakadt hősökben, például ebben a földrajztudósban, aki képes teljes komolysággal arról beszélni egy pálmaházban járkálva, hogy ilyen lesz az új Litvánia. Ez egy olyan szélsőséges keveréke a tragédiának és a komikumnak, amit mi is sajátunknak érezhetünk.
Nova Lituania / Forrás: KVIFF
A következő bejelentkezésünkben eláruljuk, hogy sikerültek Peter Strickland és Jim Jarmusch legújabb alkotásai, illetve arról is szó lesz, melyik film nyűgözött le minket a legjobban az eddig látottak közül.
