Az ikon-postás Kevin CostnerrelAz út egy másik olvasatban az Apa és a Fiú egymásra találásának története. Az évek során a két ember elidegenedett egymástól, a férfi állandóan utazott, nem volt otthon fia születésekor sem. A hivatásának élt, a családi tűzhely melegét csak emlékeiben őrizte, gyermeke problémáiról semmit sem tudott. Most meg kell neki mutatnia mindazt, amiért élt. Postásnak lenni számára nem egyszerűen foglalkozás, sokkal inkább életforma és életfilozófia. Egy eldugott falu szélén élő öregasszony időről-időre levelet vár a távoli nagyvárosba költözött fiától, ám csak egy rendszeresen érkező, szerény pénzösszeget kap. A Postás viszont „jó híreket” olvas fel neki, bemutatja az utódját, saját fiát. Apa és fia kibékülését végül az öregasszony búcsút intő karja áldja meg.

Ezen a ponton meg kell említenünk a filmnek egy kevésbé szerencsés, harmadik olvasatát is. A rendezés bukolikus képekkel és érzelmes zenével idealizálja a vidéki életet, szembeállítva azt a nagyvárosi világgal. Tradíció és civilizáció, eszmények és anyagi javak, bölcsesség és praktikusság feszülnek itt szembe túlságosan leegyszerűsítve, amit az érzelgős flashback beállítások tovább hangsúlyoznak. A narrátor szövege is túlírt, mindent kimond és lekerekít, amúgy amerikaiasan. De mielőtt baj lenne, Huo Jianqi ismét a belső utak történéseire koncentrál. Apának és fiának külön-külön meg kell küzdenie a másik szeretetéért. A képi megoldások, az égig érő fák és a felhők fölé meredező hegyormok, a ködfoltokból előlépő alakok misztikussá varázsolják a két utazó megpróbáltatásait. A vízimalmok pedig az idő múlására, a múlt és jelen összekapcsolódására intenek. Őszinte és tiszta film született, amelyet a hírek szerint Japánban is nagy sikerrel vetítettek. Aligha véletlen, a gyakorlott szem bizonyára felfedezi benne Fukazava Hicsiro Zarándokénekének nem is oly távoli visszfényét.