Jó öreg cimboráinknak, Sergio Corbuccinak, Mario Girottinak és Carlo Pedersolinak ez számos esetben sikerült, terjedelmes életművük nemcsak a kötelező tiszteletet váltja ki egyszerű filmkedvelőkből és finnyás filmértőkből, hanem szívmelengető szeretet is. Valljuk be, nem lehet nem szeretni Bud Spencert és Terence Hillt, akiknél még egy csöppség is érzi, hogy a bunyók nem az öncélú agresszióból táplálkoznak, hogy amíg őket látjuk, baj senkit nem érhet, hogy mindent megoldanak mint a kromofág, humorral és bűbájos machósággal.
Szépek és bolondok. A filmtörténet legismertebb párosa Tom és Jerry után, a simlis és a szende, a behemót és az egyszálbél, ebony and ivory, jin és jang, tűz és víz: tökéletes partnerek, naná, kiegészítik egymást, mint tojás a tyúkot. Olyanok ők, mint a sziámi ikrek, akik összenőve a leginkább látványosak és szórakoztatók, s habár különválasztva is érdekesek, mindig hiányérzetünk támad.
A legalapvetőbb és legegyszerűbb közhelyekről mesélnek nekünk, mindarról, ami mai deficites világunkban hiánycikk: becsület, jótékonyság, szellemesség, lovagiasság, felebarátiság. Már csak ezek miatt is igazságtalan bugyutának, gyerekesnek vagy éppen vásárinak minősíteni őket. 1981-ben járunk (Magyarországon a Mokép jóvoltából plusz 3 év), már túl vagyunk az És megint dühbe jövünk okozta sokkon, már a harmadik generáció kezd felnőni, a TV-előtt vagy éppen a Népszínház utcai Csokonai Filmszínház faszékein tátott szájjal görnyedve gerincferdülést kapni Bud és Terence makarenkói pofonjain. Később napközis gyerek irigyen néz hazamenős pajtásaira. „Micsináljunk? Telefonbetyárkodás? Akkor menjünk le a grundra focizni. Ááá ne, inkább nézzük huszadszorra is a Kincs, ami nincset…”
 |
| Akkor menjünk le a grundra focizni Bud Spencer, Terence Hill és Sal Borgese |
Az eredeti szépelgő filmcím helyett - Who finds a friend, finds a treasure, azaz Ki barátot talál, kincset talál – igazi magyarosch, pesszimista címen híresült el kultfilm rovatunk eheti csillaga. Ötletes, találó a fordítás, homlokegyenest másra helyezi a hangsúlyt: kincs, ami nincs, volt lóvé, nincs lóvé, can’t buy me love.
Feltűnik a régi jó kövér betűtípus, fülbemászó reggae-dallammal indul a sztori – a Bud & Terence-filmek főcímzenéi rendre slágergyanúsak, emlékezzünk csak a Szuperzsaru, a Piedone vagy az És megint dühbe jövünk vérbeli ’70-es évekbeli melankolikus-diszkós kísérőzenéire -, a Movin’ Cruisin’ hullámain sodródnak el hőseink PongoPongo szigetére. A magányos tengeri rozmár, Charlie O’Brian (Bud Spencer) nyamvadt 2000 dollárért földkörüli promokörútra indul hajóján a Pufi-lekvár népszerűsítéséért, evvel párhuzamosan Alan Lloyd (Terence Hill) egy balszerencsés fogadás következtében a miami maffiózó Frisco és balek gengszterei elől menekül.
Folytatódik az És megint…-ből megismert szerencsejáték-vonal, a hazárdőr Alan lóversenyadósságai miatt a kikötő felé veszi az irányt – feledhetetlen, amint kiköti lovát a parkolóban és visszanyargal bedobni pár aprót az órába -, zsebében bácsikája térképe egy állítólagos kincses szigetről. Szálaink máris összetekeredtek, a vak véletlen felett azonban a tudatos, irányított dramaturgia kerekedik felül, hiszen a Charlie hajóján elbújt Alan fantomként mindent megtesz azért, hogy a bárka a mesés sziget koordinátái felé kormányozódjon. Charlie, mint az öreg halász nyugodtan hajózik a tengeren, nem is sejti, hogy potyautasa van. (Apropó: művésznevét kedvenc színésze, Spencer Tracy tiszteletére vette fel, míg a Bud pedig kedvenc söre.)
A behemótnak csak lassan esik le, hogy nem a nagypofájú Paquito papagáj falja fel imádott hagymásbabját és söröcskéjét, hanem a Dr. Faktorként sunnyogó Alan. A potyautas lebukik, ám kiegyeznek, hogy hajósinasként a fedélzeten maradhat, csakhogy Alan furmányosan kijátssza Charlie-t, szándékosan annyi galibát okoz (előbb a távcső, majd ütésváltásuk következtében ők is a vízbe pottyannak), hogy kénytelen-kelletlen együtt sodródnak PongoPongo szigetére – ahol az adott körülmények közt a kókuszdió lesz a legkreatívabban használható fegyver -, és Paquito pedig a Pufi-lekvár kísértethajón ellibeg.
 |
| Törékeny véd- és dacszövetség |
A Bud és Terence-filmek epizodistáinak legfurább csapata feltétlen megér egy bekezdést.
Mintha a Kék Osztriga Baráti Kör jelent volna meg a szigeten, elképesztően őrült, bőrszerkós figurák flangálnak a fövenyen. Az ő jelenlétük nagymértékben hozzájárult a VHS-szalagok bizonyos részeinek teljes kikopásához. Mert ki nem kockázta ki százszor a híres szamurájkardos-bajuszleborotválós részt, a bazi nagy hófehér fejhallgató fülrelapítását, vagy éppen az Ernyei Béla-klón Frisco parókájának lerepülését Bud elemi erejű ütése nyomán. A felvállaltan begyorsított, börleszk-elemektől hemzsegő film ismeretlen koreográfusának (aki vélhetően a Bud és Terence-filmek teljes bunyóuniverzumát kitalálta, felépítette és betanította) ezúton ítéljük oda az életmű-Oscart, mert nélküle ezek a filmek olyanok lennének, mint a Star Wars fénykardok nélkül, vagy mint a Dallas Bobby nélkül, ugye.
Repkednek tehát a pofonok és a metszőfogak, régi titkokra derül fény, a katonai erőd őrült szamurája, Kamaszuka is átáll Alanék oldalára, meglesz a millió dolláros kincs is. Ám nemcsak happy-end, hanem igazi tanulság, szép példázat is kell a film végére: csak az lehet jó és igaz ember, aki érdek nélkül segít másoknak, akinek a barátságát nem lehet megfizetni, aki túl tud lépni mohóságán és egoizmusán. Charlie és Alan - bármennyire is szimpatikus két figura – cseppet sem ilyenek. Jojózni kezd a szemük, ha pénzt látnak lelki szemeik előtt, kezük között, s valljuk be, kinek nem imponálna a hirtelen jött gazdagodás lehetősége? Emberileg 5-öst kapnak, amikor segítenek a sziget idilli állapotát és a falut védelmezni, ám amikor a kincs megszerzéséről van szó, tökéletesen immorálisak és elvakultak lesznek, meginognak.
Mindketten megpróbálják kijátszani a másikat és ellógni a kinccsel – immáron a levegőben vitorlázva -, de a végén felülkerekedik bennük a lovagiasság. No nem azért, mert egy Újtestamentumra bukkantak a párnájuk alatt, hanem mert a vén szamuráj szerint hamisak a dollárok. Ekkor kifundálják, hogy egy várható díjazásért, ami a megtalálónak jár, beszolgáltatják a hamis dollárokat az USA kincstárának, ám maximum majd egy köszönőlevélre lesznek érdemesek az elnök részéről. Feltétlen önzetlenségbe burkolt cselekedeteiken átlátunk, mint Röntgen a feleségén, minden simlisségük végül megbukik, sőt fenyegető mutatóujjként és fintorként kiderül, hogy a dollárok közt egy 10 milliós primitív szobor is lapult, amit a nagy hajcihőben nem vettek észre a kis elvakultak.
Hőseinknek marad a múzeumi vitrinpucolás, tűrni kell nemesen, ha a sors közbeszól. Miért szimpatikusak mégis tetteik és karakterük? Mert egyenlőségjelet tehetünk köztük és köztünk, mert tökéletesen azonosulunk velünk. Drukkolunk nekik, mert mi is ezt tennénk adott helyzetben – ne tagadjuk -, tökéletesen leképezik a társadalom hozzáállását és reakcióit. Mármint a pénzhajhászás esetében. A bunyóba nem szállnánk be.
 |
| Megpróbálják kijátszani a másikat |
A film tipikus kaland-elemekre épül. Folytatódik a fogadás-mítosz, a játékszenvedély és a pénzhajhászás sodorja hőseinket újabb kalandokba (Charlie nevet is továbbviszi Carlo Pedersoli). Menekülnek ill. elhajóznak otthonukból távoli horizontok felé, természetszerűleg keresztezik egymás útjait, egymásrautaltságukat egy kötelező szerencsétlenség erősíti meg (vízbepottyanásuk előtt magázódtak, után rögvest tegeződnek), a közös kaland élménye összekovácsolja őket. Innentől se veled, se nélküled, már csak azért sem, mert egy ismeretlen, elszigetelt szigeten (az ígéret földje) kell harcolni a túlélésért, és beteljesíteni a küldetésüket. Segítőik is akadnak (egy önfeláldozó öreg, egy ősanya és egy bolond) és ellenségeik is. Tetteik jutalma a szabadság és a visszatérés lesz, jellemük büntetése pedig, hogy a kincs nem lehet az övék. Illetve mégis az övék lesz, mert felismerik, hogy az igazi kincsük a barátság. Fanyaloghatunk, de végtére is tiszta sor. Egyértelmű továbbgondolása az És megint… „Sirályul tudok.” – zárómondatának, amikor Terence bosszankodására a jólelkű Bud az árvaházi gyerekeknek nyeri meg a végső fogadást.
A kor szellemiségét messze meghaladva politikailag korrekt filmet látunk, a bennszülött afro-amerikai (polinéz?), halmozottan hátrányos feka srác és az ázsiai öregember győzedelmeskedik a fehéreken két odavetődő idegen segítségével, sikerrel őrzi meg territóriumát a fenyegető veszélyektől, a civilizáció nem teheti rá mancsát a paradicsomi szigetre. A korrektséget erősíti, hogy a palettán feltűnik az olasz kisebbség, Friscóék és a Village People-brigád. Finom irónia, hogy a végén mégis bedarálják kultúrájukat a fehérek, a szobor a múzeumba kerül, s előbb utóbb – mégha a végefőcímben szabadkoznak is az alkotók – a szigetből jachtkikötő lesz és floridai nyugdíjas milliomosok rekreációs centruma.
Külön említést érdemelnek a sokszor méltatott epizodisták, különösen a már Nimfászként bizonyított Sal Borgese, aki elképesztő metamorfózissal hozza a dinka Anulu figuráját, Székhelyi József zseniális halandzsa-szinkronjával (Görgyi morgyi gyorgyigyibí!). Megintcsak masszív respekt a magyar változat munkatársainak!
 |
| Összenőve a leginkább látványosak |
Csak ennyit szerettem volna, ja és még azt, hogy a pisztácia elfogyott, csoki meg nem is volt!
