„Aki vétkezik, maga ellen vétkezik, aki igazságtalan, magával szemben igazságtalan, hiszen önmagát teszi gonosszá.”
Marcus Aurelius, Elmélkedések
Miután William Tell az iraki háborúban brutális kegyetlenséggel kínozta foglyait, börtönévei alatt arra a felfedezésre jut, hogy szereti a könyveket: vaságyán fekve Marcus Aureliust olvas. Szabadulása után naplóírásba kezd, egy pohár whiskyvel ül a füzet fölött, baljós gyöngybetűiből bontakozik ki múltja és lelkiismerete. Egy kopár szobában, magányosan jegyzi le gondolatait, ahogyan azt majd’ ötven éve a vietnámi veterán, a Taxisofőr is tette.
Paul Schrader forgatókönyveinek és rendezéseinek egyaránt visszatérő motívuma a szobájában magányosan író férfi, aki dühéről és reményeiről elmélkedik, miközben egyre inkább elveszíti a hitét az emberiségben, az újrakezdés, a megtisztulás lehetségességében. Karakterei köré magas falakat vonnak a körülményeik, saját kényszerképzeteik (Taxisofőr) vagy függőségük (Könnyű altató) rabságában élnek, vagy éppen az egyházi normák béklyózzák őket (A hitehagyott), de gyakran térben is korlátozódik a mozgásterük, előfordul, hogy egy autóba vagy egy lakásba zárják be őket, vagy lecsukják valamiért, ahogyan az William Tellel (Oscar Isaac) is történik.
.jpg)
A Svindler egy iraki veterán életét mutatja be, aki a Bush-éra alatt a hadsereghez kerülve az iraki foglyok kínzására specializálódott, felettese, John Gordo (Willem Dafoe), első napján azt mondta neki, „tehetséges, de hiányzik belőle a képzelőerő.” Tell végül megfelelt Gordo elvárásainak, feloldódott a változatos kegyetlenkedésekben, amikor pedig a háborús bűnökért való elszámoltatásra került a sor, a felettesek érinthetetlennek bizonyultak, számonkérés egyedül a férfihoz hasonló közkatonákat illette.
Tell a börtönévek alatt megtanulja, hogyan kell számolni a lapokat, a rácsok mögött a napok kényszerű rutinja pedig nyugalmat hoz az életébe, amit a szabadulása után is igyekszik megőrizni. Minden energiájával erre összpontosít, feszült figyelemmel követi az osztó kezét, számol és emel, kis tétekben, önmérséklettel játszik. Nem csupán a vezeklés egy formájáról, aszketikus önmegtartóztatásról van szó, de mintha Tell ezzel akarná ellensúlyozni a kegyetlenségben talált kreativitást, szigorú napirend szerint él, kiszámított logikai műveletekkel keresi a pénzét, terápiaszerűen, hideg racionalitással önreflexióra, naplóírásra kényszeríti magát.
.jpeg)
Míg Schrader 1976-os forgatókönyvében a hétköznapok megkülönböztethetetlensége Travis Bickle őrületének táptalaja, William Tell esetében ez éppen ellenkezőleg van, a monotonitás mintha védelmet nyújtana a férfinak. Napjai kiszámíthatósága lehetővé teszi számára, hogy a gyakorlati világban masszívan jelenlévő, sérthetetlen szellemként lebegjen. Ebből az állapotból rángatja ki a két mellékszereplő, La Linda és Cirk.
La Linda (Tiffany Haddish) dörzsölt, a kaszinók világában járatos nő, felfigyel Tell tehetségére és biztatja, hogy merjen nagyobbat álmodni. Egy lehetőségekkel teli új élet felé mozdítja, távol a múlt bűneitől. Ezzel egyidőben a fiatal Cirk (Tye Sheridan) azzal az ajánlattal keresi fel, hogy álljanak együtt bosszút Gordo-n, aki Tellhez hasonlóan a fiú édesapjának életét is megkeserítette. Tell meglátja Cirkben fiatalkori önmagát, egyben egy lehetőséget arra, hogy jót tegyen. Céltalan road movie veszi kezdetét, melynek levegőjét a bizonytalan szándékok és ismeretlen indítékok teszik igazán fullasztóvá.
Ezekhez Tell naplóin keresztül sem kerülünk sokkal közelebb. A bejegyzések a múlt feldolgozását célozzák, illetve fokozatosan adagolják a cselekmény megértéséhez szükséges háttérinformációkat. Tell írásaiból azonban hiányoznak a mérgező hangok, mint a Taxisofőr vagy A hitehagyott esetében, az írás nem mutat meg rejtett indulatokat, nem gerjeszti vagy földeli azokat, nem teremt feszültséget a belső és külső világ között.
A feszültség inkább az írás környezetében rejlik: Tell hotelszobáiban leveszi a képeket a falról és letakarja a berendezési tárgyakat, ezzel az otthonosság illúziójától is megfosztva őket. A kietlen szobák felidézik a börtön egyenbútorait, ezzel folytonosítva a férfi vezeklését szabadulása utáni életében is, másfelől viszont a letakart bútorok a nyomozáshoz előkészített bűntény-helyszínekre is emlékeztetnek. Ezekben a szobákban sűrűsödik össze a kérdés: Tell bűnbánata őszinte, vagy csupán egy pszichopata igyekvése, hogy leplezze a benne rejlő, és bármikor felszínre törő indulatait?
Közelebbről megnézve William Tell hotelszobái remekül illenek azok közé a történelmi és személyes dimenziókat nélkülöző, lecsupaszított terek közé, amelyekben a férfi mozog – kaszinókban, hotelekben, börtönökben, hideg fények között, a modern élet felcserélhető helyszínein éli az életét. Alexander Dynan operatőri munkája steril folyamatosságban mutatja meg ezeket a jellegtelen tereket, az ismétlődő hétköznapokat. A háttérben rejtőzködő zavart a flashbackek mellett egy-egy, szinte avantgárd kép érzékelteti, Oscar Isaac ficánkoló szemgolyója, vagy az egymást keresztező neonfények. Ebből emelkedik ki a trauma ábrázolása, a halszem optikával rögzített iraki börtön képei: a nagylátószögben mutatott szűkös folyosók, a kőfalak végtelen hurokként szorítják össze a teret a néző körül.
Paul Schrader különleges térkezelése mellett a konfliktus felépítésében is sokat merít az európai művészfilmből, 1972-ben könyvet is írt A transzcendentális stílus a filmben címmel Robert Bresson, Yasujirō Ozu és Carl Theodor Dreyer munkájáról. Azon kívül, hogy a filmjeiben visszatérő magányos karakter Bresson Egy falusi plébános naplójára épül, a színészvezetésben, a történet színrevitelében is felfedezhető a francia rendező hatása. A főszereplő hátterével és motivációival kapcsolatban szűkmarkúan és késleltetve adagolja az információkat, gyakran távolságtartóan komponálja a jeleneteit, képen kívülre szervezi a brutalitást.
Egyes jelenetekben még Oscar Isaac mozdulatlan arcizmai is felidézik a Bresson-színészek játékát, bár a színész sokszor dolgozik kifejező tekintetével, agresszív, keményvonalas arca hirtelen, hol félelmet keltő, hol melegséget árasztó ellágyításával. Isaac súlyos gesztusait izgalmasan ellenpontozza Tye Sheridan tesze-tosza, mégis elszánt alakja, akit a nehéz gyerekkor tinédzser-állapotban konzervált, de Tiffany Haddish is magabiztosan hódítja meg Tellt a dögös La Linda szerepében, Willem Dafoe pedig pár perc alatt is képes megfagyasztani a levegőt.
Schrader Svindlere eléri, hogy a bűn megmutatásánál fontosabb legyen annak belső életéről gondolkodni, életformaként vizsgálja a megbánást, a vezeklést. A rendező elmélyültségét bizonyítja, hogy előző filmjeihez képest megváltoztatja a rutin és a bezártság előjeleit is, ezzel árnyalva az ezekről a fogalmakról való képalkotást. Nem mond ítéletet karakterei felett, csupán lassú elmélkedésre hív a gonosz természetéről és kulcsokat ad az arról való gondolkodáshoz.
