A filmesekkel jellemzően akkor készülnek interjúk, mikor kijön egy új munkájuk. Arra gondoltunk, most direkt két film között keresünk meg téged. Áruld el, most is a filmkészítés köti le a hétköznapjaidat vagy valami más?
Január elseje óta a mindennapjaim elég intenzívre kapcsoltak, akkor utaztam ki a Jerusalem Sam Spiegel Film Lab első workshopjára. Azóta folyamatosan leadásaim, konzultációim vannak, és ezek elég közel vannak egymáshoz. Párhuzamosan egy művészeti ösztöndíjon is részt veszek az Ich bin Marika kapcsán, ahol egy kutatást végzek az idősgondozás témájában, elsősorban a külföldön dolgozó idősgondozókra fókuszálva. Több embert interjúztatok rendszeresen, mindez nagyban megsegíti a forgatókönyvfejlesztést. A kinti mentorom Sari Turgeman, akivel nagyon értjük egymást, sokkal inkább kérdez, mint állít dolgokat, és a kérdései sok felismerést hoznak.
A kezdetektől pedig Schulze Éva foglalkozik a tervvel, ő jó értelemben kíméletlen és lényeglátó. Egy csodálatos lény, akihez kimondottan a pofonért mész. Kevés mondat ért olyan jól, mint amikor azt mondta, hogy bár minden first draft ilyen lenne, mint amit most leadtam. Olyan érzés volt, amikor ez a mondat elhangzott, hogy ezért már megérte bármit is csinálnom. Ennyire számít nekem az ő rálátása, és persze meg is nyugodtam, hogy nem vagyok teljesen vakvágányon.
Milyen módszerrel fejlesztitek a Lab-en a terveket?
Eddig egy első, majd egy második forgatókönyvön dolgoztunk, aztán csoportokra osztottak minket. Én egy belga lánnyal és egy svéd fiúval vagyok együtt, elolvastuk egymás szkriptjeit és kapszulákban dolgozva, egymást segítve kritizáltuk, értékeltük a másik anyagait. Ennek Sari nagyon jó moderátora, így a munkafolyamat építő, bízunk egymásban és nyitottak vagyunk egymás észrevételeire. Emiatt biztonságban érzem a projektet.
A napokban volt egy újabb leadásom, ez megfeszített munka volt, mert kevés az idő a konzultációk és a határidők között, és sok döntést kell hozni. Mostantól pedig még inkább felgyorsulnak az események: jövő héten megint jön egy konzultáció, és májusban már leadás van, ami a Lab-en belül a final draft. Majd közvetlenül ezután leforgatunk a filmből egy-két jelenetet is a júliusi pitchre, ezzel megyünk Jeruzsálembe Berkes Julival, a film producerével. Ezekben a folyamatokban intenzíven jelen kell lennem, hogy a forgatókönyv mellett már most a castingnak egy része is meglegyen. Van már egy nő, akit nagyon látok magam előtt, izgatott vagyok vele kapcsolatban.
Ezek szerint már elkezdtétek a castingot?
Most szeretnék próbafelvételeket készíteni valakivel.
Őt az életből ismered vagy a filmhez találtátok?
Az életből ismerem, régen színésznő volt, de nagyon hamar abbahagyta a színészkedést. Igazából végig ő volt a fejemben, amikor ezt a történetet írtam. Zsámbéki-osztályban végzett és fiatalon a Katonába került, amit viszonylag hamar otthagyott, azóta rendez és tanít. Számomra ő nem csupán színészileg, de mint személyiség is baromi izgalmas, vele szeretnék most próbafelvételeket készíteni. Egy nagyon öntörvényű ember, aki nem nagyon szereti, ha hülyeséggel irányítják. Mellette másokat is meg fogunk még nézni, többen még Messengeren is rám írtak, hogy érdekelné őket a szerep.
Szerinted miért írtak rád sokan? Mert szeretnének egy Kis Hajni-filmben szerepelni, vagy mert olvastak a filmtervről, és egy bizonyos embertípusnak könnyű azonosulni ezzel a karakterrel?
Nehéz kérdés. Vannak közöttük, akikkel korábban már dolgoztam, és azt gondolom, nagyon tehetségesek. Ami nehezítés, hogy a film körülbelül hetven százalékban német nyelvű. Marikán kívül még van két-három kiemelt szereplő, köztük egy idős német pár. Pont ma beszéltük Julival, mi legyen az a jelenet, amit most leforgatunk. Úgy gondolom, olyan jelenetet lenne érdemes, ahol már megjelenik a német kapcsolódás is. Tehát az idős párt, Susannat és Ulrichot is jó lenne megmutatni Marika mellett. Minimális büdzséből forgatjuk ezt a pár jelenetet, ezért most még bennünk is kérdéses, hogyan fogunk német színésszel dolgozni júniusban.
Ez a film az 56 éves, pirosas hajú, pénztárosként dolgozó Marika története, aki váratlanul Nyugat-Európában köt ki és idősgondozó lesz. Mi a személyes háttere a sztorinak?
Régi becsípődésem az időskor témája. Nagy lehetőségnek és meghatározónak tartom, nagyon sok fal bomlik le az emberekről, maszkok, amik már nem tarthatóak tovább. Behorpadnak a védelmi rétegek, amik addig meggátoltak. Az időskorban jó értelemben omlanak össze az illúziók: a látszólag biztos pontokról kiderül, hogy nem azok. És felmerül a kérdés: de akkor mi az? Így tényleg lényegi, esszenciális dolgok tudnak felbukkanni. Az identitás szintjei, vagy az, amivel önmagadat azonosítottad, lassan megszűnnek, a munkáddal, a gyerekeiddel, a “személyes” közegeddel már egyre kevésbé azonosulhatsz. Sokan vannak, akik eljutnak arra a pontra, hogy már nem tudják elhagyni a lakást sem, és ekkor megkérdezik, hogy ki vagyok, mi vagyok? Mi marad?
Ezt a mostani filmtervet most épp két mentorral, egy producerrel és a programban résztvevő kollégáiddal fejleszted. Nem zavar, hogy beleszólnak a munkádba? Van azért olyan is, hogy teljesen egyedül dolgozol?
Egyáltalán nem zavar. Most pont egyedül dolgozom, de azért mégsem teljesen, mert folyamatosan kapcsolódnak hozzám emberek. Később szeretnék bevonni egy dramaturgot is. Gyakran nagyot tud lendíteni az írás folyamatán mikor teljesen új ember olvassa az anyagot, mert olyan megvilágításba tud helyeződni, ami meglep, amire már nem volt szemem. Nyilván mérlegelek is, van, amikor már kártékony, ha túl sokan olvassák el az anyagot.
A formanyelvi kérdésekkel hogy állsz ehhez a filmhez kapcsolódóan?
Szeretnék sok kísérleti dolgot kipróbálni, sok olyan ötletem van, ami most engem is váratlanul ér, vagy az eddigi filmjeimnél nem jutott volna az eszembe, ezeket szeretném konzekvensen végigvinni. Most kimondottan jöttek szokatlan gondolataim – pár éve idegenkedtem volna tőlük, most meg valahogy erős a vágyam, hogy kipróbáljak bizonyos dolgokat.
Megengedheted magadnak, hogy ebben az időszakban csak a filmtervvel foglalkozz, vagy vannak más munkáid is?
A Protonnal nyertünk a Creative Europe pályázaton és a Filmjuson forgatókönyvfejlesztésre pénzt, ezért hála a jó égnek tudok erre a filmre fókuszálni, meg tudok élni és mellette tanítok. Néhány helyen óraadó vagyok és fixen a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumban a felnőttképzésen tanítok színész osztályokat. Ezt imádom. Forgatunk, sok mindent elemzünk, forgatókönyveket fejlesztünk, és a filmszínészetnek a finom mozzanatait próbáljuk együtt megtalálni, oda-vissza tanulunk. Felfedezek olyan embereket, akiknek egyéb jó képességei is vannak, és erre itt ébrednek rá. Egy művészeti képzés mindig önismereti út is. Az elején tartottam az egésztől, azt éreztem, hogy túl fiatal vagyok ehhez, még csak néhány kisfilmem volt meg mikor megkerestek tanítással helyekről. Azóta alakult ez bennem – rájöttem, az ember nem tanárként kezd, hanem tanárrá válik, formálódik és ha van elég nyitottság, sok helyzetben valójában ő tanul azoktól, akiket tanít. Egy közös alkotótérként tekintek az egészre, egy folyamatos önismereti folyamatként.
Az NFI tavaly dobta vissza az Ich bin Marikát. Ez mennyire vágott földhöz?
Igazából nem vágott földhöz, nagyon kettős érzés volt: egyszerre voltam meglepett és számítottam is rá. Láttunk mostanában sok hasonló helyzetet. Vicces volt, hogy nagyjából pont ezzel egy időben vettek be a filmtervvel a Jerusalem Sam Spiegel International Film Labre.
Távol van már a Külön falka?
Egyrészről nagyon, másrészről még mindig vannak közönségtalálkozók, ilyen módon folyamatosan emlékeztet az élet, hogy van ez a film. Jó nosztalgiázni a beszélgetéseken. Szürreális, hogy még mindig vannak teltházas vetítések, még most is kap díjakat, és nemrég eladták forgalmazásra Dél-Amerikába. Közben én már rég elengedtem, de jó látni, hogy éli az életét.
Külön falka
Mesélsz még az izraeli kalandodról? Utazgattál is kint?
Jó néhány barátom van kint, akikkel nagyon jó volt újra találkozni. Sok új kapcsolódásom is lett, utaztam mindenfelé, ami nagyon töltött, szeretek szabadon kalandozni, elveszni helyeken és erre ez egy tökéletes hely. Miután a sivatagban töltöttem néhány napot, úgy döntöttem, átmegyek Palesztinába. Sokan próbáltak lebeszélni, hogy ne menjek, pláne ne egyedül. De örülök, hogy elindultam, kemény találkozásaim voltak, sok mindent láttam, ami mélyen érintett és ez erősen formált is engem belülről.
De közben kint alkotmányos válság van, nem az történik, hogy az emberek az utcán tombolnak?
Aznap robbant ki, ahogy elutaztam, a barátaim mentek is tüntetni másnap, akkor volt az első tüntetés. Nagyon szomorú az egész, borzalmas látni mennyi helyen radikálizálódik most a világ.
Amikor utazgatsz, rengeteg új élmény ér, vannak új filmötleteid ilyenkor, vagy ez elválik?
Jönnek új ötletek, fejben és a jegyzeteimben folyamatosan írok párhuzamosan más filmeket is. De talán fontosabb, hogy nekem a filmkészítésen túl van egy másik utam is. Lassan tíz éve integrál tai chizom meg csikungozom, rendszeresen meditálok. Elvonulásokra, önismereti csoportba járok, és nemrég én magam is moderáltam egy önismereti gyakorló csoportot, nekem ez prioritás, sokkal előrébb van, mint a filmkészítés. A filmezés inkább csak eszköz, hogy egy csomó mindent kifejezzek, átadjak abból, amit megtapasztalok. Szeretnék kimenni egy időre Indiába, több helyet meglátogatni miután júliusban befejeztük a munkát Izraelben.
Mit szeretnél még csinálni a filmezésen kívül?
Szeretnék később egy önfejlesztő közösségi teret létrehozni. Többek között meditációval, tudatosságnöveléssel és -megfigyeléssel segíteni abban, hogy emberek jobban tudják kezelni azt a rengeteg látszólagos eseményt, belső érzelmi vihart, amiről úgy gondolják, hogy isteni sorscsapások. Ezeknek a kezelésére rengeteg gyakorlat van, amiket évek óta tanulok. Nagyon izgalmas, hogy milyen sok szinten lehet dolgozni, és milyen mélységben képes az ember lecsendesíteni önmagát.
A tudattalanunk folyamatosan irányít bennünket, és ha nem találunk hozzá kulcsot, valamint nem tudjuk megtanulni megnyugtatni az elménk, akkor csak a random felbukkanó és csapongó gondolataink termelődnek újra, és ugyanazok a programjaink futnak. Mivel gyakran nem tudunk elcsendesedni fejben, “szól a rádió”, általában ugyanaz a frekvencia megy, így nehéz meglátnunk, hogy az életünk legtöbb területén ugyanazokat a köröket futjuk. Hogyan is tudnánk mást bevinni, ha tele van a merevlemez? Vágyam, hogy ezen a területen fejlesszem magam tovább, és ezzel később komolyabban segítsek másoknak is. Tapasztalom magam körül, mennyire segítik ezek a módszerek az egymáshoz – és önmagunkhoz – való viszonyulást.
Amikor dolgozol, mondjuk forgatsz, ezeket a gyakorlatokat, technikákat alkalmazod?
Egy forgatási szituációban az én kiterjedésem is limitált. Mindenki körül megvan az a pár közvetlen ember, aki a részlege, akire ráhatása van. De ahol elakadást érzek, vagy olyan dolgot, amit nem tudnak kezelni, akkor ott nyilván törekszem arra, hogy tudjuk ezt oldani. Néha el kell engedni a dolgokat, mert ha ráfeszül az ember, és izomból akar valamit átvinni, akkor ott valami törni fog, és csak erőszakot követünk el a projekten. Amikor létre tud jönni a megértés egymás felé, akkor az mindig előrevisz. Egy forgatáson látszólag soha nincs idő, és egy-egy váratlan leállás sokszor egy képzeletbeli katasztrófához vezet a fejekben. Ugyanakkor azt figyeltem meg, hogy van, hogy azzal nyersz időt, hogy látszólag időt veszítesz. Többször bebizonyosodott már számomra forgatási helyzetekben, hogy az ment meg egy helyzetet, ha egy pillanatra megállunk, félrevonulunk, egymás szemébe nézünk és meglátjuk a másik embert.
Most voltál a Berlinale Talentsen is. Milyen élmény volt?
Rengeteg embert ismertem meg, és vannak olyanok, akikkel pontenciálisan látok jövőt, hogy egyszer közösen alkossunk valamit. Nagyon intenzív volt ez az egy hét, pláne nem sokkal Izrael után. De a legelképesztőbb mégis az volt, hogy a program nagyob részén meditációval foglalkoztunk. Kevesebb volt a szakmai program, mint az a fajta tevékenység, amivel én amúgy a szabadidőmet töltöm. Felkeltünk reggel és meditációval, testtudatosság-figyeléssel kezdődtek a napok, ami számomra, ahogy már említettem, nagyon otthonos terep. Ott voltunk mindenfelől a világból és tényleg mindenki nyitottan és elmélyülten vett részt ezeken a közös alkalmakon. Felemelő érzés volt látni és tapasztalni, hogy a Berlinale ilyen hozzáállást szeretne átadni az embereknek. Nem csak a szakmai gépet nyomja, hanem felismeri, hogy elsősorban mégis csak az a fontos, hogy meglássuk és tudatosítsuk, milyen folyamatok történnek bennünk, melyeknek felismerése fontos ahhoz, hogy legyen esélyünk változtatni önmagunkon.
