Bánóczki Tibor: Még mindig nagyon közel vagyunk a filmhez, és kell egy idő, amíg ezt le tudjuk magunkban zárni. Az, hogy ennyi ideig készül egy film, persze nem szokványos, de hogy itt lehet a bemutatója, az nagyon sokat jelent nekünk. Ráadásul animációként, ami nyilván nem az A-kategóriás fesztiválok fő profilja. Emellett a Berlinale Encounters szelekciója a nagyon komoly társadalmi és politikai kérdésekkel foglalkozó filmeket szereti. Az, hogy ezek között mi is helyet kaphattunk, nagy megtiszteltetés.
Szabó Sarolta: Ez azért is fontos, mert bebizonyítja azt, hogy felnőtt közönségnek, komoly dolgokról is lehet animációs filmet készíteni, és egy extrémebb közegben is megállja a helyét, dokumentumfilmek és nagyjátékfilmek között.
Milyen élmény volt nektek a díszbemutató? Volt itt olyan stábtag, aki most először látta a filmet?
Sz.S.: Igen, sokan voltak itt, mindannyian nagyon boldogok voltunk. De még nem veséztük ki a filmet azokkal, akik most látták először.
B.T.: Szamosi Zsófi is most látta először készen. Hiába látták egy-egy fázisát korábban, ekkora vásznon, ilyen minőségben mindenkinek új élmény volt. Azt mondták, hogy a kritikák is pozitívak lettek, de még nem olvastuk őket.
Sz.S.: A nemzetközi forgalmazó is nagyon pozitív, viszik a filmet és azt mondják, hogy nemzetközileg is rengeteg jó visszajelzést kapunk, de majd a következő hónapokban fog eldőlni, hogy mi lesz a film sorsa.
Forrás: Berlinale
A Műanyag égbolt egy 100 évvel későbbi, elsivatagosodott Magyarországon játszódik, ahol Budapest fölött üvegbúra feszül. Fel tudjátok idézni azt a pontot, amikor elkezdtek titeket foglalkoztatni a környezetünk állapota?
B.T.: Nem volt egy konkrét élmény, de arra emlékszem, hogy 2015-ben az Inkubátor pitchen már említettük a climate refugee fogalmát, azaz olyan menekülteket, akik nem háború elől menekülnek, hanem azért, mert egyszerűen kiszárad a föld, ahol élnek. Akkoriban nagyon sokat foglalkoztunk azzal, hogy a talaj hogyan pusztul el, ami igazából egy láthatatlan katasztrófa – nem olyan, mint amikor egy folyó kiszárad, vagy a jegesmedvék kipusztulnak. Ezek a láthatatlan, vagy éppen apró dolgok is összeadódnak, és ezekkel is foglalkozni kell. De persze az emberi részéről, a társadalom túléléséről akartunk gondolkozni, a filmben pedig már klímakatasztrófa után vagyunk, és nem is tudjuk pontosan, hogy mi történt. Ezen sokat gondolkoztunk, hogy milyen részletesen derüljön ki a környezet állapota, de végül arra jutottunk, hogy csak annyit áruljon el a film, hogy valami történt.
Sz.S.: Manapság a néző ezt egy pillanat alatt összerakja magában. Nem akartuk az egyébként is komplex filmet még több plusz információval terhelni. Sajnos már egyértelmű, hogy egy ehhez hasonló állapotig vezet az, amiben most élünk.
B.T.: És amikor elkezdtünk a filmen dolgozni, akkor a háború még nem dühöngött Ukrajnában, de ezek mind rárakódnak a filmre.
Sz.S.: A pandémia alatt pedig megismertük az izolációt. Azt gondolom, hogy így az emberek jobban megértik azt a fajta klausztrofóbiát, ami egy olyan városban alakulhat ki, ahol tudnak közlekedni, de mégis az az érzésük, hogy be vannak zárva.
Ennek a filmnek az elkészítése számotokra értelmezhető környezetvédelmi aktivizmusként? Hogyan látjátok magatokat filmrendezőként?
Sz.S.: A legtöbbet, amit tudtunk tenni, azt megtettük. Azt akarjuk, hogy beszélgessenek erről az emberek, akár utálják vagy azt mondják, hogy hú, ez egy érdekes felvetés. Valamit indítson el bennük, és ne úgy menjenek el mellette, hogy semmilyen szinten nem érinti meg őket. De nem akartunk didaktikusak lenni, úgy elmesélni ezt a sztorit, hogy „lássátok, ide vezet az, amit csinálunk”, azt reméljük, hogy ez valamifajta párbeszédet, gondolatokat fog generálni.
B.T.: Nagyon nehéz optimista választ adni, hogy bármilyen művészeti alkotás megváltoztathatja a történelem kerekét – ezt az elmúlt párezer év alatt nem igazán láttuk. De azért nyilván reménykedünk benne, hogy bizonyos helyeken betalál, és a környezetvédelem ügye mellé bármikor nagyon szívesen beállunk alkotóként is. Reméljük, hogy ezt a film megteszi helyettünk is.
Sz.S.: Azt azért nem gondoljuk, hogy ez valami mozgalmat indítana el.
Forrás: Berlinale
A Műanyag égbolt rotoszkópos technikával készült, színészekkel játszattátok el a történetet és ezt később alakítottátok animációvá. Ez a technika érdekelt titeket, vagy a történet volt előbb?
Sz.S.: Amióta Tibivel együtt csinálunk filmeket, mi mindig először egy témával, egy sztorival kezdünk el foglalkozni, és ahhoz választottuk, hogy vizuálisan milyen lesz a film. Amikor írtuk a forgatókönyvet, akkor kristályosodott ki, hogy úgy szeretnénk felvenni a jeleneteket, mint egy klasszikus, élőfilmes forgatáson, és utána nyúlunk az anyaghoz, rotoszkópos technikával.
B.T.: Egyszerűen nem tudtuk máshogy elképzelni. Pedig animációsként tisztában vagyunk vele, hogy a rotoszkóp egy fura technika, az animációs világban kicsit egy mostohagyermek. Tavaly történt például Richard Linklater botránya az Oscarral: diszkvalifikálták az Apollo 10 ½-et, mert nem érezték eléggé animációnak, aztán visszavették a versenybe. De közben minket azért nem érdekel annyira az animáció, hogy ezt figyelembe vegyük, így figyelmen kívül tudtuk hagyni a szakma ellenérzéseit. Nagyon sok mindent meg tudtunk csinálni ezzel a technikával, olyan, izgalmas környezetet és látványvilágot, amit másképpen nem lehetett volna. Emellett csökkenti a költségeket is, nem lehetne ezt élőszereplős filmben megcsinálni, ennyi pénzért. De mi nem ezért választottuk, hanem mert ezt gondoltuk a legkifejezőbbnek.
Sz.S.: És azért nagy szükségünk volt a színészekre is, hogy azt az érzelmi drámát, amit nemcsak a főszereplők, de a mellékszereplők is átélnek, a színészek arcát tudjuk visszaadni. Az animátoraink fantasztikus tehetsége révén minden érzelmi rezdülés láthatóvá válik.
A színészek mellett a városok, főleg Budapest is jól beazonosítható, de azért sokat változtattatok rajta. Mi inspirált titeket, amikor terveztétek?
Sz.S.: Ezt a dómos megoldást már számtalanszor láttuk, városokon, bolygókon. Ez volt a kiindulópont, hogy elszigeteljük a várost a külvilágtól.
B.T.: Voltak olyan kérdések, hogy meg tud-e állni ez a dóm magától, hogy egy ilyen kifeszített konstrukciót alá kell-e támasztani, hogy a városban kell-e hogy látszódjanak oszlopok. Arról is beszéltünk építészekkel, hogy ha az emberek elszakadnak a külvilágtól, és ott csak homok van, tehát nincs cement, akkor mi történik.
Sz.S.: Behurcolnak mindent Pestre, romokat, építőanyagot, téglát, ezért nincs is semmi már Budán.
B.T.: És egy ilyen város csak felfelé építkezhet. Bizonyos helyeken látható, hogy meghagytuk az alsó szintet, csak sokkal magasabbak a házak, mert ráépítettek. De az is nagy kérdés volt, hogy mi legyen a Szabadság-szoborral, behozzuk-e a városba, jól fog-e az Oktogonon kinézni.
Sz.S.: Vagy hogy magasvasutat csináltunk a hatos villamosból. Nagyon jó volt ezzel játszani, hogy mi történhet a várossal. Próbáltuk egy kicsit sci-fi hangulatúvá tenni Budapestet, azért nem túlságosan, hogy aki ismeri, annak meglegyen az az élménye, hogy felismeri az igazi várost.
B.T.: Voltak olyan mellékes írásaink is, amikben a várost fejlesztettük. Megírtuk például a Nyugati pályaudvar történetét is, hogy mikor építik fel a búrát, mikor állnak le a vonatok és hogyan jutunk el oda, hogy egy pszichiátriai központ lesz belőle. Azt is kitaláltuk, hogy hogyan kerültek a hologram fák a Vörösmarty térre és mikor válik ez egy emlékművé. Ezeket fontos volt kitalálni és elképzelni.
Sz.S.: Írtunk egy fiktív világtörténelmet mától a filmünk fiktív világidejéig. Volt hozzá Magyarország timeline-unk is, tudjuk, hogyan ér véget a világtörténelem, és azt is, Budapest hogyan veszíti el a kapcsolatot a külvilággal. Ez segített minket abban, hogy a sztori logikáját össze tudjuk rakni, hogy legyen alapja annak, hogy ki-miről beszél és mi-mikor történik.
Forrás: Berlinale
Sok izgalmas tárgyat, főleg közlekedési eszközt látunk a filmben, nekem például nagyon tetszett az a drótkötélen, a levegőben futó vonat, amivel a szereplők a szlovák hegyek közé jutnak. Nektek volt kedvenc tárgyatok a filmben?
Sz.S.: Azt mi kábelvonatnak neveztük el, és azt én is kipróbálnám.
B.T.: Nekem a kapszula-autó.
A sci-fi elemek mellett több szempontból is fontos volt számotokra a történet valós alapja, és akár a mai Budapesttel, Magyarországgal is több ponton összecseng a film hangulata. Ti is úgy érzitek, hogy a filmben a jelenünkkel is vannak párhuzamok?
B.T.: Nyilván vannak. Ma nem lehet áthallások nélkül beszélni egy Magyarországot jelképező városról, ami lezárja és mindentől elszakítja önmagát. Felépíteni egy társadalmat, amiben az emberek csak limitált életkort élhetnek (50 éves korukig élhetnek az emberek – a szerk.), és ebben a kontextusban elhangzik az, hogy „szüljetek minél előbb,” ez nyilván összecseng sok mindennel, ami a mai politikában téma. Szerintem nagyon jó, ha ezeket a dolgokat valaki észreveszi. De nem voltak teljesen szándékosak, mert amikor a sztori íródott, még akkor is egy teljesen más Magyarországon éltünk, és még csak közelítettünk efelé. Idővel egyre jobban látszott, hogy lesznek ilyen áthallások, és ennek tulajdonképpen örülünk. De azért azt reméljük, hogy nemcsak magyarokról, kelet-európaiakról szól, hanem egy kicsit globálisabban is értelmezhető a történet.
A társadalmi vonatkozásai mellett nagyon fontos a filmben a szerelmi szál is – szinte meglepő, hogy egy ilyen eseménydús sci-fiben egy traumafeldolgozás, és egy komoly párkapcsolati krízis is elfér.
Sz.S.: Az elejétől kezdve fontos volt, hogy az legyen a történet kiindulópontja, hogy egy pár egy közös traumát átél, hogy elveszítik a gyereküket és ez indítja el az egész cselekményt, hogy a nő kilép a közösségből, korábban, mint ahogy elő van írva. Nagyon fontos volt, hogy miközben poétikusan, filozofikusan beszélünk a világról, egy nagyon emberi történt is maradjon, amihez a nézőnek könnyű kapcsolódnia érzelmileg is.
B.T.: Az alapmotívumunk az áldozathozatal lehetetlensége volt. Egy olyan társadalmat mutattunk meg, ahol lehet családod, de ha egy bizonyos pontig nem sikerül, akkor már nem. És mi történik, ha nem sikerül időben? A szereplőket mindig olyan helyzetbe kellett állítani, amiben súlyos döntéseket kell meghozniuk. Nóra először elveszíti a gyerekét, ezzel kell megküzdenie, aztán pedig még egy lehetőséget kap arra, hogy elmenjen egy olyan helyre, ahol lehet családja. És mégsem ezt választja. Minden karakter a filmben egy olyan választási helyzetbe kényszerül, ahol a családja, a szerettei, és aközött kell döntenie, hogy jobbá tegye a világot. Ez az a választás, ami nem lehetséges. Ma ugyanez van a világban, borzasztóan nehéz lemondani dolgokról, még akkor is, ha ez egy nagyobb jót fog szolgálni. Mindig a személyes viszonyokat, a családot fogjuk választani, egyszerűen így vagyunk kódolva.
Sz.S.: Ezért is akartunk olyan főhősöket, akik mindennapi emberek. Egy olyan párt, akik élnek egy normális életet, amin nem akarnak változtatni, amíg meg nem történik ez a tragédia az életükben. Az is fontos volt, hogy Stefán, a férfi főszereplő nem egy tipikus hős karakter, mert akaratán kívül sodródik bele különböző helyzetekbe, és olyan választásokkal szembesül, amikkel abban a társadalomban senki.
Keresztes Tamás alakítja Stefánt, akihez a közönség inkább az extrém szerepeket kapcsolja. De a repertoárjához képest például egy mellékszerepben Schell Juditot is egészen másként láthattuk.
Sz.S.: Sokat jártunk színházba, sok interjút olvastunk színészekkel, hogy mielőtt még a castingot elkezdenénk, jobban megismerjük a színészeket. Persze aztán castingoltunk, de a forgatókönyvet már végig úgy írtuk, hogy a Tamásnak és a Zsófinak (Szamosi Zsófia – a szerk.) kell játszani ezt a két szerepet. Tamásnál úgy éreztük, hogy vannak nagyon törékeny pillanatai, és közben egy olyan attitűd, hogy a vállán cipeli az egész világ gondjait. Stefán egy átlagember, de néha kontrollmániássá válik, amikor megtörténik a tragédia a családban. Obszesszívan figyeli a feleségét és felülbírálja a döntését. Úgy gondoltuk, hogy nagyon izgalmas lehet ebben a szerepben.
B.T.: A színházban kerestük azokat a pillanatokat, amikor el tudtuk képzelni Tamást Stefánként. Ezek az extrém karakterek, mint például az Egy őrült naplójában, nagyon fekszenek neki, de mi azt kerestük, hogy milyen az, amikor ebből kilép. Zsófinál pedig ott van ez a hihetetlen erő és érzékenység, ami árad a színészetéből. Ő tud aztán magává a természetté válni.
Szabó Sarolta, Bánóczki Tibor és Szamos Zsófia a berlini bemutatón / Forrás: Műanyag égbolt FB
A szerepeiket díszletek és tárgyak nélkül kellett eljátszaniuk, ami tovább nehezítette a helyzetet. Milyen volt a közös munka? Hogyan segítettétek a színészeiteket?
Sz.S.: Egy egyszerű fotóstúdióban forgattunk, ahol csak olyan alapvető tárgyak vannak, mint lépcső, kanapé, fotel, állványok. Ekkor még a kezdetén járt a látványtervezés, és bár rengeteg mindent tudtunk arról, hogy fog kinézni, még nem volt mutatható anyagunk. Volt, hogy csak skicceket mutattunk a színészeknek, de minden jelenetben elmeséltünk, hogy hol vannak, milyen hangulatú helyen, milyen tárgyak és növények veszik körül őket. Így próbáltuk pótolni azt, ami egy normál forgatáson a díszlet meg a kellék.
B.T.: Kicsit olyan ez, mint az első színházi próbák, ahol még nincsenek kosztümök sem. Schell Judit mondta, hogy olyan, mint egy főiskolás próba, ahol azt mondjuk, hogy ez a két hotel, ez a két kocsi. Nyilván más, de ma így készülnek a Marvel-filmek is, nálunk fehér volt a díszlet, Hollywoodban zöld vagy kék. A színészek ebben dolgoznak, de nekik is sikerült elképzelni azt, amibe vannak. Olyan színészekről beszélünk, akik vizuálisan nagyon érzékenyek, ami szintén segítség volt. Még mi sem láttuk, hogy fog kinézni a végleges kép, és abban a fázisban mindenki máshogyan képzelte el. Ezért is volt nagyon izgalmas látni, hogy milyen lett a végleges kép.
Kettőtök között hogyan működik a munkamegosztás? Van olyan munkafázis vagy részfeladat, amihez inkább egyikőtöknek vagy másikótoknak van affinitása?
Sz.S.: Nincs. Mindent együtt csinálunk, passzolgatjuk egymás között a feladatokat. Állandóan egyeztetünk, megbeszélünk, vitatkozunk, aztán eldöntjük, hogy mi a legjobb megoldás, és mindenki megy a maga dolgára. De mindent együtt csinálunk, az írást, a látványtervezést, az operatőri munkát. Kis projektekkel kezdtük, és hosszú évek alatt összecsiszolódtunk. Így már kialakult egy olyan közös munkamódszer, amivel neki tudtunk menni egy nagyjátékfilmnek.
A Műanyag égbolt itthon március 30-án kerül a mozikba, a Forum Hungary forgalmazásában.
