Ezen a héten Fábri Zoltán két régi filmjét ajánlom újranézésre. Bár az is lehet, hogy a Nappali sötétséget sokan még egyszer sem látták, lévén, hogy a majdnem érettségi tételnek számító és ha szabad ezt mondanom “csontig ismert” Körhintával ellentétben a Nappali sötétségről kevés szó esik. Most némileg iskolásan kövessük az időrendet.
Az 1955-ös Körhinta egészen a Szegénylegényekig a magyar film egész világot bejárt, legnagyobb sikerű alkotása volt. Fábri filmje még a nagyközönség egy részét is megragadta, nemcsak a fiatal Truffaut-t, aki a Cannes-i Fesztiválon (ahol a Körhinta a nagydíjra is esélyes volt) ujjongva számolt be róla a Cahiers du Cinémában. A film Sarkadi Imre két többé-krvésbé sematikus novellájából készült. Olyan alapkonfliktusa van, melyre szerencsére sem akkor, sem azóta nem vagy alig figyel az érzékenykeblű néző: “A termelőszövetkezeti legény és konokul egyénileg gazdálkodó szülők kitörni vágyó leénya közötti Rómeó és Júlia-szerelem annyi sematikus buktató rejtő témáját Fábri elmélyült pszichológiával, reális környezetrajzzal tette meggyőzővé és művészileg hitelessé” – írja róla Nemeskürty István, a korabeli politikai követelményeknek egyébként buzgón megfelelni igyekvő (de inkább jó, mint rossz, sőt ma is használható) 1965-ös könyvében. Igen: a termelőszövetkezeti, a “belépni vagy nem belépni” kérdésre nem volt néző, aki odafigyelt volna, mindenki a falusi Rómeó és Júlia-történetet leste.
A Körhinta mai szemmel nézve hibátlanul működő “196o előtti” formanyelvre épül – ha elfogadom (mert én el) az európai film 1959/6o-as megújulásának, sőt gyors megváltozásának korszakhatárát. Fábri mesteri módon használja a harmincas évek második felétől kialakult elbeszélő- és vágástechnikát: minden a mérnöki pontossággal felépített dramaturgia és képi csúcspontot készíti elő, s a csúcspont (a filmvégi hatalmas táncjelenet) feszültsége és sodrása valóban imponáló. Nemrég még érvényes, számomra kedves és közelálló értelemben a “szerzői filmhez” semmi köze, hiszen a rendezőnek sincs semmi “belső köze” a tárgyhoz, viszont tökéletes mestere a válaszott tárgynak és világnak: jóparancsú hajóskapitányként mindent lát, és amit lát, meg is teremti a vásznon, mégpedig valami ritkán sikerült prefesszionista tökéllyel. Nincs a világnak olyan csúcs-szakmai intézménye, ahol oktatási céllal ne lehetne ma is vetíteni, tanítani, elemezni. Sőt, egy talán nem mellékes apróság: valamiképp ma is hat a nézőre, ez minden “hagyományos módon készült” film előnye.
Bevallom, a filmbeli “tökéletesség”, a hajszálpontosan működő magabiztos professzionalizmus (olykor akadémizmus) általában hidegen hagy, legjobb esetben tán csodálom, ámde nem szeretem. Szeretem viszont a félsikert, a botladozó előrelépések izgalmát, a kevésbé kiszámítható, ezért érdekesebb próbálKozásokat. Így vagyok a Nappali sötétséggel. Ez a film 1963-ban készült, amikor a magyar film éppen megújulni készült az 59-62-es mélypont után (mely mélypont persze fáziskéséssel épp az 56-57-58-as pofonok és behódolás következménye volt.)
A Nappali sötétség Palotai Boris elfeledett regényéből készült, a forgatókönyvet maga Fábri írta. Básti Lajos sikeres írót játszik, aki egy váratlan találkozás révén felidézni kényszerül 1944 nyarát. Élete legnagyobb szerelmét, egy fiatal és elvált zsidó nőt (Szegedi Erika) megpróbálja saját egyetemista lányának papirjaival megmenteni, s mert fogalma sem volt, hogy a lánya üldözött kommunista, ez a kísérlet tragédiával végződik. A Nappali sötétség elsősorban a lelkiismeret-furdalás éles megfigyelése, az örökké mardosó (mazochista? jogos?) önvád filmje. Ilyen minőségében nagyon ritka a magyar filmben és irodalomban. Fábri olykor kiszámítható vagy mesterkélt, olykor váratlan és finom képi nyelvet teremt, mely mintha évtizedekkel lenne későbbi mondjuk a Körhintáénál. Most is a “kihegyezett drámaiságú” pillanatokra épít: ehhez volt hajlama és tehetsége, és minden történet-logikát meg pszichologiai ok-adatolást néha üdvösen, néha ügyetlenül alárendel a vakítóan vagy sistergően robbanó képi csúcspontoknak. A Nappali sötétség a félelem filmje is: megintcsak olyan valami, mint a lelkiismeret-furdalás. Ez a film tehát (bár a kritika óvatosan dicsérte) sohasem tartozhatott a korszak kedvelt és példaadó alkotásai közé, pedig Fábri későbbi (szintén félsikerű, szabálytalan) Utószezonjának, és utolsó remeklésének, az Ötödik pecsétnek előfutára. – S hogy azért ne legyek ilyen “filmtörtész”: annakidején, túlkoros kamaszként, elsőéves egyetemista voltam, a vetítés alatt halálosan beleszerettem Szegedi Erikába, és megpróbáltam átiratkozni a Színművészeti Főiskolára, hogy egyáltalán megismerhessem. Nem vettek fel.

Bikácsy Gergely

KÖRHINTA (1955) Rendező Fábri Zoltán Író Sarkadi Imre. Operatőr Hegyi Barnabás. Zene Ránki György. Szereplők: Törőcsik Mari, Soós Imre, Kiss Manyi, Szirtes Ádám, Barsi Béla.
M1 – július 21, 2oh 1o.
NAPPALI SÖTÉTSÉG (1963) Rendező és Palotai Boris regényéből írta Fábri Zoltán . Operatőr Tóth János. Szereplők: Básti Lajos, Szegedi Erika, Ladányi Ferenc, Béres Ilona, Várkonyi Zoltán, Makay Margit.
Magyar2 – július 2o, 21h 2o.