48 évesen ment el
A legkicsattanóbb kedélyű gyártási ember – line producer, ahogy ő mondja –, akivel valaha is találkoztam. Jelen időben beszélek róla, mert most is érzem cinkos pillantását, kislányos mosolyát, elfojtott, szurkoló feszültségét, elsöprő temperamentumát.
Az ilyen poszt, mint az övé, kutya nehéz poszt. Prés-helyzet. Állandóan lavírozni az ábrándos rendező és a kasszába aggódva kapaszkodó producer között. És ő kedélyével, anyás türelmével, empátiájával legtöbbször hidat tudott verni a feloldhatatlan érdekek között.
Utolsó filmemnél sokszor kettesben mentünk el portyázni különböző tárgyalásokra kőszívűnek tartott vendéglősökhöz, hogy forgatni engedjenek, méghozzá ingyen, egy olyan filmet, amelynek számos jelenete éppen kontár vendéglősökről szól. Emberpróbáló leckének ígérkezett. Én elsöprő dumával, ő kedvességével, szakmai hitelességével, személyiségéből áradó profi biztonsággal igyekezett hatni a kiszemelt áldozatra.
Ha győztünk, cinkosan visszaültünk az autóba és szó nélkül összemosolyogtunk. Most is erre a filmért aggódó, együtt érző mosolyra emlékszem.

Bacsó Péter

- Jaj, mit hoztál már megint, Andrea?
Vigyorog, azt mondja, egy kis semmiség. Csörtet befelé, mögötte a Jani két-három húsosláda kajával, kis hurka-kolbász, kis hagymás krumpli, kis lucskos káposzta, egy kis töpörtyű. A Hunniának, meg aki beesik. Azt mondja, félhatkor fölkelt és sitty-sutty. Én még soha semmit nem tudtam sitty-sutty. Se kaját, se három mondatot.
- Persze, sitty-sutty, Andrea!
Azt mondja, miért, ha a fiúk – a Jani meg a gyerekek – az éjszaka közepén ennének egy kis palacsintát, akkor is megy…
Eszünk, együtt vagyunk, a Hunniások, meg aki beesik. Tökjó. Ízlik? Szed egy kis hurkát a tepsiből ő is.
Olyan szép keze van, és hogy imádja a szép ékszereket! Ma is: Jézusom, de gyönyörű ez a gyűrű az ujjadon, Andrea! Örül, azt mondja, ezt imádom!
Az egyik kezében – abban a gyűrűsben – egy kis hurka, de úgy fogja, mint egy királynő. Mert az. A másik kezében a telefon. Csacsog a telefonba, sitty-sutty, rádumál valakit, hogy holnap reggel hatig hordja el a Gellérthegyet. Mert útban van. Az illető már hordja is. De jó. És még langyos a hurka is…
- Te tiszta bolond vagy, Andrea!
Mereszti a macskaszemeit, mint aki csodálkozik, kérdezi, hogy miért?
Csak, Andrea.
                                                                                           Tóth Zsuzsa

Ott sírt a vállamon, hogy elmegy, hogy befejezte velem a filmet. Örökre. Elege lett belőlem... (ezt meg tudtam érteni), előtte valami rosszat mondtam neki, hogy valaki miért nem volt ott, ahol szerintem lennie kellett volna. Pedig tudtam, hogy lehetetlent kértem. Tudtuk, hogy se pénz, se posztó, csak az akarás. De nekem természetes volt, hogy mindent előteremtett a föld alól is. Hozzászoktatott. És amikor ezt megszokod, a lehetetlen is kevés lesz. Hogy amire nincs pénz, az mégis ott van, hogy a nyolc napra szerződtetett színész tíz napig van, ugyanazért a gázsiért, hogy az amúgy drága helyszint bagóért megkapod. És, nem mellékesen, a filmet le tudod forgatni. De a film közepén ezt még nem érzed. Valamivel megsértettem, pedig ő mindent megtett. Elrohant, és bezárkózott Szegeden a szállodai szobájába. Pár perc múlva már ott dörömböltem az ajtaján: - Engedj be, bazmeg, nyisd ki... Aki arra járt, azt hitte, valami szerelmi civódás tanúja. Aztán beengedett, láttam, hogy sírt. Nem mondtam semmit – azt se, hogy ne haragudj –, csak megöleltem. És tudtuk, hogy az ügy lezárva. Azt hiszem, ilyesfajta dolgok már sohasem lesznek. És most – egy kicsit megkésve – mondom: Andrea, ne haragudj.

Dobray György


Andreám!
Amikor 2002-ben megkerestelek, hogy te légy tervezett játékfilmem gyártásvezetője, úgy mentem hozzád, mint aki régóta ismer. Első emlékeim jó húsz évről korábbiak voltak, amikor te még felvételvezető vagy gyakornok lehettél. A legszebb lány voltál a Filmgyárban. Emlékszel, ezt sokszor elmondtam neked.
Aztán 2002-ben együtt kezdtünk dolgozni s nem értettem, miért csak most? Nem ismertem még egy ilyen lelkiismeretes, megszállott, odaadó munkatársat. Nem volt olyan dolog, amit ne lehetett volna veled megbeszélni, s nem volt olyan, amire ne tudtál volna megoldást. Sokkal többet adtál, mint ami elvárható volt.
Emlékszel, egyetlenegyszer vesztünk össze a forgatás alatt. Nagyon bántott mindkettőnket, s azt mondtad, a következő hétig előkészíted a filmet s akkor átadod másnak, kiszállsz a produkcióból. Rád néztem és azt válaszoltam, ha te kiszállsz, akkor én is. Elnevettük magunkat és soha többé nem vesztünk össze.
Majd véget ért a közös munka, s mi továbbra is barátok maradtunk. Egy forgatás alatt – ami folyamatos konfliktushelyzet – sokat megtud az ember a másikról, sokkal többet, mint rendesen.
2002 óta tudtam, hogy a rettenetes kór sunyin kerülget, s azt is sejtettem, hogy a baj súlyosabb, mint ahogy beszélünk róla. De nem akartam elhinni, hogy legyőz. Akiben ennyi emberség, szolidaritás, tettvágy, humor és önirónia van, az nem veszítheti el ezt a csatát.
Idén februárban már én is tudtam, hogy mindennek vége, s nem mentem be hozzád a kórházba, mert nem volt erőm. Mindennap tologattam, hogy majd holnap. Féltem. Nem akartam elbúcsúzni. Most sem akarok. Csak el akarom mondani, hogy milyen ember voltál, amíg közöttünk éltél itt lent. Tudom, hogy most is velünk vagy, a felhők fölül figyelsz bennünket. Én pedig csak megköszönni tudom újra, amit tőled kaptam.
 
Böszörményi Zsuzsa


SZAR EGY ÜGY.
MÁR HETEK ÓTA KÜZDÖK ANDREA HALÁLÁVAL
MERT SEMMI ÉRTELMES NEM JUT ESZEMBE RÓLA.

TÚL KÖZEL ÁLLT HOZZÁM AHHOZ, HOGY KÖZHELYEKKEL BÁNTHATNÁM,
S ÉN TÚL SZEMÉRMES VAGYOK AHHOZ, HOGY SZERETETEMET MÁSOK ELŐTT
– PUSZTÁN MERT Ő MÁR HALOTT – FELTÁRJAM.

MEG AZTÁN FORGATTAM IS EDDIG.
MÁR HÓNAPOK ÓTA.
ÉJJEL-NAPPAL.
NEM VELE, MÁSOKKAL.
MINDEN NAP SÚLYOSAN ÉREZVE HIÁNYÁT,
SOKAT GONDOLVA ELKÖVETKEZENDŐ KÖZÖS MUNKÁNKRA,
S A MÉRHETETLEN SOK RÖHÖGÉSRE, AMI MÉG ELŐTTÜNK VOLT.
MERT NEM HITTEM, HOGY BETEG.
NEM MERTEM.
PERSZE, AZ ÖVÉ NEM AZ ELSŐ HALÁL,
AMITŐL ELFORDULOK.

MÁR NEM FORGATOK.
A FILM - BENNE TÖBB MONDATA, MINT KAJÁN BELSŐ VICC - KÉSZEN ÁLL.
MÁR CSAK ÖSSZE KELL RAKNI.
HA KÉSZ, NEKI ADOM.

MERT EGY KÉZ – KÖZBEN –
CSENDBEN FELAKASZTOTTA AZ Ő KÉPÉT IS
HALOTTAIM "ZÖLD SZOBÁ"-JÁNAK FEHÉR FALÁRA.
MÍG ÉLEK OTT LESZ HÁT Ő IS,
AZON A TISZTA, SZÉP FALON,
AZ ELSŐ SZERELEM,
APÁM,
ANYÁM,
ÉS TERNYÁK ZOLI MELLETT,
A LASSAN GYŰLŐ TÖBBIEKKEL.

DE MOST CSAK ENNYIEN VANNAK.

ILYEN FIATAL VOLNÉK, VAGY Ő VOLT ENNYIRE FONTOS?

          Dettre Gábor

Reggel a Ferihegyen. Tizenöt csomag. Kamera, lámpák, hang, állványok, személyi cuccok. Andrea minden „átkelés” előtt gondosan számlál. Hát mégis utazunk Izraelbe! Egy éve is elmúlt, hogy elkezdtük Lembergben az Aliját. Vajon megtaláljuk-e szereplőinket, akik akkor indultak új hazájukba? De ez a gond még odébb van, majd ha megérkeztünk, akkor ismerkedünk meg igazán az izraeli hatóságok mérhetetlen bürokráciájával. Meg a lazasággal is – természetesen, ahogy az már mifelénk, keleten szokás. Most várjuk a beszállást. És Andreát ugratjuk. Fél mellkasát vastag „gipsz–bandázs” takarja. Nemrég esett le épülő házuk lépcsőjén, súlyos törések. „Azt hiszed, a Moszadot is átejtheted? Már ment a jelentés, hogy titkos anyagot rejtegetsz a gipsz alatt.” Andrea velünk nevet, rátesz egy lapáttal. „Mi az, hogy titkos anyag? Itt hordom a teljes magyar atomtitkot!” Aztán abbahagyjuk a röhögést. Egy laza mozdulattal kibújik a nyomasztó gipsz-zubbonyból és hanyagul bedobja a közeli kukába. S mint aki egy lyukas zoknit dobott el, megvonja a vállát: „Na, erről ennyit.” Így indulunk. És a folytatás: tíz nap folyamatos kabaré. Hogy elképesztő helyzetekkel és figurákkal találkozunk, ezt igazából Andreának köszönhetjük. Senkit nem kímél – csupa karikatúra vesz körül bennünket. De félre a tréfát, dolgozni vagyunk itt! Andrea nem hagyja, hogy átverjék, ha kell, a világ végére elmegyünk egy címért. És szép lassan előkerülnek egykori szereplőink… Azt pedig nagyon jól tette, hogy elhagyta a gipsz-mellényt. A másnapot ugyanis a tengerparton kezdjük, és ha már itt vagyunk és süt a nap, miért ne úsznánk egyet december harmadikán a Földközi-tengerben?

Sipos András


Senki mással nem lehetett volna végigcsinálni a Chico-t. Senki nem is vállalta volna annyi pénzből – képtelen vállalkozás volt. Ma se értem, hogy’ csinálta – hogyan alkudta le a 30 forint 20 filléres egységárra a horvát nehéztüzérséget és a chilei statisztériát. Egy omladozó hegyi ház verandáján, gyakorlatilag nyelvtudás nélkül, ellenállhatatlan bájjal és kifejezőerővel hajtogatva, hogy „Yes, Beni” és „No, Beni”, a szemét is kialkudta az amúgy nagyon helyes, Beni nevű albán producernek. Senkivel nem lehetett olyan invenciózusan spórolni, mint vele.
Rettenthetetlen volt. Szerette a filmet, amit csinált. Élvezte és hitt benne. Mindegyikben.
Mulatság volt vele a forgatás, mint régen. Hülyeségeken puffogtunk dühünkben, és ha tényleg baj volt, pukkadoztunk a röhögéstől. A horvát stáb holtsápadtan, elnyílt szájjal nézte, hogy visítva röhögünk, övig sárban, délelőtt tizenegykor, amikor úgy nézett ki, hogy egyszer s mindenkorra dugába dől a további forgatás.
Nem arról van szó, hogy ő volt a gyártásvezető. Az a barát volt, akivel együtt csinálunk végig valami nagyon nehezet, s attól kezdve tudjuk, hogy majd mindig számíthatunk egymásra. Tudtuk, hogy mi ketten lányok a világon bármivel meg tudunk birkózni.
Amikor tehát jött az aljas, mocsok betegség, azt mondtuk, hogy hát akkor most ezzel fogunk megbirkózni. Nekigyürkőzött. Dühöngtünk és röhögtünk. Szenteste délelőttjén, amikor Jani bevitte a kórházba, a gyerekekkel küldte át a beígért vadast.
Egyszer csak azt mondta: Ibolyci, keserves kínok között fogok meghalni. Kértem, hogy rám való tekintettel ne haljon meg, mert nélküle nem tudok filmet csinálni. Elnevette magát, azt mondta, jó, nem hal meg.
Becsapott.
Ha lett volna testvérem, ő lett volna az.

          Fekete Ibolya

Helló Bébi,
szívem szerint nem írnék semmit sem. Túl sok minden történt az együtt készített hat produkció alatt, túl sok minden fűzött minket össze. Együtt létezést, felnőtté válást jelentenek számomra azok az évek, amiket együtt töltöttünk. Mi volt köztünk? Szeretet és bizalom, leöntve jó adag humorral.
Nem emlékezem. Jó, most egy képet látok magam előtt: Moszkvát, ahogy együtt megyünk, terepszemlézünk ketten, nagyon hideg van, este színházba megyünk, te tűsarkú cipőben csúszkálsz a jeges havon. Madre de dios, mondod, kapaszkodj belém, mondom. Nehogy már, mondod, ha magammal rántalak és rád esem, akkor véged!
Hát igen, kicsit túlsúlyos voltál, de ez is jól állt neked…
Eszemben sincs emlékezni, mert te mindig itt állsz a vállam mögött, elmondod majd, hogy tetszik-e neked, amit csinálok vagy nem, hogy jól döntöttem-e a színészválasztásnál vagy sem, hogy miképpen valósítjuk meg azt, amiről már mindenki lemondott pénz hiányában… Nem ismerted a lehetetlent. „Kalandra fel!”- mondtuk minden közös film előtt.
Sok kollégád mondta nekem, hogy húsz évvel ez előtt micsoda jó nő voltál. Szerintem mostanság is. Sorban álltak akkor érted a pasik. Mint a rendezők az utóbbi években, hogy veled dolgozhassanak. Mert tulajdonképpen nem munka volt, hanem élvezet. 
Az Esti Kornélban Szarvas Jóska partnernője voltál. Szarvas így mutatott be a filmben Estinek : ”Egy istennő!”.
Maradjunk annyiban Andrea, hogy ráhibázott.

Pacskovszky József


Andrea: egy gyöngyházfényű nevetés a szomszéd kertből; egy kerítésen átnyújtott tál illatos leves; a húsvéti tojás, amit ezüsttel kihímezett; a rózsával díszített porcelánbögre és egy rokokómintás terítő, amit nekem adott; a mosolya; kislányos kuncogások; lubickolás a folyóban, majdnem alkonyatkor, amikor már nem tűz a nap; a nyugalom; a mókás történetek, nagybácsikról, nagynénikről, filmesekről; Jani és a két fiú… És a koraőszi reggel, amikor azt mondta: rák… De hiszen még! De hiszen még…
Andrea: a szomszédom volt falun, a barátom, és ha van ilyen, anyám helyett anyám. Mit mondok a kölyköknek, ha majd át akarnak osonni hozzá, játszani egy a forró nyári délutánon?

Scherter Judit

 

FILMOGRÁFIA:

Alija (Sipos András, df, 1993)      
Kínaiak Magyarországon (Salamon András, df, 1993)    
Patakvár (Koncsol László-portréfilm, Sipos András, 1994)   
Bumi  (Sipos András, df, 1995)      
Vérvád (Simó Sándor-Surányi András, df, 1995)  
A császár utolsó katonája (Kéri Kálmán-portré, Karl Stipsitz , 1995) 
Esti Kornél csodálatos utazása (Pacskovszky József, jf, 1995)
Az én kis nővérem (Sipos András, jf, 1996)    
A gyufaember (Kurtág György-portré, Kele Judit, 1997)
Nehéz föld I-II. (Bokor Péter, df, l999)
Hazátlanok sorakozó (Sipos András, df, 1998)
Sitiprinc (Kőszegi Edit, jf, 1999)
Meine bescheidene wenigkeit (Kormos Gyula-portréfilm, Ifj.Nádassy László)
A hetedik ajtó (Eötvös Péter-portréfilm, Kele Judit, 2000)
A mi szerelmünk (Pacskovszky József, jf, 2000)
Budapest (Kele Judit, df, 2000)
VII. Olivér (Pacskovszky József, tv-film, 2001)
Chico (Fekete Ibolya, jf, 2001)
Szerelem utolsó vérig (Dobray György, jf, 2002)
Hagyaték (Nádasy László-portréfilm, Ifj. Nádassy  László, 2002)
Assisi titokzatos szentjei (dr. Kormos Ildikó, ismeretterjesztő, 2002)
Felhő a Gangesz felett (Dettre Gábor, jf, 2002)
A gyanú (Pacskovszky József, tv-film, 2002)
A boldogság színe (Pacskovszky József, jf, 2003) 
Mélyen őrzött titkok (Böszörményi Zsuzsa, jf, 2004)
Ég Veled! (Pacskovszky József, jf, 2004)
639. Baba (Dési András-Móray Gábor, kisjf, 2004)
Ritmusok (Sopsits Árpád, kisjf, 2005)      
De kik azok a Lumnitzer nővérek? (Bacsó Péter, jf, 2005)
Noé Bárkája (Sándor Pál, jf, 2006)