Chris és Kathrin másnap hosszan és némán utaznak egy toronyház liftjében. Nincs mondanivalójuk egymásnak. Uwe és Ellen konyhabútort vásárolnak ebédlőjükbe. Ők sem beszélnek. Nem kapcsolatukat akarják felfrissíteni, inkább környezetüket megújítani. Esténként pedig akadozó mondatok, esetlen mozdulatok, tétova közeledések mindkét oldalon. Egy napon Chris, a reggeli rádióműsor népszerű horoszkóp készítője benyit Ellenhez, aki parfümöket árusít. A kamera a nő nyakára, ajkára közelít, és a bódító illatfelhőben a férfi rádöbben, hogy amire vágyik, karnyújtásnyira van tőle. Barátod feleségét ne kívánd, szól a távoli intelem. De Chris nem vallásos, hanem realista. A tiltott gyümölcs túlságosan kívánatos ahhoz, hogy ne ízleljék meg. Házasságuk válsága sodorja őket egymás karjaiba, lelkiismeret furdalásuk sincsen.

A Nyárspolgárok legnagyobb erénye, hogy a szokásos szerelmi háromszög történetet a valóság és a költészet szintjén egyaránt képes felmutatni. A német egyesítés óta számomra ez az első híradás a régi NDK-ról, hogyan élnek most az egykori keleti zóna lakói. Az emberek agyonhajszolják magukat, hajnalban kelnek és későn fekszenek. Itt mindenki egy tízessel többnek látszik koránál. Uwe egy büfében dolgozik, ha kell, a senki földjére is elmegy a jobb megélhetés reményében. Chris és Ellen szállodai szobát bérelnek néhány órára, lehetőleg a határon túl, Lengyelországban. Így olcsóbb. A munka és a gyarapodás élharcosai ők, mintha évtizedek lemaradását akarnák hónapok alatt bepótolni. Közben barátságok, házasságok futnak zátonyra.

Hőseink nem csak az emberi élet feléhez érkeztek, de saját sorsuk fordulópontjához is. A film eredeti címe lépcsőfordulót jelent, amely szereplőink esetében így szimbolikus tartalmat nyer. A rendező, Andreas Dresen szociális érzékenységét megtartva ugyanakkor a humor fegyvereivel és szürrealisztikus elemek felhasználásával kiemeli történetét a valóságból. Egy nap a feleség csülkökkel teli kádat talál otthon. A családi jelképnek számító papagáj elrepül kalitkájából, mielőtt Ellen megcsalná férjét. Uwe büféje mellett pedig egy skót dudás játszik szomorkás dallamot. Később ketten lesznek, a végén egy egész zenekar. Uwe hazatérve a mosdóban a WC ülőkét felhajtva is ezt a dalt hallja. Könnyünk hull a nevetéstől. Az utolsó jelenetben Uwe behívja magához a zenészeket. Söröznek és zenélnek. A tragikomédia egyik legszebb pillanata. Meggyötört arcok, vágyakozó tekintetek, a lelkekből felhangzó muzsika. Ismerős kelet-európai arcok mosolyognak ránk.


Ugyancsak a középosztály a témája az Ingovány című filmnek. Északnyugat-Argentínában valahol az erdő szélén egy kúria található. Itt tölti a nyarat Mecha a férjével és négy tinédzser gyerekével. A közeli kisvárosban él Tali, az unokatestvére szintén férjével és ugyancsak négy gyermekével. A történet középpontjában az ötvenéves, alkoholista Mecha áll, aki egy balesetet követően naphosszat lustálkodik ágyában. Férje tehetetlenül téblábol körülötte, képtelen ellátni a családfő szerepét, ha valamit csinálni kell, mindig nagyobb gyermekeihez fordul. Tali és családja gyakran meglátogatják őket. A srácok együtt vadásznak, a lányok a kertben a mocskos medence körül üldögélnek.

A filmnek nincs igazi cselekménye, inkább helyzetgyakorlatok sorozatán át ábrázolódik a vidéki argentin középosztály világa. A földrajzi és éghajlati viszonyok alapvetően meghatározzák a szereplők sorsát. Az ingoványos erdő számtalan veszélyt rejt, az eső egyik percről a másikra elmos mindent. A tikkasztó hőség és trópusi záporok tétlenségre késztetik a felnőtteket, az indulatok robbanásig feszülnek, mogorva megjegyzésekben és egymást sértegető civakodásban törnek a felszínre. A nyugtalanság kézzel fogható. Szinte érezzük a fojtott erotika lüktetését is. Az idősebb lány együtt alszik az indián származású szolgálóval Isabellel. Amikor imádkozik érte, a két nő vonzódása már kilép a rejtőzködés homályából. Az apa viszont kétségbeesetten próbál ellenállhatatlan, olasz machóvá válni. Végül a legnagyobb fiú együtt zuhanyozik barátnőjével, ám magányos marad, és az anyja ölébe menekül. Bizonytalan nemi és társadalmi szerepek erősítik a két család szorongását. A bomlás jelei ezek, de a közelgő tragédiát senki sem érzi.

Az Ingovány azonban egy dekadens világ erőteljes ábrázolását elmulasztotta. Túlságosan sokat bízott a beszédre a képekkel szemben. A szerkezet töredezett és nehézkes lett, olykor a didaktikusság került előtérbe. A televízióban egy nő a Szűzanyával való találkozásáról beszél. Szereplőink persze süketek a megváltás hangjára, úgy nézik, mint egy szappanoperát. A gyakori ismételgetések miatt néha mi sem látunk többet ebben a reményteli alkotásban.


Ezen a napon a kakukkfióka, a sorba nem illeszthető film az Ördöggerinc volt. Spanyolországban a polgárháború végén a tízéves Carlost gyámja beadja egy hadiárvák számára kijelölt gyermekotthonba. Carmen, a féllábú igazgatónő és dr. Casares a tudományt képviselő professzor tanítják a fiúkat, ők ketten a köztársaságpártiak oldalán állnak. Carlosnak nem csak a beilleszkedés nehézségeivel kell megküzdenie, hanem a gonosz és pénzsóvár gondnokkal, Jacintóval is. A legnagyobb kihívást mégis egy korábban meghalt fiú Santi kísértete jelenti, aki ismétlődő feltűnésével, agresszív közeledésével rémületbe kergeti a srácokat és a nézőket egyaránt.

Guillermo del Torót hazánkban elsősorban a Mimic - A Júdás faj című filmjéről ismerhetjük. Az agresszió és a horror részeinek bemutatásakor most is ott érezzük a műfaj olasz mesterei, Dario Argento és Mario Brava kéznyomait. Az alapötletet ugyanis a jobb élvezhetőség kedvéért feltupírozták egy transzcendens olvasattal. A szellemi és materiális szembeállítása, a két világ közötti kommunikáció végül a gyermek, mint közvetítő szerepeltetése ismerős reminiszcenciákat idéz. A Hatodik érzék a sikerültebb, a Másvilág viszont a halványabbak közül való. Az Ördöggerinc a kettő között helyezkedik el. Szimbólumai könnyen érthetők, gondoljunk csak a fel nem robbant bomba vészjósló jelenetére. Atmoszférája magával ragad, tempója kiszámított, az izgalom jól adagolt. De mindez ismerős és súlytalan, ha kijövünk a moziból, gyorsan elfelejtjük. Nem fog kísérteni évek múlva, mint Nosferatu szelleme.


Pal Sletaune a Titanicon debütált a Ponyvalevéllel. Lejújabb munkája, a Most megfogtál stílusában korábbi filmjére rímel. A cselekmény két szálon fut. A félszeg és ügyetlen Jan hamburgersütőt nyit, de a bolt nem akar beindulni. Egyetlen vevő sincs. Közös lakásban éldegél apjával és feleségével. Az öreg képzelt beteg. Nem akar lábra állni, nem hajlandó egy mozdulatra sem a fia kedvéért. Szégyelli őt, a semmittevés kényelmes biztonságát választja. Jan megszorul, kiveszi felesége megtakarított pénzét a bankból. Amikor a nő megtudja, elhagyja őt. Iver Mo öregedő, de még népszerű norvég popsztár. A lányok szeme nedves lesz, ha ránéznek. Iver Mo öntelt hólyag, aki kétbalkezes emberrablók fogságába kerül. A váltságdíj hárommillió korona. Jan a csőd szélén állva reménytelenül barangol az erdő sűrűjében. Éppen felkötni igyekszik magát, amikor meghallja Iver Mo segélykiáltásait...

A rendező kiválóan ért a vígjátéki alapok megteremtéséhez, filmje most is bővelkedik nagyszerű jellemrajzokban, komikus helyzetekben. Lendülete azonban elfogy, a film második fele az önismétlések és a fogyatkozó ötletek miatt leül. A véletlen dramaturgiai elvvé emelése, a figurák kidolgozottságának hiánya, a szituációk leegyszerűsítése néha az unalom szélére sodorják a produkciót. A legjobb jeleneteket apa és fia bizarr, esetenként abszurdba hajló kapcsolata szolgáltatja. Érdekes, hogy az északi filmekben szülő és gyerek viszonya milyen gyakran beteges, már-már pszichológiai esettanulmányba illő. A jelen példán kívül itt van az Olasz nyelv kezdőknek vagy az izlandi Kormakur legújabb műve is.

A Ponyvalevél ígéretes színei megkoptak. Csak reméljük, hogy rendezőnk egyszer majd átsétál a szivárvány alatt.