Krasznahorkai Balázs: Lekerekített pillanatok az életben is nagyon ritkán vannak

Milyen élmény a filmet megmutatni a közönségnek?

Nagyon jó. A Toldi moziban volt a díszbemutató, ami eleve egy jó hangulatú hely, ráadásul régen ott volt a Balázs Béla Stúdió, ahol én 2000-2001-ben az első kisjátékfilmemet csináltam, úgy hogy az még külön érdekes volt nekem, hogy a dolgok így „körbeértek”. Telt ház volt, jó idő, kint is lehetett beszélgetni a vetítés után, szóval tényleg nagyon jó élmény volt.

Még Szegeden tanultál, amikor ezt a Köd című első kisfilmedet forgattad?

Nem, akkor már nem. ’98-ban jöttem el Szegedről, akkor felvételiztem először a filmrendező szakra. Hosszú volt a felvételi folyamat, mert eljutottam az utolsó fordulóig, ezért a JATE-n halasztanom kellett egy félévet, úgyhogy aztán fel is költöztem Pestre. Már innen fejeztem be a magyar szakot, és utána 1999-2000 körül a BBS beadott egy csomagpályázatot, öt-hat filmmel talán, amelyek közé az enyém is bekerült, és az MMKA végül, ha jól emlékszem, azzal a kikötéssel adott támogatást, hogy Kocsis Ágnes Szortírozott levelek című filmjét és a Ködöt lehet megcsinálni belőle. 2000-2001 telén forgattuk a Ködöt, amikor már elsőéves voltam a főiskolán.

Krasznahorkai Balázs, Molnár Levente és Réder György / Werkfotó: Silviu Ghetie

Az SZFE-n 2005-ben végeztél. A Hasadék ötlete már akkor is foglalkoztatott?

Ez egy érdekes dolog, mert amikor végeztem, egy teljesen más „típusú” nagyjátékfilmet terveztem, ennek az volt a munkacíme, hogy Egykéthá. Közben ezzel párhuzamosan volt egy másik nagyjátékfilm ötletem is, a Határvidék, ami bizonyos elemeiben, részleteiben, abban is, hogy a tájnak fontos szerepe volt benne „átfedésben” van a sokkal-sokkal későbbi Hasadékkal, de akkor én valamiért úgy döntöttem, hogy az Egykéthá-t próbálom meg első filmnek. Utólag azt gondolom, hogy ez egy rossz döntés volt. Az Egykéthá városi közegben játszódó történet volt, érettségi után tíz évvel találkozik újra egy esemény kapcsán négy régi barát, akik közül ketten közben már a fővárosba költöztek, ott élnek, de most mindannyian otthon találkoznak, a kisvárosban, ahol aztán lassan kiderül egy magánéleti jellegű titok, ami „szétrobbantja” ezt a baráti társaságot. Ezzel a tervvel el is jutottunk egy tévés szándéknyilatkozatig, de éppen ezután jött a filmfinanszírozási rendszer átalakítása, és minden leállt, viszonylag hosszú időre. Nyilván nem csak az én projektem, hanem mindenkié, csak én már nem tértem ehhez vissza. De nem bántam meg, hogy ezt a filmet végülis nem csináltam meg. Az lett volna szerencsésebb talán, ha már eleve nem ezzel próbálkozom.

Ezek szerint a városi közeg távolabb áll tőled. Végignézve a filmcímeiden (például Köd, Feketeszél, Hegyek közt, Hasadék) a természeti környezet tényleg közelebb van hozzád. Sok időt töltesz a természetben?

Nem annyit, mint szeretnék, de az életem fontos része, hogy néha „elvonulok”. Gyerekkoromban is jártunk a hegyekbe a családdal, utána pedig két nagyon jó barátommal a magyarszakos évek alatt és után sokáig minden nyáron elmentünk egy hétre Magyarországon a hegyekbe túrázni. Ez az érzés mindig vonzott. Amikor már ismered a hegységet, ahová elmész, már tudod, hogy miért szereted, és az egy plusz érdekesség, hogy melyik útvonalon indulsz el. Valamennyire már ismered, de mégis egy csomó váratlan élményt ad.

Orbán Levente, Tzafetás Roland és Krasznahorkai Balázs / Werkfotó: Szilágyi Lenke

 Miért esett a választás éppen a Máramarosi-havasokra?

Nemcsak ott forgattunk. A Máramarosi-havasokban volt a főszereplő szülőfaluja és néhány másik helyszín, de a Radnai-havasokban is volt helyszínünk, a Priszlop-hágó környékén. És Magyarországon is: a Zempléni-hegységben, a Mátrában, a Visegrádi-hegységben és a Börzsönyben. Ezeket a helyszíneket „varrtuk össze” és eddig szerencsére nem hallottam még, hogy feltűnt volna bárkinek is ez a szokásos filmes csalás. Pedig nagy kihívás volt. Az operatőrrel, Réder Györggyel nagyon sokat gondolkodtunk azon, hogy úgy válogassuk össze őket, hogy egyáltalán ne derüljön ki az, hogy a valóságban nem végig a szülőfalu környéki hegyekben vagyunk, ahol a történet szerint a film játszódik. Csináltunk erre egy külön jelenettérképet is, hogy mi után mi jöhet.

Fejben végigjátszottuk, hogy milyen utat járnak be a szereplők, mikor mennek lefelé, mikor fölfelé, és hogy milyen erdőket, helyszíneket kell keresnünk Magyarországon ahhoz, hogy amennyire lehet, stimmeljen a tengerszint feletti magasság, a fafajták, a tájhangulat. Az egyes jelenetek helyszínfotóit egymás után tettük, hogy nagyjából lássuk, hogy „lebukunk” vagy nem. Ebben az egészben nagyon nagy segítségünkre volt egy fantasztikus magyarországi helyszínkereső, Varga Álmos, aki rögtön értette, hogy nekünk milyen jellegű helyszínek kellenek.

A forgatás során találkoztatok olyan praktikus nehézségekkel, amelyeket egy hegyi forgatás von maga után?

Most már egyre több az extrém időjárásváltozás, és az a tavasz is elég szélsőséges volt. A hóolvadás, legalábbis arrafelé, Máramarosban, nagyon kitolódott. Emiatt például az egyik kis hegyi faház, Dumitru határmenti „főhadiszállása”, ahova egyetlen egy földúton lehetett csak eljutni a Priszlop-hágótól, 1400 méter fölötti magasságban, teljesen megközelíthetetlenné vált. 2019 május elsején kezdtünk el forgatni és látszott, hogy képtelenség bemenni oda, mert annyira sáros az út. Emiatt volt is a forgatásban egy hosszabb leállás, és arra a helyszínre csak június végén tudtunk visszajutni.

Molnár Levente és Réder György / Werkfotó: Szilágyi Lenke

A kitolódott hóolvadás mellett a másik dolog az iszonyatosan esős időszak volt, nem csak Romániában, Magyarországon is. A „Grassai-birtokra,” a házakhoz is csak egyetlen földút vezetett föl a közeli faluból, amit jórészt mi állítottunk helyre, hogy egyáltalán fel tudjunk jutni. Elképesztő munkát végzett a produceri, gyártási stáb, hogy helyrehozzák az utat és fölszállítsanak minden technikát és mindenkit, úgy, hogy közben össze kellett hangolniuk azt, hogy egyszerre mindig csak fölfelé vagy csak lefelé menjen rajta autó, mert ha szembetalálkozott volna kettő, sehogy se fértek volna el egymás mellett. Szóval, döbbenetes volt, ahogy és amilyen gyorsan ezt megoldották. Szántó Gábor producer, Marity Bianka gyártásvezető és az erdélyi magyar gyártásvezetőnk, Tofán Zsolt, illetve mindenki, aki segített nekik a stábból. De mivel nagyon sokat esett az eső, már négy-öt nap után végképp járhatatlanná vált ez a földút is, úgyhogy akkor le kellett állnunk három napra. Ezen kívül az volt a legnehezebb, hogy a hegyekben nagyon gyorsan változik az időjárás, a fényviszonyok, egyik pillanatról a másikra van ragyogó napsütés és teljes ború, ami operatőri szempontból, de az egész stábnak is iszonyatos kiszolgáltatottság. A rengeteg külső felvételmár eleve mindig életveszély.

Amikor a máramarosi forgatás első etapjának végén, 2019. május 20-a felé azt gondoltuk, hogy végre jövünk haza forgatni, itt majd biztos jó idő lesz, akkor pedig egy szupercellába futottunk bele a Mátrában, ahol azt a jelenetet forgattuk, amikor Bálint és Simon éjszaka beszélgetnek egy erdei kunyhóban. Na, akkor nem tudtunk mit tenni, forgatási napot kellett ismételnünk. Aztán jött a forgatás utolsó három napja a hasadékban, ami egyébként a Vasas-hasadék a Visegrádi-hegységben. A legutolsó nap második felében már tudtuk, hogy egy óriási vihar jön felénk, a producer és a gyártás folyamatosan nézték az előrejelzést, de nem volt már más esélyünk, muszáj volt aznap befejezni a forgatást. Elképesztőek voltak a színészek, Molnár Levente és Babai Dénes és az egész stáb fegyelme. Az utolsó pillanatig kihúztuk, és az utolsó „Ennyi!” után pár perccel elkezdett szakadni az eső. Sokan még éppen lejutottunk a terepjárókkal, de a stáb utolsó tagjainak már életveszélyes volt, és bizonyos dolgokért másnap reggel kellett visszamenni. Tehát így zárult az, hogy hazajövünk, és kicsit jobb lesz az idő… Csodával határos módon sikerült összehozni a filmet, így utólag már kimondhatja az ember. Közben végig bizonytalan volt, hogy le tudjuk-e forgatni vagy sem. De sikerült. Túléltük sérülések nélkül, megcsináltuk.

Werkfotó: Szilágyi Lenke

A helyszínkeresés és a forgatókönyvírás párhuzamosan zajlott?

A forgatókönyvfejlesztés egy korai pontján még volt annak jelentősége, hogy a történet görögkatolikus környezetben játszódjon. Elkezdtem tájékozódni az interneten, és akkor láttam, hogy Máramarosban például éltek, élnek görögkatolikusok. Már előtte is jártam Erdélyben, vannak ott barátaim, ismerőseim, forgattam ott több dokumentumfilmet, tehát valamennyire tudtam, hogy hol-merre-mi van, de Máramaros felé sosem jártam. Viszont a fotók alapján, amiket ekkor találtam, rögtön nagyon megfogott engem. Illetve véletlenül belefutottam egy dokumentumfilmbe is, aminek a stáblistájáról tudtam meg, hogy a rendezője Zágoni Balázs barátom öccse, Zágoni Bálint. Ebben a filmben is láttam, hogy hihetetlenül sajátos hangulatú a falu is, meg a környéke is, és elkezdtem Bálinttól érdeklődni. Aztán úgy döntöttem, hogy kimegyek megnézni, mert egy budapesti vagy egy gyulai íróasztal mögül, helyszíni tapasztalat nélkül nem igazán lehet ezt hitelesen csinálni. Akkor még a forgatókönyvben a pásztoroknak sokkal nagyobb szerepe volt, és emiatt két éjszakát eltöltöttem egy pásztorszálláson helyi pásztorokkal. A filmbeli falu felett volt ez a pásztorszállás. Elkezdtem körbejárni a falut, és akkor már biztos voltam benne, hogy ott kell forgatnunk.

A forgatókönyvet Lengyel Balázzsal és Lovas Balázzsal közösen dolgoztátok ki. Egyébként ők voltak a Kojot című film forgatókönyvírói is, ami egy hasonló élethelyzetet dolgoz fel, mint a Hasadék. Mesélnél a közös munkátokról?

Amikor kiderült, hogy kaptunk támogatást a legelőször beadott treatment-re, utána kerestem meg Lovas Balázst, hogy a forgatókönyvet már írjuk együtt. Aztán, amikor Balázzsal már nagyjából egy éve együtt dolgoztunk, azt éreztük, hogy már annyira benne vagyunk, és annyit „tekertük” a történetet ide-oda, hogy nem látunk már rá egészen objektíven, és kéne még valaki, aki egy fél lépéssel hátrébb van. Akkor kértük meg Lengyel Balázst, hogy csatlakozzon hozzánk. De ez csak a kronológiai sorrend, a végső változat teljes mértékben hármunk közös forgatókönyve. Nagyon jó volt velük dolgozni. Megvolt a közös hang, jól kiegészítettük egymást. És persze adódtak vicces helyzetek abból, hogy három Balázs ült egy asztalnál...

Az meg, hogy bizonyos történetek között van hasonlóság, szerintem olyan dolog, hogy az „idők kezdete”, de legalábbis az írásbeliség kezdete óta mindenképpen vannak alap történettípusok, és nyilván ez a történet is beletartozik az egyikbe. Véges számú alaptörténetünk van, és azokat próbálja az ember mindig a maga módján elmesélni. Kiválasztani azt, ami hozzá közel áll, őt érdekli.

Werkfotó: Szilágyi Lenke

Mi volt a film alapötlete, a történet számodra legfontosabb elemei?

Egy negyven körüli, értelmiségi férfi jelent meg előttem 2015 tavaszán, aki Budapesten él, egy kívülről, első ránézésre nagyon harmonikus, sikeres életet. De tudtam azt is, hogy ő egy olyan világból jön, egy olyan helyen nőtt föl, amely minden szempontból más, mint amiben most él, a jelenben. Ez volt az egyik ok arra, hogy a történetet ebbe a magashegységi világba helyezzem, hogy ez a kontraszt minél nagyobb legyen, és ezért kellett a határátlépés, földrajzi értelemben is. Egy olyan embert szerettem volna megmutatni, aki a két világa közül egyikben sincs teljesen otthon, tehát van egyfajta folyamatos kívülállósága az élethelyzeteiben. Az is az elejétől a történet része volt, hogy váratlanul haza kell mennie, és ott fény derül egy olyan titokra, amely aztán mindent megváltoztat az életében.

A film központi konfliktusai közé tartozik az is, hogy a főszereplő nem akarja eladni az édesapjától megörökölt birtokot, de a motivációi nem igazán válnak érthetővé.

Az én értelmezésemben azért nem akarja eladni, mert az a gyerekkorának a helyszíne. Nagyon sok meghatározó emlék köti oda. És nem akarja azokat elveszíteni. A lehetőségét, hogy bármikor felidézhesse őket a szülői birtok tetején megállva vagy leülve, elnézve a magas hegyek felé. Szerintem nagyon fontos lehet a szülőföld akkor is, ha eljöttél onnan. Nagyon fontos lehet, hogy bármikor visszatérhetsz, mert van hová. Én úgy gondolom, ez az oka annak, hogy mindenképpen meg akarja tartani ezt az örökséget.

A Hasadékban sok a homályos részlet, a kihagyás, a titok. Korábbi filmjeidre is jellemző volt egyfajta mozaikos dramaturgia. Ez a filmek történetéből következik vagy általában ezt tartod érvényes elbeszélési formának?

Ez nagyon jó kérdés. A filmek történetéből következik, de az ember nyilván nem véletlenül talál ki történeteket vagy találják meg a történetek őt. Én azt gondolom, hogy ez valahogy így életszerű. Mert azt tapasztalom, hogy az életben is nagyon sokszor az van, hogy rengeteg mindent nem tudunk meg pontosan, vagy ha meg is tudunk, nem biztos, hogy úgy van. Nyilván vannak alapvető dolgok, amiket biztosan tudnunk kell a történetben, de például az, hogy pontosan mi van azokban a dobozokban, amiket elvisznek Dumitru hegyi faházából, lényegtelen. A fontos az, hogy értsük, itt valamit csempésznek.

Werkfotó: Silviu Ghetie

 Ahogy az előbb mondtam, bizonyos dolgok az életben is teljes mértékben homályban maradnak, innen a mozaikosság, a kihagyásosság, bizonyos dolgoknak a nem pontos megmutatása vagy megmondása. Kapaszkodókat persze adni kell, és én azt gondolom, hogy a filmben ott vannak azok az alap információk, amikből a lényegi dolgok összerakhatóak. Utána már nyilván az adott néző személyiségétől, élettapasztalatától, érdeklődésétől, ízlésétől függ, hogy ez neki elegendő vagy ez őt frusztrálja. Találkoztam már a közönségtalálkozók során olyannal is, akinek elég volt ez az információmennyiség, meg olyannal is, akit zavart, hogy csak ennyit kap. De ezt nem lehet úgy megoldani, hogy mindenki számára tökéletes legyen. Mint ahogy szinte soha semmit az életben. De visszatérve az elejére, azt gondolom, hogy ebből a történetből szervesen következett ez a dramaturgiai megoldás. Ebben a környezetben a le nem írt törvények, a szokásjog adnak irányvonalakat. Az alapvető szabályokat lehet tudni, a részletekbe viszont nem mennek bele az emberek, azokat a legtöbbször ki kell következtetni, én legalábbis ezt tapasztaltam.

 És ez a gondolat talán vonatkozhat a film tempójára is. Annak ellenére, hogy bizonyos jelenetekben a történet talán tartogatna magában egy kicsivel több akciót vagy feszültséget, végül inkább lassan, szaggatottan bontakoznak ki az események.

Valamiért én ezt szeretem, igen. Amikor van valamifajta folyamatos várakozás, kíváncsiság, amikor marad egy kis hiány a jelenetek végén. „Lekerekített” pillanatok az életben is nagyon ritkán vannak szerintem. Így is volt megírva a forgatókönyv, de a film végső ritmusának kialakításában nagyon sokat segített Politzer Péter vágó barátom következetes szigorúsága.

Krasznahorkai Balázs és Babai Dénes / Werkfotó: Szilágyi Lenke

Molnár Levente higgadt, kiegyensúlyozott játéka nagyon jól illik a film elbeszélésmódjához. Mikor találtad meg őt a főszerepre? Mit kerestél a főszereplőben?

A filmet a kezdet kezdetétől fogva vele képzeltem el. Mi 2002-ben ismerkedtünk meg Erdélyben. Az előbb már emlegetett Zágoni Balázs barátom egyik tévéfilmjében Levente volt a főszereplő, én pedig asszisztensként próbáltam helytállni. Akkor fedeztem fel magamnak Leventét. Olyan magától értetődően természetes jelenléte van a kamera előtt, amit nagyon ritkán látni, és már akkor eldöntöttem, hogy majd valamikor szeretnék vele dolgozni. Nem mondtam neki, de ez megvolt bennem, nagyon határozottan. Úgy alakult az élet, hogy mostanra jött el ez a pillanat. Már az első treatmentnél, amikor azt mondtam, hogy ez egy negyven körüli férfi Budapestről, Levente arcát láttam magam előtt. Elég korán megmutattam neki a forgatókönyvet, aztán nemsokára már együtt kerestünk vele helyszíneket. Beültünk ketten egy autóba, és mentünk. Úgyhogy Levente megvolt az elejétől. Illetve az ő bátyja, Molnár Róbert is nagyon sokat segített nekünk Máramarosban, felvenni a kapcsolatot az emberekkel a falvakban, helyszíneket keresni, mindenben számíthattunk rá.

Egy interjúban azt mondtad, a Hasadék volt a legemlékezetesebb. Ez alapján valóban úgy tűnik, hogy ez a forgatás több szempontból is nagyon különleges együttállás volt.

A Hasadék az első nagyjátékfilmem volt, sajátos, nagyon nehéz külső körülmények közt kellett leforgatnunk, de azért is különlegesen emlékezetes volt és marad a számomra, mert annyira jó volt a stáb. És azért, mert lenyűgöző színészekkel dolgozhattam. Molnár Levente, Babai Dénes, Orbán Levente, Kovács Lajos, Lovas Rozi, Tzafetás Roland, Borbáth Ottília, Bodolai Balázs, Dombi Kati és mindenki, aki szerepelt a filmben. Nagyon nagy öröm volt velük a munka. Átbeszéltük a forgatás előtt a forgatókönyvet, és mire elkezdtünk dolgozni, ők már teljesen felépítették magukban a karaktert. A forgatáson színészvezetés szempontjából - kis túlzással - tulajdonképpen csak a mozgás koreográfiájára és a hangerőre vonatkozó instrukciókat kellett adnom, mert belülről már mindenki olyan pontosan ismerte a karakterét. Csak visszautaltunk néhány dologra, amikről korábban beszéltünk. Emiatt is fantasztikus élmény volt, és a táj miatt is. 2015 szeptemberében jártam ott először, amikor a pásztoroknál aludtam a hegyen. Aztán egyszer csak, négy év múlva visszajutottam oda egy teljes stábbal, és valóban leforgathattam a filmet, amit négy évvel azelőtt ott állva elképzeltem. Az azért döbbenetes élmény.