Az Aguirre, Isten haragja és a Némaság skandináv környezetbe átültetett keresztezéseként indul Hlynur Pálmason filmje. Werner Herzoghoz hasonlóan a fényképezés itt is kihangsúlyozza a táj vadságát és fenséges jellegét, szinte vallásos áhítattal hódol a természet erői előtt. A kezdetben becsvágytól duzzadó embert porszemmé kicsinyíti benne, akit párhuzamosan tör meg saját arroganciája, amit nem tud levetkőzni, és a természet, amihez képtelen alkalmazkodni.
Scorsese jezsuita szerzetesei a külvilágtól elzárt Japánban szembesülnek saját hitük határaival és azzal, hogy a kulturális, nyelvi különbségek milyen komoly gátját állják a térítésnek, hogy milyen sok, akár tragikus kimenetelű félreértés adódhat belőlük. Lucas a civilizált, polgári Dániából érkezik a kietlen Izlandra, ahol a magány, a kommunikációképtelenség, az állandóan szitáló, hideg eső és a hosszú átkelés a sziget belső részén komoly próba elé állítja keresztény hitét.
„Miért marad néma Isten a legnagyobb szenvedések közepette?” – így szól a Némaság egyik központi kérdése. „Lehet, hogy nem is létezik, ha a legnagyobb szükség idején is közönyös marad?” Lucast ugyan nem kínozzák meg, de a testi és lelki megpróbáltatásai következtében hasonló kételyek futhatnak át az agyán. Dánia emberformálta, szelíd tájaihoz szokott, Izland kopársága félelemmel és undorral tölti el. Nem Isten művét látja a sziget vad szépségében, hanem Isten hiányával azonosítja a természeti erők zabolátlan közelségét.
Bár adja magát, hogy az Isten földjét Werner Herzoghoz kössük természet és ember konfliktusos viszonyának vizsgálata okán, illetve a Némasághoz hasonlítsuk a hit elillanásának bemutatása miatt, a különbségek is legalább annyira szembetűnőek. Az említett filmek főszereplőinél Lucas sokkal kisszerűbb, ingatagabb és sérülékenyebb. Bár a 19. század közepén játszódik a film, alakjába könnyű belelátni azt a 21. századi elkényelmesedett álmodozót, aki espresso tonikot szürcsölve a laptopja előtt kitalálja magának élete nagy kalandját, aztán a helyszínen ébred rá, mennyire végzetesen túlvállalta magát.
Lucas (Elliott Crosset Hove) tragédiája elsősorban a dölyfös természetéből fakad, abból, hogy képtelen elismerni a vereséget, és megbékélni saját korlátaival. A benne növekvő frusztráció ráadásul a környezetére is mérgezően hat. Hove érzékenyen tárja elénk a főszereplő elnyújtott vergődését, nem ácsingózik a szimpátiánk iránt, viszont végig fenntartja a kíváncsiságunk, hogy vajon ki tud-e lépni ebből a meghasonlott létállapotból, végre megtalálja-e magában a helyi viszonyok közötti túléléshez leginkább szükséges tulajdonságot, az alázatot.
A lelkész tulajdonképpen még meg sem érkezik Izlandra, és már akkor nyilvánvalóvá válik, hogy alkalmatlan a feladatra. A hajón ingerülten hallgatja a tolmácsa hosszú felsorolását, milyen sok szó van az izlandi nyelvben az eső különböző formáira. Misszionáriusként alapvető fontosságú lenne elsajátítania a nyelvet, beleásnia magát a helyi kultúrába, ő azonban távolságot tart a helyiektől, visszataszító, állati ösztönöket vél felfedezni bennük.
Lucas viselkedése a film történelmi kontextusából is fakad: Izland egészen a 20. század közepéig Dániához tartozott, és ha fegyveres konfliktusra nem is került sor, a dánok részéről tapasztalható volt egyfajta lenézés a helyiek irányába. Az Isten földje tehát a két nemzet történelmileg terhelt viszonyának a feldolgozása is, szerencsére anélkül, hogy feketének vagy fehérnek láttassa bármelyiket.
A helyi vezetőben, Ragnarban bár mindenképpen szimpatikus, hogy összhangban él a természettel, és az elnyomókkal azonosított Lucas iránt érzett kezdeti bizalmatlansága is érthető, de állandósuló durvasága és érzéketlensége már komoly jellemhiba, és ő is ugyanúgy bezárkózik a saját világába, mint a lelkész. Amikor pedig a maga suta módján nyitna Lucas felé, felvállalná saját gyengeségét, már túl késő. A vezetőt az egyik legismertebb izlandi színész, a rendező előző filmjének, a Fehér, fehér éjszakának a főszereplője, Ingvar Sigurdsson alakítja, és olyan keménység árad belőle, mintha egy sziklafalból metszették volna ki.
Lucas és Ragnar konfliktusa természetesen messze túlmutat a két karakteren, úgy tűnik, mintha két, egymással nem kompatibilis életvitel és szemléletmód ütközne össze. A feloldás a kiskamasz Ida alakjában érkezik meg, akiben harmonikusan egyesül a filmben az izlandiakhoz kapcsolt természetközeliség és a dánok kifinomultsága. Dán apától, de már Izlandon született a kislány, és a legtermészetesebb módon váltogatja a két nyelvet. Ez a karakter alighanem különös fontossággal bírt a rendező számára, hiszen a saját lányára, Ída Mekkín Hlynsdóttirre osztotta a szerepet. Idán keresztül kötötte össze saját kétlakiságát az Izlandon született, majd a filmezést Dániában tanuló Hlynur Pálmason.
Az Isten földje az izlandi táj központi szerepe okán grandiózus és lenyűgözően látványos film, egy moziterembe bezárva ritkán kerülhetünk ennyire közel a természetet formáló elemekhez, tűzhöz, vízhez, szélhez. A hosszan kitartott, embert és természetet változatos módokon társító snittek pedig messze túllépnek egy Instagram-kép felszínes hatásán.
Nem csak csodálatra késztetnek, de alázatra is tanítanak ezek a beállítások. Belőlünk vajon milyen érzéseket fakasztana ez a táj, ha egyszer mi is úgy elmerülnénk benne, mint Lucas? A szépsége vagy a kegyetlensége érintene meg inkább?
Emellett intim, a karakterek lelki folyamatait érzékeltető drámaként is kiválóan működik az Isten földje. Hogy a néző nem veszik el végleg a tájban, az az ügyesen megválasztott, a négyzethez közelítő, akadémiai képaránynak is köszönhető, amely ráirányítja a figyelmet az emberi arcokra. A kép négy szélének a lekerekítésével, a korabeli fényképek megidézésével pedig a múltba való visszautazás illúzióját erősíti.
Lucast a fényképkészítés nem viszi közelebb Izland és a helyi emberek megértéséhez, arra használja a fotózást, hogy legalább abban a néhány pillanatban ő irányíthasson, amikor sorba rendezi az embereket, és azt parancsolja, hogy ne mozduljanak. Ezzel szemben az Isten földje szenvtelenséget, néha költőiséget, és ritkán felszabadultságot is tartalmazó képsorai azt a benyomást hagyják maguk után, hogy valami igazán lényegeset tapasztalhattunk meg az izlandi létből.
Ahogy Az északi, úgy az Isten földje (Godland) is a moziban, nagyvásznon tudja minden erényét felfedni. Először a Skandináv Filmfesztiválon lesz látható szeptemberben, majd decemberben debütál a hazai mozikban.
