Azt mesélted a Várkertes vetítésen, hogy nem gondoltad, hogy az animációnál fogsz kikötni, mégis így lett, az MA-s diplomafilmedről beszélgetünk. Hogy lett belőled animációs filmrendező?
Hosszú út volt, akartam színész, dramaturg, operatőr és grafikus is lenni. A színészkedés hamar egyértelművé vált, hogy nem fog összejönni, túl későn kezdtem el vele foglalkozni, de a rajz mindig is jelen volt az életemben. Elmentem a MOME egyik nyílt napjára, ahol benéztem egy bábbal foglalkozó kurzusra és szíven ütött. Azt éreztem, hogy megtaláltam, ami nekem tetszik, amit csinálni akarok. Rengeteg perspektívát láttam az egyetemen, csak a képzelőerőmön múlt, hogy mit kezdek itt magammal. Óriási hajtás volt, de bekerültem. Azt tudtam, hogy meg akarok tanulni animálni, ennél tovább nem terveztem előre. Végig kellett csinálnom a BA-t, hogy megfogalmazódjon bennem, hogy animációval akarok foglalkozni.
Mi a legjobb élményed a MOME-ról?
Szerintem sok mindenkinek van egy erős Stockholm-szindrómája, amikor kikerül erről az egyetemről, van ott egy olyan közösség, ami behúz, és tényleg azt érzed, hogy jó helyen vagy, hogy megtaláltad a közegedet. A légkör, a közösség, gyakorlatilag minden része, még a szenvedés is jó volt, együtt küzdöttük végig a kipakolós időszakokat. Én Hárshegyi Vivivel voltam vállvetve, együtt védtük a diplománkat, az ő kisfilmje a Felhők felett.
A filmed központi témáját, egy terhelt apa-fia kapcsolatot az inspirálta, hogy elmentél terápiára. Ahogy megfejtetted a saját traumáidat, rögtön tudtad, hogy ebből készíted a diplomamunkád?
Ez is nagyon hosszan épülő folyamat volt. Tényleg igaz, hogy amikor az ember elkezd matatni magában, az élet mágikus módon elélöki a témákat. Több ilyen pont is volt, a miskolci CineFesten láttam Fazekas Máté Apám szíve című kisfilmjét, ami elképesztően megütött, letaglózott, hogy mennyire ismerem ezt a szülő-gyerek dinamikát. Akkor kezdett el körvonalazódni az ötlet, hogy van egy hasonló problémám, amit a saját szemszögemből akarok megmutatni. Mindig úgy gondoltam, hogy ha én valaha filmet csinálok, akkor azt saját tapasztalatokból kell felépítenem, attól lesz őszinte. De nem akarok személyes kesergést sem ráerőltetni a nézőre, ha legalább egy valaki át tudja érezni, amiről beszélek, az már siker. Muszáj azt éreznem, hogy tudok a nézőhöz csatlakozni.
Elmentem terápiára, ahol nyilván egy csomót gyötörtük a nárcisztikus személyiségzavar témáját, főleg abban érintett a családom. Izgalmas volt rájönni, hogy nem az én családtagjaim furák, hanem mások is szenvednek ettől, nagyon sokan átmentek hasonló helyzeteken, ez nem egy személyes probléma. Abban az időszakban csak a toxikus szülő-gyerek kapcsolatra tudtam gondolni, ez vitte előrébb a filmemet is.
A purgatórium a filmedben olyan, mint egy videojáték különböző szintjei. Mi alapján raktad egymás mellé ezeket a helyszíneket, például az üvegházat, ahonnan elindul a bűnökkel való szembenézés folyamata?
A legnehezebb egy működő világ kitalálása volt. Ez iszonyatosan sok gondolkodást, szöveg- és cselekményátírást jelent. A konzulensem és dramaturgom Hermán Árpád volt, csodálatosan tudtunk együtt dolgozni, máig áldom a nevét, nélküle nem tudtam volna végigcsinálni. Nagyon összeklikkeltünk, mindketten dobáltuk be az ötleteket és csapongtunk az egészben, iszonyúan élveztük. De általában Czakó Judit világított rá a logikátlanságokra, aki nagyon jó vágó, de eszméletlen az is, ahogy a dramaturgiáról gondolkodik. Jó volt külső szemlélőként, mindig mondta, hogy srácok ez nem lesz jó, ne akarjunk túl sokat megmutatni egy jelenetben, egy dologról kell szólnia. Dante purgatóriuma szerintem túl egyszerű, ma már mindenünk perszonalizálva van. Miért ne lehetne a purgatórium is egy személyre szabott büntetés? Ne fortyogjanak nyakig a lávában, hanem legyen mindenkinek egy saját személyes pokla.
Tele van a film apró gegekkel, kis humoros apróságokkal, amik pár pillanatig tartanak. Ezek meg voltak írva előre, vagy akár a rajzolás közben is eszedbe jutott, hogy vicces lenne belerakni? Vagy az animáció nem tud ennyire ad hoc lenni?
Bele tud kerülni hirtelen, de sok munka van vele. Miklós szemén a monokli folyamatosan gyógyul, az első ütéstől az utolsó jelenetig. Nem biztos, hogy észre lehet venni, heteket vacakoltam vele, de a végső verzióban lefelejtettük róla. Már leadtam a filmet, lediplomáztunk, fesztiválozott a film, de nem bírtam magammal, mert annyira kitaláltam, hogy annak ott kell lennie. Az utolsó véremig küzdöttem azzal a résszel. A storyboard és az animatik készítése közben tisztázódtak ezek az apróságok, a dialóg részét pedig standard módon forgatókönyvként írtam meg. A teherbírásunk, a munkaképességünk és a hajlandóságunk az, ami megszabja, hogy ilyen változtatásokat beletegyünk-e. Csak a képzelet szab határt, mindent lehet.
Ezekkel az apróságokkal volt a legtöbb munka?
A hátterek kézzel készültek, ami szintén öngyilkos merénylet volt a részemről. Nagyon kardoskodtam mellettük, pedig a tanárok le akartak beszélni róla. De nem bántam meg, jó tanulópénz volt, hogy rájöjjek, milyen iszonyatosan embert próbáló dolog. Élveztem a festést, de mivel ez nem a Disney stúdiója, ahol előre be vannak keverve a színek, emiatt ha volt egy jelenet, akkor az összes snittjét egyenként meg kellett rajzolnom, ha kikevertem a padló színét, akkor az összes rajzon végig kellett mennem vele. Volt, hogy 30 lapot festettem egyszerre pizsamában az éj leple alatt. A kész film közel sincs ahhoz, ami a fejemben volt, de egyszerűen elértem a fizikai és mentális határomig, muszáj volt elengednem.
Forrás: Kühnel Szabó Anita
Van valami trükk arra, hogy ha emberi szereplőket animáltok, akkor hihetően passzoljon a szöveg a szájukra? Hogy működik a beszéd leanimálása?
Nincs nagy trükk, kitaláljuk, hogy egy A, vagy egy K hogy nézhet ki. Bent van a hang, és ahogy húzzuk a csúszkát, halljuk, hogy éppen melyik szótagnál tart. Minden betűt szájra rajzolunk, persze sokat lehet csalni, de erre nagyon figyeltem, fontos volt nekem. Volt egy olyan nehezítés is az átlaghoz képest, hogy a covid kellős közepén csináltam a filmet. A szinkronnak előre meg kellett volna lennie, hogy rá tudjuk igazítani és megvágjuk ütemre a mondatokat. De a covid miatt nem tudtuk megszervezni a szinkronfelvételt, úgyhogy hosszú ideig az én hangomra ment a vágás, én olvastam fel a szöveget, és amikor összeállt az animatik, utána mehetett a szinkron, és közben ment az animálás is.
Nagyon sok apró emberi gesztus van a filmben, félmosolyok, amik életre keltik a karaktereket. Hogyan raksz bele ilyen gesztusokat egy animált karakterbe?
Engem ezek az emberi gesztusok izgatnak. Talán a színészek iránti érdeklődésem miatt van, szeretek eljátszani velük. Rengeteg olyan példát tudok mondani, amiben az animációs szereplőben fel lehet ismerni a rendező mozdulatait. Igazából az összes animátor önmagát rajzolja bele a filmjébe. Egy fejmozdulatból fel lehet ismerni, hogy ki az animátor, pont ugyanúgy mozgatja a fejét és sétál.
Csorba Miklósban benne vannak a te gesztusaid?
Biztosan, én a fő mozdulatokat adtam meg, de voltak animátoraim. Ők csinálták a mozgásokat, de abszolút, Miklósról nem tudom azt mondani, hogy nem én vagyok.
Boldogan láttam viszont a filmedben gyerekkorom egyik legbizarrabb játékgépét, a római szoborról mintázott jósgépét, amibe bele kellett dugni a tenyeredet, és perforált nyomtatós papíron kidobta a jövődet.
Abszolút nekem is a gyerekkorom maradványa, a metró aluljárókban lévő fröccsentett jósgép. Sokszor beszéltük barátokkal, hogy mennyire féltünk tőle. Apám mindig mondta, hogy tegyem be a kezem, de nem mertem. Ez egy létező szobor, a La Bocca della Veritá, ami leharapja a hazug ember kezét, mi a fene várna a purgatóriumban, ha nem ez. Az egész filmet fiatalkori élmények és illúziók ihlették, és imádom a ’70-80-as évek sci-fi esztétikáját, az enteriőröket, a legtöbb inspirációt Instagramon találtam, imádok mindent, ami furcsa és álomszerű.
Scherer Péter és Jéger Zsombor a főszereplőid, mi alapján raktad őket párba?
Volt egy dialógos feladatunk a MOME-n, ahova kellett választani egy filmjelenetet és saját tervezésű karaktereket írni hozzá, saját sztorival. Én akkor a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten hidas jelenetét vittem, amit imádok, eszméletlenül vicces. Akkor ott nagyon megtaláltam Scherernek ezt a karaktert. Kicsit emlékeztet is apámra, adta magát, hogy ő legyen a hangja, nem tudtam tőle elvonatkoztatni. Amikor írtam a filmet, akkor is őt hallottam a fejemben. Zsombort egy kollégám ajánlotta be, meghallgattam a hangját és mágia volt, onnantól kezdve élt a karakter. Ahogy bekerült a hang a képek alá, egyszerűen elkezdett élni az egész, csodálatos volt.
Akkor csak a covid után tudtatok szinkronizálni?
Már az utolsókat rúgta a covid, de le kellett tudni, mert fogyott az idő. A szinkronizálás volt a legnagyobb csoda, elképesztő élmény volt. Írás közben sokszor éreztem triviálisnak, banálisnak a szöveget, de nagyon izgalmas volt, ahogy mindkettőjüknek elmondtam az alaphelyzetet, ezt a toxikus apa-fiú viszonyt, és pontosan értették miről beszélek. Amikor egy animációs rendező rendez, akkor egy gép mögött ül és a legjobb tudása szerint leírja az animátoroknak, hogy mit szeretne látni. A szinkronstúdióban rendező voltam, ami félelmetes volt, meg voltam illetődve, hogy ezek az emberek azt mondják el, amit én írtam. Semmit nem kellett túlmagyarázni, annyira belehelyezkedtek az egészbe.
Hogy látod magad körül, az emberek mennyire foglalkoznak a generációs traumáik feldolgozásával?
Rengeteget beszélgetek erről a barátaimmal. Én azt látom, hogy a szüleink generációjának fiatalkorában teljesen mások voltak a céljai. Mindenféle materiális és környezeti helyzetet kellett megteremteniük, kellett ház, autó, biztos jövedelem, stb. Mi ennek pontosan az ellentettjei vagyunk, gyakorlatilag egy albérletet is nehezen tudunk megfizetni, kivétel annak, aki szerencsés helyzetben van, hogy tudott egy lakást venni vagy megörökölni. Túlzás azt mondani, hogy az életünkért küzdünk, de nincsenek meg azok a feltételek, amik könnyűvé tennék a mindennapokat. Viszont mi elkezdtük megfejteni a lelki problémáinkat, ezekre tesszük a hangsúlyt. Sokakra van hatással a szüleik által ismételgetett mantra, hogy aki terápiára jár, az diligyógyászhoz megy, a „nincs neked fiam semmi bajod, mondd el nekünk és megbeszéljük”. De van egy nagyon erős felismerés, elkezdtünk a lélektani folyamatokkal foglalkozni, hát még az utánunk lévő generáció. Lépten nyomon 20-as fiúkat hallok beszélgetni egymás között arról, hogy terápiára járnak. Tök jó, hogy ilyen széles körben elkezdte mozgatni az embereket, remélem, hogy folytatódni fog. Most tudnánk kiékelni és megállítani ezeket a transzgenerációs problémákat.
Láttam egy videót a transzgenerációs trauma öröklődéséről, ami nagyon jól megragadta a lényegét. Ebből látszik, hogy ez a generáció már sokkal tudatosabb, hogy Insta videók meg mémek születnek róla. Amiről mém készül, azzal foglalkoznak a fiatalok.
Van az a mém is, amiben egy hatalmas hálóban van sok szirszar, amit egy ember próbál legalul megtartani a hátán, mert ő ismerte fel, hogy mennyi probléma van felette. De ez nem csak itthon érvényes, amerre mentem a filmmel, huszonévesek jöttek oda a vetítés után, hogy tökre értették, és örülnek, hogy egyre több szó van erről. Ezek mindig nagyon megütnek, ez volt a célom. Volt, aki anyagokat kért a film után a nárcisztikus szülőkről, de olyat is ismerek, aki a film után ment el terápiára, ahol kiderült, hogy szélsőségesen nárcisztikus személyiségzavaros szülővel rendelkezik, amit ő eddig nem vett észre. Ezt az ember nem látja, ha nem foglalkozik vele. Az az átlagos életed otthon, hogy apa vagy anya kicsit fura.
Kühnel Szabó Anita
A Friss Hús legjobb animációs rövidfilm díja hogyan ért?
Nem is akartam elmenni a díjátadóra, eszembe se jutott, hogy nyerhetek. Végül elmentem, a terem tetejére ültem fel, egyáltalán nem számítottam rá. Az egyik vetítés után a moderátor srác mesélte, hogy a sorban, ahol ült mindkét oldalán sírtak a nézők. Majdnem én is elkezdtem sírni. Hihetetlen, hogy valakiből ezt váltotta ki, hogy ennyire magára ismert. Én is ezt éreztem az Apám szívénél.
Mit szólt a filmhez a családod, az apád?
Apámmal megszakítottam a kapcsolatot, ahogy a filmben is történik. Szerintem nem látta, nem egy moziba járós típus, ő az egész egyetemet nagyon nagy hülyeségnek tartotta, azt mondta, hogy úgyis a Balatonon leszek végül karikaturista. Az összes családtagom, aki eljött a vetítésre, teljesen odavolt, de engem az érdekelt, hogy értették-e a lényeget vagy nem. Az anyukám azt mondta „ez tiszta apád”. Mivel ő sem foglalkozik terápiával meg önismerettel, emiatt nehéz neki megérteni, hogy apám nem egy csodabogár és nem egy egyéniség, hanem hogy ez a nárcisztikus karakter egy viszonylag széleskörű archetípus. Nem gondolta, hogy mások érteni fogják.
