Tartozom egy vallomással: interjúm alanya nagy kedvencem. Mivel szubjektivitásom tirádákba torkollana, beszéljenek az objektív tények: László Zsolt színészként maga mögött tudhatja a világirodalom klasszikus szerepeit, volt már Hamlet, Homburg hercege, Füles a Micimackóból, sőt a Férfi, akinek nincs meg az órája. Mostanában Almaviva grófként és Moor Ferencként az Alföldi-színház ügyeletes bajkeverője, Tordy Géza rendezésében nyomorgatja Kowalskiként Blanche-ot A vágy villamosában, befejezte Szabó Ildikó Chacho Rom című filmjének forgatását, ősztől pedig a Macbeth címszerepére készül. Szélesebb körben Kovac doktor magyar hangjaként ismert. Ez vészhelyzet. Beszélgetésünk szerkesztett változata mentes a pszichoanalízistől, melynek során kiderült, hogy pályaválasztására komoly befolyással bírt a jugoszláv indián, Gojko Mitic nagyszámú kalandja a délkelet-európai prérin, valamint az, hogy amíg a színjátszó körben nem kezdett beszédtechnikát tanulni, “két kiló kenyeret kérni” maga volt a rémálom.

- Viszonylag kevés interjú készült Veled, ahhoz képest, hogy harminchat évesen milyen szerepeket tudhatsz magad mögött; a telefonban azt mondtad, ahhoz vagy szokva, hogy valami apropó, aktuális premier kapcsán keressenek meg –tartottál attól, hogy ha általánosságban beszélgetünk, esetleg azt várom Tőled, összegezd a pályádat?
- Divatos ember újságírói szempontból sosem voltam. Alkatomnál fogva elég zárkózott típus vagyok, nem egy mutogatnivaló színész. Harmincon felül az ember másképpen szemléli már a világot, érzem, hogy valami megváltozott –az energia, ami a főiskola után mozgatott, egyszer csak elhalt. Ebben a korban jutottam el oda, hogy nem ártana tovább lépni, változtatni. Összegző időszakomban vagyok, a tavalyi évadom úgy alakult, hogy szinte semmit sem játszottam, nem is nagyon jártam színházba, csömöröm lett az egésztől. Folyamatos rossz érzés volt bennem, arra gondoltam, hogy talán lépnem kellene, bennem van a hiba. Nagyon sok időm volt töprengeni a színházat és a világot illetően – ha az embernek nincs munkája, hajlamos arra, hogy negatívan gondolkodjon, maga ellen fordítsa a körülötte lévő valóságot. Igyekeztem normálisan megélni ezt az időszakot, arra jó volt, hogy helyre tegyem magam. Alapjában véve kételkedő ember vagyok, ha a világot kételkedve nézem, akkor magamat éppúgy megkérdőjelezem benne. Belső megnyugvást eredményezett, hogy nem kezdtem el küzdeni, mint malac a jégen, hanem kivártam azt az időt, amíg megszűnt ez az állapot. Egyébként nem igazán szeretek reflektálni a múltra, nem nosztalgiázom.

- Mennyire adódik a személyiségedből, hogy két társulat, a Radnóti Színház és az Új Színház után a szabadúszást választottad? A társulati léttel ellentétben, ahol a színészre ráosztják a szerepeit, ebben a helyzetben Te dönthetsz arról, hogy milyen felkéréseket vállalsz el, ráadásul elébe mehetsz a megkereséseknek is. Mi az, ami befolyásol a választásaidban?
- A szabadúszás nekem egyáltalán nem fekszik, ahhoz kell egyfajta lazaság, olyan képességek, melyeknek én nem vagyok a birtokában. Függetlenül attól, hogy szabadúszó vagyok, a társulatban hiszek. Szabadúszóként lehet, hogy kiszolgáltatottabb a helyzetem, de nem tudnék olyan szerepnek örülni, amit azért kapok, mert sugalltam valakinek, hogy el szeretném játszani. Árulni magam derogálna, van bennem egy fajta színészi arisztokratizmus. Amikor elvállalok egy szerepet, elsősorban az emberek motiválnak, a rendező és a partnerek, másodsorban pedig a szerep. Szeretek odafigyelni a színházban a körülöttem lévőkre. A színház olyan, mint egy puzzle, az egyes daraboknak stimmelnie kell ahhoz, hogy az egész kép eléd táruljon. Hiszek abban, hogy ez egy közösségi műfaj, amit a fogaskerekek mozgatnak, és hogy mindegy, nagy szerepet játszol-e vagy kicsit.

- Gondolom akkor az, hogy elsősorban Alföldi-előadásokban szerepelsz, nem véletlen.
- Alföldit nagyon kedvelem. Az attitűd, amit a színház iránt érez, nagyon szimpatikus számomra. Szeretem azt, hogy ha belefog valamibe, akar is valamit az anyagtól. Nem megfelelni akar egy darabnak, hanem maga alá gyűrni azt. Hibáik ellenére is oda kell figyelni azokra a produkciókra, melyeket létrehoz. Hasonló emberek vagyunk, ha valaminek az igazáról meg van győződve, akkor ott se isten, se ember nem létezik, véghezviszi azt. A színházban mindig az alapvető szándék a legfontosabb, az hogy miért akarja a rendező az adott előadást megrendezni. Rossz rendezővel összekerülni, aki nem tudja, mit akar, kínszenvedés. Olyan színész vagyok, akit nem csak a saját szerepe foglalkoztat, hanem érdekeli a darab egésze is – a színészek többsége a csak a saját szerepével törődik… bár lehet, hogy túlzottan rossz véleménnyel vagyok magunkról.

- A most futó darabok között inkább negatív karaktereket, intrikusokat formálsz meg. Nyilatkoztad valamikor, hogy vágysz erre a szerepkörre, mi izgatott benne? Megtudtál esetleg magadról valamit a szerepek által?
- Sokkal színesebbek ezek a szerepek a többinél. Mint ember nem tudtam meg magamról többet általuk, szakmailag viszont sokat nyertem. Színészként arra vagyok kárhoztatva, hogy ha egy szerepről gondolkodom, akkor az Emberről gondolkodjam. A színháznak az a skizofrén állapota, hogy színészként minden szereplőt meg tudok érteni, nem köt az erkölcsiség, mint a civil életben. Amikor a Haramiák Moor Ferencét próbáltam, nagyon mélyponton voltam, Alföldi csak azokat az érzelmeket stimulálta bennem, amik amúgy is megvoltak.

- Időben értek utol az olyan nagy szerepek, mint a Hamlet vagy a Homburg? Készen álltál arra, hogy eljátszd őket?
- A Homburg jó időben ért, a Hamletviszont fájó seb az életemben: problémáim voltak az önbizalommal, a mai napig nincs lezárva bennem a szerep. Magamra hagytak teljesen. Színházilag egy színész számára az a jó szituáció, ha ki van jelölve egy három-négy sávos út, és azon belül azt csinálhatok, amit akarok, viszont a határaimmal is tisztában vagyok. Ez az igazi szabadság; az nem szabadság, hogy azt csinálsz, amit akarsz. Alföldi megpályázta az Új Színház vezetését, és utólag elárulta, hogy a Hamlet lett volna a nyitó darab, ha nyer. Jól berúgtam, mikor megtudtam. Nagyon örültem volna, hogy még egyszer eljátszhatom. Biztosan egészen másfajta előadás lett volna; amellett, hogy vártam volna az új impulzusokat, azt a tudást is, amit azóta megszereztem, beépítettem volna az alakításba. Én egy bemutatóra sosem vagyok kész, bennem egy szerep körülbelül a tizedik előadásra érik meg. A kritika viszont a premierről ír. Az előadások történetében nagyon fontos minőségi változás, amikor a közönség megnézi; ezért jó, ha egy színész a premierig ki tudja többször próbálni magát nézők előtt – az angol-amerikai gyakorlat is ez. A bemutatón mindenféle állatfajta vesz részt, hiénák, vércsék… a szakma. A játékunkra az is hatással van, amit írnak róla, függetlenül attól, hogy minden színész azt mondja, nem érdekli a kritika. De hát mégis – ez le van írva, amit én csinálok, az viszont holnap már nincs. A kritikus egy adott estét látott, holnap már minden más, mégis ez marad meg, hiába tudom, hogy nem igaz.

- A film viszont ennek pont az ellenkezője. A színházzal ellentétben változatlan, bármikor ellenőrizheti a néző, hogy egyet ért-e a kritikus véleményével. Szerepeltél már sok filmben, de az El Ninon kívül nem volt olyan, amelyik igazán Rád épült volna.
- Tisztában vagyok én is azzal, hogy egy színészből mindössze a filmek és az interjúk maradnak meg az utókornak. Várom már azt a filmes feladatot, amelyik úgy igazán eltalál. Eddig igazából csak kudarcélményeim vannak. Az a személy hiányzik, aki megvan Alföldi vagy Zsótér személyében a színházban. Volt fantasztikus négy napom Mundruczó Kornéllal egy vizsgafilm kapcsán, forgatáson még ilyen jól sosem éreztem magam; a Nincsen nekem vágyamsemmiben szerepeltem volna, csak Szabó Ildikó Chacho Romja miatt nem lehetett egyeztetni.

- Rosszabb filmszínésznek tartod magad, mint színházi színésznek?
- A téglák a színházban egymásra épülnek. Ahol színészként tartok, szerepről szerepre alakult ki; a filmes pályafutásom kezdemény inkább, bár van már némi képem a dologról. Kellene két-három szerep zsinórban, amelyekből tanulhatok, és amik miatt a negyedik talán összejönne. Ez is szakma, tréning. Filmen nincs elég lehetőségem a gyakorlásra, míg színházban van. A filmes szerepeimet inkább hályogkovács módjára fogtam meg eddig. Úgy érzem még semmi sem jött össze igazán, a színházban inkább otthon érzem magam. Egy vadidegen terepen kellett elboldogulnom, ahol sok-sok segítséget vártam volna –a kamera, a stáb, a natúr helyszín taszító volt az elején. Színészként a színházban pontosan érzem a tér hangsúlyos pontjait, tudom, mikor néz rám a néző, azt viszont nem tudom, mit takar az, hogy hányas optikát használ az operatőr, hogy mit lát ezáltal belőlem.

- Egy kamaraszínházban játszol, a Budapesti Kamarában. Közelebb állnak hozzád ezek a kis terek?
- Ebben az elemben érzem igazán otthon magam, egy 80-100-as nézőszám mellett. Úgy gondolom, a nézőnek alapvető igénye van a közelikre. Felkértek a Vígszínházba vendégművészként a Bűn és bűnhődésre, amit elutasítottam, mert a Kamarában is játszom a darabot egy sajátos megközelítésben. Az volt a végső érvem, hogy a tizedik sor után mindegy hogy, a Hirtling, a Seress Zoli vagy én játszom-e a szerepet, a néző amúgy sem tud különbséget tenni. Biztos van létjogosultsága a nagy színházaknak is, csak ez nincs rendesen kitalálva; egyfajta stilizációt kellene a nagy terekre kieszelni a rendezőknek. A magyar színház a Sztanyiszlavszkij-féle realizmusból és az operettből nőtte ki magát, mi csak ezt tudjuk. A hazai gyakorlatban az a borzalmas, hogy nincs idő a kísérletezgetésre, hogy már a rendezők is öncenzúrát hajtanak végre; felvetődik egy ötlet, ha elsőre nem jó, rögtön elutasítják, inkább beraknak egy panelt.

- Önazonos szereped volt már?
- Rólam nem írnának darabot. Nem vagyok annyira érdekes ember a magánéletben. Talán az El Nino volt az a szerep, ami a legközelebb állt hozzám. Helyzete folytán, rezignáltságánál fogva a főhős akár én is lehetnék. ő is sodródik az eseményekkel, én sem vagyok irányító alkat, ha azonban határozott elképzelésem van a dolgokról, hajthatatlan vagyok. A bajom az volt a szereppel, hogy mindig más akciózott – ez egy rezonőr szerep, akárcsak Antonio a Velencei kalmárban, nem igazán szeretem ezt a szerepkört.

- Pedig Antonióért elnyerted az “Év Shakespeare színésze díjat”.
- Azt a díjat én nem erre a szerepre kaptam. Csak úgy odaítélték. Erre az alakításra nem járt volna díj. Viszont abban az évben megcsináltam Zsótérral a IV. Henriket Szegeden, csak senki sem látta, pedig évek óta nem voltam olyan jó. Össze-vissza öt-hat előadás lett belőle.

- Elnézve a szerepeidet elmondható, hogy nem kommercianizálódtál az évek során. Most azonban statisztálsz a Széchenyi-filmben, sőt egyeztetéseink során reklámszöveg-alámondáson kaptalak...
- Ez nem művészi munka, csak a pénz miatt vállaltam el. A jég nálam is megtört. Reklámban nem szerepeltem eddig, volt olyan feladat, amit megkaptam már, de az utolsó pillanatban visszamondtam. Ez ideáig csak a hangomat adtam el, mostanában már az arcomat is eladnám… sorozatra is castingoltam már – ha összejön, nem is tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek. Nem szeretnék ezekből élni, a vágyam az volna, hogy a színházból élhessek meg. Ha négyszáz kilométerre, nyugatabbra születtem volna, és annyi szerepet játszanék, amennyit most, nem lenne gond, vígan megélnék a színházi munkáimból. Eszembe nem jutna a szinkronba sem betenni a lábamat. Nekem sem jó, hogy jövök-megyek; félek is attól, hogy a színházi munkáim színvonala látja ennek kárát.

- Hogy látod a pályafutásodat, mi lesz tíz év múlva?
- Néha azt gondolom, hogy tíz év múlva már nem fogok élni. Bár egy-két biztosítás miatt nem ártana. A férfi színészek korán halnak.

- Azok a mosónők. De az újságírók is korán halnak, az orvosok is, és a munkakutyák.
- Stresszes szakmák ezek. A halálozási statisztikák ezt mutatják. Nem vagyok az a hosszútávokra tervezgető ember, ilyeneken nem gondolkodom. Ez a szakma csak leszív az emberből. Ez nem panaszkodás, ez a színészet természete, a lényegéből adódik.