Szelíd, mégis állhatatos bizonyossággal hirdeti, hogy jóval több van annál, mint amit látunk. Látásmódjáról és meghatározó stílusjegyeiről a San Sebastian-i Nemzetközi Filmfesztiválon mesélt, ahova legújabb filmjét, A falu-t jött el bemutatni.

filmhu: Ha már Spanyolországban vagyunk, nem állhatom meg, hogy ne kérdezzem egy filmről: 1996-ban A hatodik érzék hozta meg Önnek az áttörést. 2001-ben Alejandro Amenábarnak pedig a Másvilág (The Others), aminek a befejezése finoman szólva nagyon hasonlít A hatodik érzékre. Látta Amenábar filmjét?

Majd a következő jelenet fog arról szólni, te
hogyan érzel. (A hatodik érzék)
M. Night Shyamalan: Igen. Mindenki melegen ajánlotta nekem. Nem értettem, miért hajtogatja mindenki cinkosan, „meg kell nézned!”. Rákérdeztem, „mégis, miért?” De senki nem mondott többet. „Menj, és nézd meg!” Ahogy haladt előre a történet, azt kérdeztem magamtól: Na álljunk csak meg, egy pillanatra! Csak nem ő is oda lyukad ki? Ugye, ez nem vezet oda? Dehogynem (nevet)! És amikor eljutott a történet a csavarhoz, a moziban mindenki azt sugdosta, „hatodik érzék, hatodik érzék”. Elég furcsa élmény volt számomra így nézni egy filmet, mert annyira hasonlított ahhoz, amit én csináltam. Mégis imádtam. Szerintem fantasztikus film, remekül kivitelezett, igazán rémisztő, és Nicole Kidman is szenzációs volt benne. Gyakran megesik, hogy két író tízezer mérföldre egymástól, majdnem egyszerre ugyanazzal az ötlettel áll elő. Mert az a valami benne van a levegőben. Elkapnak valamit a korszellemből.

filmhu: A faluban ismét a sejtetés, a rávezetés mestereként mutatkozik meg. Nem mutatja meg a  horrort, csak jelzi a kamera látószögén kívül bekövetkező eseményt.

M. N. S.: Az, hogy valaki mitől rezel be, nagyon személyes dolog. Más idegesíti halálra az egyik nézőt, és megint más a másikat. De ha a film 70 százalékát egy olyan sejtetés köré tudom építeni, amely mindenkiből előhúzza a legbensőbb félelmeit, akkor már nyert ügyem van. A maradék 30 százalékot úgyis teljesen egyénileg fogod interpretálni, teljesen különbözően attól például, aki melletted ül. Ez a leghatékonyabb módszer arra, hogy mindenki számára személyesnek tűnő filmet készítsek. Ezért sem hiszem azt, hogy a filmjeim horrorok lennének.

filmhu: Mozijai búskomor, vészjósló atmoszférájának megteremtéséhez nagyban hozzájárul a méltóságteljesen mozgó kamera, a hosszú snittek.

M. N. S.: Nem vagyok oda a vágásért. Nem szeretek montázzsal elmesélni egy történetet. Kifejezetten ellenzem azt a tendenciát, hogy manapság túlságosan is a számítógépekre és a vágásra hagyatkozunk, a képek egymás mellé helyezésével érzékeltetünk mindent. Én inkább abból dolgozom, ha sikerült elkapnom egy hiteles pillanatát a színésznek, ellentétben más rendezőkkel, akiknek éppen nem sikerült az adott jelenetben megteremteniük a kívánt érzést, de a képek variálásával, egyfajta montázs-érzetet nyújtva mégiscsak rávezetik a nézőt a jelenet lényegére. Néha ez is remekül működik, de nem lehet megoldás minden helyzetre és minden filmre. Pedig Hollywoodban már kizárólag így készítenek filmeket, felállítanak hét kamerát, minden lehetséges szemszögből lefilmezik az akciót. Náluk a vágószobában születik meg a film. Én azonban már a forgatás helyszínén teljes kockázatot vállalok azzal, hogy elkötelezem magam: csak azt a képet rögzítem, amire szükségem van. William Hurt alig akarta elhinni, hogy nem veszek fel vágóképeket a másik szereplőről, ahogy azt párbeszédnél szokták. „Még nem kell a te reakciód”, mondtam neki. „Majd a következő jelenet fog arról szólni, te hogyan érzel. Amikor a többi szülővel beszélgetsz”. Így a néző jobban megérti, mikor mit akarok neki mondani, mire akarom fordítani a figyelmét. Ehhez nagy szükség van a képkivágások precíz megtervezésére, tudni kell, pontosan hova teszem le a kamerám, hogyan mozgatom a felvevőgépet. Roger Deakins operatőr kiváló partner ebben. Egyszer tovább mentem a kamerával, mint ahogy megbeszéltük, és neki majd’ kiugrott a helyéről a szeme. „Nem, nem, ezzel ilyen meg olyan érzéseket keltesz a nézőben, nekünk viszont másmilyen érzések kellenek…” A kamera-stábjának mindig pontosan elmagyarázom, mit akarok elmondani azzal a képpel, amit felveszünk. Roger megmutatta a helyes mozdulatot. Tökéletesen igaza volt. Lehet rá számítani.

filmhu: Beszélne a film zenéjéről is?

A főhős súlyos terhekkel megrakott karakter
(Jelek)
M. N. S.: James Newton Howard-dal négy filmen dolgoztam már együtt, olyan, mintha a testvérem lenne. Érzelmileg, és abban is, hogyan közelítünk meg egy filmet. A forgatás befejezése után egy teljes évet töltöttünk együtt a filmzenével, és ő nem restell dolgozni, újra és újra átírja, amit addig készített. A filmhez három változatot is komponált. Az elején egy félelmetes, régi, antik római dallamvilágból indultunk ki, egyfajta mitológikus érzést hoztunk létre, amitől szép lassan elmozdultunk a történet szerelmi szálának az irányába, így jött létre a végleges zene, amelynek központi eleme a hegedű játéka. Ez segíti az én visszafogott történetmesélésemet. Nem akartam, hogy a zene túlságosan illusztratív és rávezető legyen, ha elrontottam valamit, ne váltson ki a zene engem.

filmhu: Anélkül, hogy lelőnénk a poént, talán elárulható, hogy ebben a filmjében logikusan is megmagyarázható a titok, míg korábban mindig irracionálisak és természetfelettiek voltak a történet végős okai. Csak nem hagyott fel korábbi világképével?

M. N. S.: Nem. Érdekes, hogy négy mozit készítettem, amik tisztán a „természetfeletti”-ről szóltak, ám A faluban más jelentéssel telik meg ez a kifejezés. Ez egy nagyon érdekes fordulat azon az utazáson, amit a közönséggel együtt teszek meg. Mondhatni, agresszív változtatás. Ugyanakkor meglepett, hogy a közönség ilyen jól vette a kanyart. Hiszen ha belegondolunk, az „escape-izmus” lényege, hogy a nézők azért jönnek a moziba, hogy elmeneküljenek a valóságtól, az én filmjeimre pedig azért váltanak jegyet, hogy kifejezetten higgyjenek valamiben. És én hiszek is bizonyos dolgokban. Ez a film a szerelembe vetett hitről szól, ez is lehet természetfeletti jellegű, de mégis más, mint a korábbi témáim. Hogy ez fejlődés lenne? Nem hiszem, hogy érettebb lennék, mint az első filmemnél voltam. De nem kell aggódni, rengeteg sztori van még a tarsolyomban, amely alaposan tele van olyan dolgokkal, amiket szabad szemmel nem láthatunk.
 
filmhu: Nyilván hisz a spiritualitásban – ha már folyton erről filmez…

M. S. N.: Igen. Mindig vonzott a természetfeletti. Ez számomra nem vallásos dolog, hanem egyéni meggyőződés kérdése. Egyszerűen hiszek bizonyos dolgokban. Tudja, már 10-11 évesen forgattam, 5 perces kis filmecskéket, és mindegyikben volt valami erre utaló elem: az egyikben a főszereplőről kiderült, hogy angyal, a másikban, hogy voltaképpen már rég halott, a harmadikban meg, hogy nyomtalanul eltűnt… Mindegyikben volt valamilyen reveláció. Imádok ilyen témákkal foglalkozni. Hitelességgel, tisztelettel és törődéssel kezelem őket, ami által a néző is elfogadhatja, hogy mindaz, amit lát, lehetséges. A filmjeimet nézni olyan lehet, mint megtanulni újra hinni valamiben.

filmhu: Honnan ered a filmjeit átható mélységes bánat és szomorúság? Shyamalan moziját a melankóliával azonosítják.

M. N. S.: Éppen eleget küszködök ezzel. Valahányszor leülök írni a főhős súlyos terhekkel megrakott karakter. Vagy meg akarja ölni magát, vagy rájön, hogy már halott, és megpróbálja felfogni, vagy valami hasonló. Nem is tudom, ez talán valami benső démon műve lehet, akit még meg kell értenem. Úgy tűnik, minden filmem a terápia egy állomása, leülök írni, és feldolgozom azt, mi a baj velem, miért aggódom, mitől tartok. Vagyis fokozatosan lepakolom magamról a terheket azzal, hogy a hőseimre rakjam át őket.

filmhu: Ezért olyan ritka a humor a filmjeiben.

Jó randik a közönséggel
Shyamalan forgatás közben
M. N. S.: Az a helyzet, hogy mindig az emberi mozzanatok esnek áldozatául az ollónak. Ahogy feszesebbre szabom a filmet, az első dolog, ami kikerül belőle, az a humor. Azért végzem el az áramvonalasítást, hogy minél hatékonyabban terelhessem a néző figyelmét. Az a baj, hogy úgy érzem, a nevetés kiüríti a tankot: felengedi a félelmet, fellazítja a görcsöt. Utána meg időbe és munkába telik, mire újra megteremtem a feszültséget a következő jelenetekben. Imádom a hatásos kameramozgásokat, a csöndeket, meg azt is, ha a zenével utalok dolgokra, de sosem adok teljes térképet a filmemhez. Ezért a néző ott ül a sötétben, és csak találgat. A nevetés lerombolja a figyelmnek és feszültségnek ezt a játékát. A Jelekben volt néhány ideges nevetésre alkalmat adó jelenet, ami érdekes kísérlet volt számomra. A lecke még mindig ott van: meg kell találnom a balanszot, hogy a humor is benne maradjon a filmjeimben.

filmhu: Nem fél attól, hogy a filmjei egységes hangvétele és tematikája miatt a neve egyfajta brand-dé, márkanévvé válik, és előítéletek gerjeszt – másszóval túl kiszámíthatóvá válik, hogy a néző mit kap, ha Shyamalan-filmre ül be a moziba?

M. S. N.: Minden mozimat úgy közelítem meg, mintha először készítenék filmet. Úgy ülök le írni, mintha soha nem írtam volna semmit korábban. Ezt a filmet úgy hoztam létre, mint egy festő: csak arra ügyeltem, hogy elkészüljek a következő jelenettel, és kirakjam a falra, mint a festő a képét. Bárki bármit mond, én csak festek, és az érdekel, hogy a falon láthassam a művem. A mozi persze jóval bonyolultabb dolog, mint egy festmény. A filmek mindig egy kulturális közegbe ágyazódnak bele, és olykor olyan nagy hatást fejtenek ki, hogy a (film)nyelv részévé válnak…

filmhu: …mint A hatodik érzék befejezése…

M. S. N.: Tudja, elgondolkodtam azon, mi lenne, ha levenném a nevem A faluról, hogy minél kevesebben tudják, hogy én készítettem. De igazából megtisztelőnek érzem, hogy köztem és a közönség közt intenzív kapcsolat alakul ki. És én azon vagyok, hogy jó randikat hozzak össze a közönséggel a jövőben. Tudom, hogy a nézők sokkal felkészültebben jönnek ma már a filmekre, mint A hatodik érzék idején. Ez bizonyos mértékig szomorú, de tisztában kell lennem vele. Mégis, nagyon nem lennék kibékülve azzal, ha meg kellene változtatnom azt, ahogyan látom a világot és ahogyan kifejezem azt. A filmjeim ettől még lehetnek különbözőek. A Jelek például egy nagyon következetes sztori. Az egy egyenes film volt, meglepő befejezés nélkül. A falu sztorija úgy „feküdt” nekem, hogy egy karakter szemszögéből és egy csoport szemszögéből legyen elmesélve. És már a film közepe táján rájövünk a rejtélyre. A következő filmem alapötlete egyébként egészen eltérő.

filmhu: Indiai származású. Nem merített ihletet a filmbéli falu megalkotásához az indiai falvakról? Egyáltalán ismeri a szülei anyanyelvét?

M. N. S.: Nem is igazán hallottam őket az anyanyelvükön beszélni, azt leszámítva, ha rám kiabáltak, hogy „elég, ezt azonnal hagyd abba, vagy kapsz egy pofont!” Már jó öt-hat éve nem jártam Indiában, alig várom, hogy ismét eljussak oda. Őszintén szólva, van egy regény, Egy kalóz élete a címe, ami ott játszódik, és remélem, hogy egy napon megrendezhetem majd.
 
filmhu: Ön nagyon laza fickó. Mégis olyan szomorú hangú rendező.

M. N. S.: Nem tudok feszültség nélküli filmeket készíteni. Suspense nélkül nem érzem jónak a filmjeimet. Mindenkinek van egy sajátos hangja. A rendezők, akiket nagyra becsülök, mind ilyenek. A hangvételük csak rájuk jellemző. 

filmhu: A családja, a szülei mit gondolnak a filmjeiről? Napirendre tudnak térni a fiuk rémisztő sztorijai felett? Mi a titok a háttérben: csak nem vették el a játékcsengőjét gyerekkorában?

Sose történt semmi különös (A falu)
M. N. S.: Az életem eléggé átlagosan alakult: gyerekként egy rakás barátom volt, a szüleim imádnivalóak, mindig rendesen megcsináltam a házifeladatot, jól teljesítettem az iskolában, rendesen megittam a tejet reggelire, korán keltem, sosem késtem el sehonnan, minden szuper volt. Sose történt semmi különös. Kész unalom, nem?! Néha akadt egy-két apróbb nehézség, de még ezek is csak jelentéktelen dolgok. Ha szörnyűséges életem lett volna, valószínűleg nem ilyen filmek rendezőjeként ülnék most itt. Érdekes elképzelni, mi lett volna, ha minden rossz irányba fordul… Szerintem minél simább és hétköznapibb az ember élete, annál inkább beindul a fantáziája. Az anyám élő példa rá. Nemrég készült egy leleplező áldokumentumfilm rólam A falu forgatásán. Arról szólt, hogy én valójában a természetfelettivel állok közvetlen kapcsolatban, és a stáb összes tagja falaz nekem, őrzi-védi a titkomat. Amikor anyám megnézte, egészen lázba jött. „Miért nem szóltál erről, én is szerepelhettem volna benne, előadhattam volna, hogyan fedeztem fel a titkodat”. Tele volt ötletekkel. Ami a családot illeti, amikor az unokatestvéreim elhozzák a barátaikat, azok mindig azt kérdezik tőlük: „Tényleg olyan furcsa pasi ez a Night?” Remegnek, izgatottak, félnek, nem tudják, mire számítsanak.

Pedig a személyes találkozás tanúsága szerint Shyamalan megelégszik azzal, ha csak a filmjeit nézve viselkednek így az emberek.