A Papírhold rendezője, Peter Bogdanovich mondta húsz évvel ezelőtt, hogy az 1973-as film azért hat még mindig frissnek, mert már készülésekor sem kötődött saját korához. Igaz, hogy a 30-as évek közepén, a nagy gazdasági világválság idején játszódó fekete-fehér road movie-ban van valami kortalan, de biztosan nem ez az egyetlen oka, hogy az idén ötvenéves film még mindig semmit sem vesztett a bájából.
Moze, a sármos harmincas pasas (Ryan O’Neal) és Addie, a kilencéves lány (Tatum O’Neal) furcsa szélhámos duójának kalandjai a két alakítás, pontosabban az igazi apa-lánya páros kémiája miatt nem fognak talán sohasem elavulni. A film nyitva hagyja a kérdést, hogy Addie és Moze közt van-e rokoni kapcsolat, ami plusz feszültséget visz a dinamikájukba, de a fő, hogy megkapók, viccesek, természetesek együtt – talán nincs az a cinikus lélek, aki ellen tudna állni nekik. De nem érződik divatjamúltnak a film képi világa sem, mivel a rendező és Kovács László operatőr egyáltalán nem próbálták vizuálisan megidézni a klasszikus Hollywoodot, hanem időtlen megoldásokat választottak. És ami a legérdekesebb vagy talán a leghátborzongatóbb: a Papírholdban csomó olyan téma felbukkan, ami a mai napig – vagy manapság ismét – érvényes és megérintheti a nézőt.
A 2020-as évek perspektívájából nézve is jelentésteli a végtelen, kopár kansasi táj, amelyen Moze és Addie különböző lerobbant járgányokon vág keresztül, út közben főleg szegény és kiszolgáltatott emberekkel találkozva, akiket saját túlélésük érdekében ők is kihasználnak (de az Addie által diktált Robin Hood-etika szerint a tehetősebbeket alaposan lehúzzák, a legszerencsétlenebbeket békén hagyják). A hatalmas társadalmi egyenlőtlenségek, a magukra hagyott, lecsúszó rétegek kétségbe esett próbálkozásai, a feketék fokozott kiszolgáltatottsága, a föld, ami már nem tartja el a rajta élőket – a felsorolás épp annyira vonatkozhat az 1930-as évekre, mint napjainkra. És a főhősnő személyében hordozott kimondatlan kérdés, hogy mi lesz a most felnövekvő generációval, akiknek még ennyi sem jut majd?
Cuki kis feminista kantáros gatyában
Talán azért is szerethető annyira a Papírhold, mert a nyomasztó kérdésekre azt a kirobbanóan életigenlő választ adja, hogy még a legnehezebb körülmények között sem kell lemondanunk a személyes szabadságunkról, eldönthetjük, hogy hogyan akarunk élni, fittyet hányhatunk a társadalmi elvárásokra és lehetünk a saját szabályaink szerint boldogok. A film végén saját sorsáról döntő Addie olyan feminista hősnő, aki ma is érvényes példakép lehet.
A kis Addie árvalány, akivel anyja temetésén találkozunk először, ahova roncs kocsiján váratlanul bepöfékel az anyuka egykori szeretője, a piti szélhámos Moze, akinek rögtön a nyakába varrják a megárvult kislányt: el kell vinnie Missouribe, egyetlen élő rokonához, a nagynénjéhez. Eleinte a duó egyik tagja sem lelkesedik a helyzetért, de az éles eszű Addie hamar Moze segítőtársává válik, és kezdetét veszik vad kalandjaik. A kilencedik életévét a forgatás alatt betöltő Tatum és rendezője, Bogdanovich csodával határos módon nem esnek bele a gyerekszínész-kelepcébe, Addie ugyan irreálisan dörzsölt és intelligens a korához képest, de Tatum annyira vagány és sármos, az alakítása annyira természetes, hogy megvesszük így, ahogy van.
Kantáros nadrágjában, ügyetlenül levágott rövid hajával, szókimondásával és Moze-t is sokszor sarokba szorító intelligenciájával antitézise a csinos, kedves, szófogadó kislányideálnak, alternatívát mutat azoknak a kislányoknak, akik felnőve megjelenésükkel, szexuális vonzerejükkel és alkalmazkodóképességükkel boldoguló nőkké válhatnának. Addie felháborodik, amikor a borbély kisfiúnak nézi, ő ízig-vérig nő, és nem érti, mások miért nem látják annak. Ahogy a bizniszük beindul és szert tesznek egy kis pénzre, Moze kislányos ruhákat vesz neki, de ezek épp olyan idegenül állnak Addie-n, mint a rövid hajába tűzött esetlen masni, és a film végén vissza is vedlik a szerelésbe, amiben önazonos.
A sikeres férfi mögött álló nő
Ha azt mondjuk, Tatum O’Neal nélkül a Papírhold nem lett volna az, ami, ezzel azt is állítjuk, hogy Polly Platt nélkül sem. A név valószínűleg nem sokaknak cseng ismerősen (ez a podcast tízrészes sorozatban dolgozza fel az életét): Peter Bogdanovich első feleségéről van szó, aki a rendező első, Célpontok című nagyjátékfilmjétől kezdve alkotótársa volt. Bár Bogdanovich három legsikeresebb filmje, Az utolsó mozielőadás, a Mi van, doki? és a Papírhold stáblistáján is egyszerűen látványtervezőként tüntették fel, ennél sokkal szélesebb körű volt a hozzájárulása a filmekhez.
Bogdanovich már a Mi van, doki?-ban is dolgozott Ryan O’Neallel, akit sikeres tévés karrierjét követően a Love Story bebetonozott a kor legnagyobb férfisztárjai közé (csak Clint Eastwood jelentett nagyobb vonzerőt a mozikasszáknál), ám az Platt ötlete volt, hogy Ryan lánya, a nulla filmes tapasztalattal bíró Tatum alakítsa a női főszerepet. Platt találta ki azt is, hogy a cselekményt, ami a film alapjául szolgáló regényben Alabamában játszódott, tegyék át Kansasba, és ő kereste meg a legtöbb helyszínt a forgatáshoz. Látványtervezőként természetesen ő gondoskodott a helyszínek berendezéséről, de a kosztümöket is ő tervezte.
A film egyik komikus színfoltja Trixie Delight (Madeline Kahn), a könnyűvérű nő, akit Moze út közben felszed. Trixie-t úgy ismerjük meg, hogy ruganyos mellei kicsit előbb vonulnak be a képbe nála, és Platt a film DVD-kiadásához készült interjúban elmeséli, hogy még ennek a megoldása is rá hárult: egy melltartó nagyobb részét kivágta, hogy alátámasztást nyújtson ugyan, de lehetővé tegye a megfelelő rugózást. Az ilyen humoros epizódok ellenére a közös munka Platt számára nem volt felszabadult, mert a forgatás idején Bogdanovich egy ideje már Cybill Shepherddel élt, és megfogadta, hogy többet nem dolgozik volt férjével, amit be is tartott. A tavaly elhunyt Bogdanovich egészen 2018-ig aktív volt, de soha többé nem ért el akkora sikert, mint a Papírholddal és két azt megelőző filmjével, amelyekben Platt volt az alkotótársa.
Mindenki utálta csinálni
De ez a munka nem csak Platt számára volt rossz élmény, Bogdanovich egyszer őszintén kibökte, hogy „annyira gyűlöltem ennek a filmnek a forgatását, hogy négy nappal korábban befejeztem, mint ahogy terveztük”. (Aki kicsit is ismeri a filmipart, tudja, hogy ilyen gyakorlatilag soha nem fordul elő.) Ryan pedig „Megőrülök! Meg akarom ölni!”-felkiáltással reagálta le saját lánya bakijait. A nehézség elsősorban abban az amúgy remekül működő vizuális megközelítésben rejlett, amit a rendező és Kovács László operatőr kitalált.
Kovács, aki 1956-ban hagyta el Magyarországot, és ekkorra már neves operatőrnek számított a Szelíd motorosoknak és az Öt könnyű darabnak köszönhetően, szintén Bogdanovich rendszeres alkotótársa volt, ő fényképezte a Célpontokat, a Mi van, doki?-t és a Papírholdat követően a rendező több későbbi filmjét is. Ezúttal fekete-fehérben forgattak, nagy mélységélességgel, ami a háttérben zajló eseményeket is mindig látni engedte és sok hosszú, vágás nélküli snittel. Kovácsnak eleinte meggyűlt a baja a fekete-fehérrel, de Bogdanovich mentora, a legendás Orson Welles kisegítette azzal a jótanáccsal, hogy használjon piros szűrőt, ami kontrasztosabbá teszi a feketét és a fehéret.
Welles egyébként a címadást is véleményezte. A rendező nem volt benne biztos, hogy a Papírhold, amit a filmben is felcsendülő korabeli slágerből kölcsönzött, jó választás, de a regény eredeti címe, az Addie Pray sem tetszett neki. Felhívta Wellest, és megkérdezte, mit szól a Papírholdhoz: „Rövid ideig hallgatott. Aztán azt mondta: Ez a cím olyan jó, hogy meg sem kell csinálnod a filmet. Mutasd be csak a címet!” Bogdanovich feltehetően megnyugodott.
A hosszú snittek miatt a szöveg megjegyzése nehézséget okozott Tatumnak, különösen abban a vágás nélküli több perces jelenetben, amelyben a kocsiban ülve hevesen vitatkoznak Moze-zal, és neki közben még egy térképen is mutogatnia kell, hogy merre menjenek. Amikor Tatum elrontotta a szöveget, mindig vissza kellett kocsikázniuk a forgatásra használt körülbelül 1,5 kilométeres útszakasz elejére, és újrakezdeni a jelenetet. Az első nap, amikor megpróbálták felvenni, huszonötször futottak neki hiába – Ryan akkor akadt ki. Néhány nappal később visszamentek, és tizenvalahányadik próbálkozásra összejött. Bogdanovich szerint ez a jelenet nagyban hozzájárulhatott ahhoz, hogy Tatum megkapta az Oscar-díjat, hiszen itt nyilvánvaló, hogy nincsen vágással manipulálva az alakítása.
A Papírhold sötét oldala
Tatum (aki a legjobb női mellékszereplő kategóriában nyert, holott egyértelműen a film női főszereplője) máig a legfiatalabb Oscar-nyertes, ha nem számítjuk Shirley Temple-t, aki a külön számára létrehozott ifjúsági díjat kapta meg. De az Oscar-győzelmet is beárnyékolja mindaz, amit Tatumnak át kellett élnie otthon előtte és utána. A díjátadóra nagyapja kísérte el, mert anyja súlyos drogfüggő volt, aki kis korában teljesen elhanyagolta Tatumot és az öccsét. A gyerekek ekkor már apjukkal éltek, de Ryan sem volt jelen, mert Angliában forgatta Stanley Kubrick Barry Lyndonját, és talán nem is igyekezett kimenőt kérni: Tatum éppen akkor látogatta meg apját a forgatáson, amikor bejelentették az Oscar-jelöléseket, és Kubrick lánya szemtanúja volt annak, hogy Ryan megütötte Tatumot, annyira feldühödött, hogy őt nem jelölték a díjra.
Ez korántsem volt egyedi eset, gyerekei elmesélése szerint Ryannek borzalmas dührohamai voltak, emellett falta a nőket és a drogokat. Tatum öccse, Griffin „nárcisztikus pszichopatának” tartja az apját, aki már akkor drogot tukmált rá, amikor a kisfiú még csak tizenegy éves volt – Tatum és Griffin is egészen fiatalon drogfüggő lett, amitől sosem sikerült megszabadulniuk.
Bogdanovich 1976-ban megpróbálta megismételni a Papírhold sikerét Az ötcentes mozival, ismét Ryanre és Tatumra osztva két fontos szerepet, de a film megbukott. Tatum a 80-as évek közepétől már csak elvétve bukkant fel filmekben, de 2005-től emlékezetes alakítást nyújtott a Ments meg! című sorozatban Denis Leary figurájának kiszámíthatatlan, alkoholista nővéreként. 2020-ban túladagolás miatt agyvérzést kapott, amiből nagyobbrészt felépült, és jelenleg is próbálja rendezni a kapcsolatát 82 éves apjával.
A Papírholdat augusztus 17-én, csütörtökön vetítik a budapesti Uránia moziban.
