Bár rendezői filmográfiáját nem sorolhatjuk hosszan (hét játékfilmet, két tévéfilmet és négy dokfilmet rendezett), fontos alkotásokkal gazdagította a magyar filmtörténetet, sok meghatározó alkotót indított el a szakmai útján, illetve 1987-től haláláig a Hunnia Filmstúdió vezetőjeként számos fontos magyar alkotás mögött állt ott.
Pályája a hatvanas években, a kádári konszolidáció időszakában indul, amikor a magyar új hullám kibontakozik, egy új filmes nemzedék lép a porondra. A herskói hagyományok útján, ő is készít néhány dokumentumfilmet, a kilencvenes években már Kőszegi Edittel és Surányi Andrással együtt. Első két játékfilmje a locarnói fődíjat kiérdemlő Szemüvegesek (sármos értelmiségiként jelenik meg benne a későbbi magyar Bud Spencer, Bujtor István) és két évvel később készült alkotása, a Legszebb férfikor fiatal és középkorú értelmiségiek helyzetéről, egzisztenciális, morális állapotáról mesél, akár csak a többi újhullámos alkotás. Az 1977-es Apám néhány boldog éve című filmje vállaltan önéletrajzi mű, ez Simó Apa-filmje, és elhozza Berlinből a filmkritikusok (FIPRESCI) díját. Utolsó nagyjátékfilmjében, a negyvenes években játszódó Franciska vasárnapjaiban pedig Kerekes Éva él "kettős életet".
Szemüvegesek
Simó nem csupán stúdióvezetőként tűnt ki, osztályfőnökéhez hasonlóan ő is legendás tanárrá vált. Szoros kapcsolatban állt tanítványaival, kiküzdötte, hogy nagyjátékfilmmel diplomázhassanak. Első gyerekeit, Erdélyi Dánielt, Fazekas Csabát, Fischer Gábort, Groó Dianát, Hajdu Szabolcsot, Miklauzic Bencét, Pálfi Györgyöt és Török Ferencet szokták "Simó-osztálynak" nevezni, akik nagyon összetartó csapat alkotnak, és akik a mesterük óra végi szólása révén ("Na itt a madzag vége!") megalapították a Madzag Filmegyletet, hogy az egyetemi évek után is "tapasztalataikkal és ötleteikkel segítsék egymást, és más fiatal filmeseket is, hogy jelentős alkotások születhessenek". Az egylethez egy évvel később gyártó stúdióként csatlakozott a Katapult Film is. De nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy még egy osztályt elindított a filmrendezés útján. Faur Annát, Krasznahorkay Balázst, Mátyássy Áront, Kocsis Ágnest, Almási Rékát, Jánossy Natáliát és Gigor Attilát még ő vette fel az SZFE-re, még elkezdte tanítani őket, ám az első év után, Simó halála miatt Grunwalsky Ferenc vette át az osztályt.
Balázs Béla-díjas magyar filmrendező, író, forgatókönyvíró és producer, a Filmművészeti Szövetség főtitkára volt. A róla elnevezett díjjal tüntették ki a Magyar Filmszemlén a legjobb vizsgafilmeket, a Simó Alapítvány pedig szintén fiatal filmeseket támogat. Az alapítvány által támogatott első nagyjátékfilm - Reisz Gábor Karlovy Varyt megjárt VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című alkotása - hamarosan a mozikba kerül.
Néhány volt tanítványa emlékezik rá.
Török Ferenc
"Simó Sándor a tanárom volt, majd első játékfilmem producere. Tőle tanultam történetet mesélni. Színészben, képben, zenében egyszerre gondolkodni. És azt is, miként lehet a magyar viszonyok között filmet csinálni. Annak idején azzal a céllal indította osztályunkat, hogy nagyfilmhez segítsen minket. Hogy véget érjen az az abnormális periódus, amikor az „elsőfilmesek” ötven évesek. Abban látta a szakma megújítását, hogy újra fiatalok készíthessék a filmeket fiataloknak. Ahogy tették ők is a 60-as években.
Egy hét múlva lesz a Moszkva tér bemutatója. Ez az első film, ami osztályunkból a mozikba kerül. Aztán jönnek a többiek: Hajdu Szabolcs, Pálfi Gyuri, Miklauzic Bence, Erdélyi Dani, Fazekas Csabi, Groó Dini, Fischer Gábor. Mindnyájunkat elindított a pályán. Bénító a tudat, hogy nem lesz már ott a premieren."
(Török Ferenc 2001. szeptember 11-én, Simó halála után írta ezeket a sorokat.)
Moszkva tér - részlet
Kocsis Ágnes
"Nekem az a nyitottság és rugalmasság volt a legpozitívabb élményem vele kapcsolatban, amit tanárként is mutatott felénk. Mindig azt éreztem, hogy nagyon odafigyel a másik emberre. Ahogy nézett, abban érezhető volt a mély érdeklődés és a teljes figyelem. Amikor valami olyat csináltam, ami tetszett neki, akkor a szemében azt láttam, hogy ennek ő talán még jobban örül, mint én. Csillogó szemmel mosolygott, és ez több volt, mintha hosszan dicsérte volna a filmet. Elég volt egy rövid mondat, hogy igen, ezt így kell, és az a tekintet.
A ránk irányuló figyelem nem csak figyelem volt, hanem a véleményünkre is kíváncsi volt. Egyszer elmondtam neki, hogy felsőbbévesekkel dolgozva, illetve a saját munkáinkban is azt tapasztaltam, hogy nagyon hiányoznak a gyakorlati alapok a képzésből, olyan, magától értetődőnek tűnő, ám mégsem annyira evidens dolgok, mint a csapó használata, a felvétel indítása, a stábtagok szerepe, szóval összességében a forgatás körüli dolgok. Végighallgatott, és a következő héten egy pár órán keresztül átvettük az osztállyal ezeket az alapdolgokat. Vagy például át szerette volna reformálni a főiskolai oktatást, amit sajnos már nem tudott végigvinni, mert váratlan halála megakadályozta ebben. Odajött hozzám is, és megkért, írjam össze, hogy én mit változtatnék az iskolán, mi az, ami nekünk nem tetszik, hogy lenne jobb, és aztán leültünk, és mindent lejegyzetelt. Nagyon komolyan vette, amiket mondtam, nem mondta semmire, hogy ez vagy az hülyeség, látszott, hogy mindenen elgondolkodott. Tényleg úgy szeretett volna oktatni, hogy az a tanítványainak a legjobb legyen. Nem szerinte, hanem szerintük.
Azt hiszem, pontosan így lehet inspirálni egy diákot: ha érzi, hogy nagyon figyelnek rá, komolyan veszik, egyenrangú partnerként kezelik, elfogadják, és együtt örülnek vele, ha sikerül valami. Ezt ő nagyon jól tudta csinálni."
Fazekas Csaba
"2004-ben mutatta be a tapolcai mozi a Boldog születésnapot! című filmemet. Mivel tapolcai születésű vagyok, ezért a mozi dolgozói mindenféle meglepetéssel készültek a bemutató vetítést követő beszélgetésre. Ennek egyik részeként - tudván, hogy Simó osztályába jártam - átadták nekem bekeretezve az Isten Veletek, barátaim! című filmjének azt a plakátját, ami akkor, a nyolcvanas években lógott ott a mozi falán és amit azóta is megőriztek.
Nagyon jó pillanatnak éreztem ezt, ahogy a Mentorunk és az én pályám ott, akkor, abban a mozi teremben egy pillanatra összeért. Szerintem neki is tetszett...
A plakát azóta az osztály cégének, a Katapult Film irodájának a falán lóg."
Mátyássy Áron
"Egyszer Simó megdicsérte egy órai feladatomat. Egy rövid novellát kellett írni egy bmx-es srácról. (Később, már a halála után ebből csináltam az első vizsgafilmemet.) A sikeren felbuzdulva nagy lelkesen és magabiztosan álltam neki a következő feladatnak, ami egy hajléktalanról szólt, akit kinéznek a Liszt Ferenc téri elit kocsmákból. Simó végighallgatta, majd elkezdett egy pár perces monológot arról, hogy én, fiatal versenyző, milyen szociálisan érzékeny, ugyanakkor szatirikus, mégis érzékeny stílusban próbáltam megoldani a feladatot. Hízott a májam, megnyugodtam abban a tudatban, hogy megint fasza gyerek voltam, amikor az elemzést így zárta le: "jelentem, a kísérlet nem sikerült..." Nagyon komoly pofáraesés volt, ugyanakkor bájos és tanulságos is, de cseppet sem bántó.
Nem tudom miért, de ez ugrik be elsőnek róla. Talán azért, mert ezzel is az emberi esendőségre hívta fel a figyelmünket, miközben empatikus tudott maradni. Nagyon érzékeny ember és pedagógus volt, a halála után sok időbe telt, hogy túllépjek a veszteségen. Végtelenül szerény volt, és imádott tanítani."
