Pályakezdőként a Friss Hús jó szakmai lehetőséget biztosít nektek a bemutatkozásra. De ti hogy mutatnátok be egymást?
Major Irma: Nagyon sok mindent tudnék mondani Vincéről. Egy életvidám és szeretetteljes ember, akinek örömteli a közelében lenni, mert nagyon jó energiákat áraszt magából. Pozitív személyiség, aki nagyon szeret élni, és ezt az életszeretetet nem tartja magában, hanem másokkal is megosztja.
Juhász Vince: Én ugyanezeket mondanám Irmáról. Azzal egészíteném ki az ő leírását, hogy nagyon érzékeny embernek is tartom, ami egyébként munka szempontjából is hasznos, különösen filmen. Irmának több arcát is láttam már, tud nagyon komoly, de nagyon felhőtlen is lenni, ami csodálatra méltó. És azt hiszem, amikor az ember megtalálja vele a közös nevezőt, elképesztő dolgokat tud kihozni a munkából, és nagyon izgalmas vele lenni a hétköznapokban is. Olyan ember, aki bármiről tud véleményt alkotni, akivel bármiről lehet beszélgetni.
Ha már szóba hoztad a munkát, van olyan előadás vagy film, amiben egymást a legjobbnak láttátok?
J.V.: Én például a Mikromacsó próbafolyamata közben jöttem rá, hogy mennyire jól tud Irma monodrámát játszani. Mennyire képes fenntartani a figyelmet akkor, amikor csak ő van a térben, és csak ő beszél. Korábban ez még nem láttam benne, úgyhogy engem abszolút lenyűgözött ez a képessége. De amelyik munkájában a legjobbnak láttam, az a Színész, szegény. Ebben az előadásban egy kvázi filmes jelenetet játszanak Olivérrel (Rákos Olivér - a szerk.), újra és újra és újra, mindig máshogy. Irma olyan szép, finomakat játszik benne, ami néha teljesen ki tud zökkenteni, úgy, hogy közben én is benne vagyok az előadásban. Én egy világosító, sminkes arcot alakítok benne, aki nézi ezeket a jeleneteket, és néha teljesen belefeledkezem és civilként nézem őket.
Major Irma és Juhász Vince / Fotó: Sivák Zsófia/Friss Hús
De jó, hogy egyáltalán tudjátok még civilként nézni egymást!
J.V.: Abszolút! Szerintem igen.
Sokszor hallani, hogy ennek az ellenkezője szakmai ártalom.
J.V.: Egyébként igen, idősebb kollégáktól ritkábban hallom, hogy belemerülnek a másikba. Nem tudom, hogy ez azon múlik -e, hogy túl sokat játszunk egymással, amitől kicsit monotonná válhat a munka. De ezen is lehet változtatni. Amikor sokszor játszunk egy előadást és már beállt, hogy hogy mennek a dolgok, nagyjából 20-25 alkalom után gyakran saját magunkon vesszük észre, hogy elkezdünk olyan hangokat keresgélni, amik eddig még nem voltak benne. Jó érzés, amikor felcseng a kollégának egy olyan mondata, aminek már beégett a hangzása, és most mégis úgy tudja megcsavarni a hangsúlyt, hogy újszerűnek hat. A Színész, szegényt is régóta játsszuk már, és ezt az egy jelenetet Irmáék ötször, hatszor adják elő benne, de még mindig megvan bennük az igény, hogy valami újdonságot mutassanak.
M.I.: Ha képességekre gondolok, akkor Vincéről két dolog jut eszembe először. Az egyik az, hogy nagyon jó partner, aki mellett könnyen biztonságban érzi magát az ember. Nem tudom, hogy csinálja, ez egy megfoghatatlan tulajdonság, de Vince ilyen ember és ilyen színész. A másik meg az, hogy nagyon könnyed, és ez sok helyzetben irigylésre méltó, például az egyetemi évek alatt is az volt, ahol elég sokszor megviseltek bennünket a hatások, amik értek. Vincében ez az ösztönös könnyedség annyira tiszta, annyira mélyen ül, hogy nem lehet elvenni tőle. Még a legkeményebb helyzetekben is jól tudja érezni magát, és ez lenyűgöző.
J.V.: Hallod?! Ez nagyon szép!
Az egyetemen mennyire volt fókuszban a filmszínészet?
M.I.: Régebben, az egyetemfoglalás előtti időszakban szerintem sokkal inkább része volt az oktatásnak. A filmes részlegen volt egy 6x6 csapat, akik egy, a filmes szakokból összeállt stáb voltak (a 6x6 a Színház- és Filmművészeti Egyetemen 2014-ben bevezetett, gyakorlatorientált filmképzési struktúra volt, amelyben a filmkészítés 6 különböző szakterületének hallgatói - rendezők, operatőrök, vágók, hangmesterek, filmdramaturgok, gyártásvezetők stábokban dolgoztak együtt - a szerk.). Ők állandó rotációban dolgoztak egymással, ez volt a szokás, így készültek a vizsgafilmek. A vizsgafilmje minden szakterületnek közös volt, így már akkor meg tudták érezni, hogy ki az, akivel a legjobban tudnak együttműködni, kivel azonos a képi világuk. És általában ezekhez a filmekhez az SZFE-s színészeket kérték fel szereplőnek, így a filmes meg a színházi részleg között volt egy folyamatos együttműködés. Például én is, még elsős koromban, így forgattam Farkas Marcival a Szeurumot, ami annak idején szerepelt a Friss Húson is.
J.V.: Nekem például volt egy olyan alkalom, hogy az operatőri gyakorlata kapcsán megbeszéltük Olasz Renátóval, hogy felveszünk egy jelenetet, és én a Vas utcai koliból csak átmentem a Szentkirályi utcába, és ők már ott voltak előkészülve a kamerákkal. Ez jó működés volt.
M.I.: Ilyen operatőri gyakorlaton én is többször részt vettem. Ezek nem vizsgafilmek voltak, csak mindig szükségük volt színészekre, akikkel tudtak gyakorolni, sokszor tanári felügyelettel. Olyankor az ő munkájuk volt a fókuszban. Mi színészek egy-egy rövid jelenetben csináltunk valami minimális munkát, és közben figyeltük, ahogy a tanár instruálja, segíti az operatőr hallgatót. Ez nagyon hasznos és izgalmas volt.
Utószezon / Fotó: Friss Hús
Most többnyire külsős felkérésre mentek el kisfilmekben játszani vagy vadászni kell a castingokat? Például a Friss Húson bemutatkozó filmekhez?
M.I.: Én Kisházy Eszter filmjében, az Utószezonban játszom, ebbe például casting folyamaton keresztül válogatott be, ahol megnéztek olyanokat is, akik nem az SZFE-n végeztek. Amúgy Eszter, meg a stáb nagy része az ELTÉn tanult.
J.V.: Én úgy kerültem bele a filmbe, hogy Gábornak (Varga Gábor, a Kilépő című, a 90-es évek dunaszerdahelyi maffiavilágában játszódó film rendezője - a szerk.), ha jól tudom, volt egy terv a fejében, hogy kikkel forgatna, és pont a főszereplővel nem úgy alakult valami, ahogy ő szerette volna. Mivel ismert engem, látott már előadásokban, úgy gondolta, bevállalja és kockáztat egyet, mert nem volt már idő castingolni rá, úgyhogy én a forgatás előtt két-három héttel kaptam meg felkérést. Rögtön igent mondtam, mert nagyon kedvelem Gábort és adok az ízlésére.
Mondtam neki, hogy küldje át a könyvet és a forgatáson találkozunk. Aztán forgatás előtt még leültünk egy kávézóba, és átbeszéltünk mindent. Az, hogy megkínált egy főszereppel, akkora bizalmat jelentett, hogy muszáj volt meghálálnom azzal, hogy a legjobb tudásom szerint végigcsinálom. Tényleg ráfeküdtem erre a projektre, megvettem az ezzel a témával foglalkozó könyveket, olvasgattam, nézelődtem. Egy napot forgattunk Dunaszerdahelyen is, és a helyiektől is eszméletlen sztorikat hallottam, de Gábor is olyanokat gyűjtött… brutális volt az anyag, amiből dolgoztunk.
Pályakezdőként mi az elsődleges szempont, ami miatt megéri kisfilmeket elvállalni?
J.V.: Abszolút a gyakorlat. Ha egy kisfilmes megkeresést kapok, először mindig arra kérnek, ami egyébként egy szép dolog, hogy olvassam el a forgatókönyvet és mondjam el, mit gondolok róla. Az elmúlt héten két megkeresésem is volt, ami időpont-egyeztetés miatt nem jött össze, mégis azt éreztem, hogy a könyveket azért el kell olvasnom.
Azt is meg szoktam kérdezni, hogy ki lenne a partnerem, mert akkor már úgy olvasom a forgatókönyvet, hogy vele mi állna nekünk jól az adott jelenetben. Volt olyan könyv is, amiben csak egy mellékszerepem vagy epizódszerepem volt, ami egy kisfilmen belül mondjuk érdekes a terjedelem szempontjából, mégis sokat gondolkoztam rajta, hogy mit tudok belőle kihozni.
A gyakorlati haszon részében az is benne van, hogy találkozom egy filmrendezővel és meglátjuk, mennyire tudunk összhangba kerülni, mennyire ért egyet azzal a gondolattal, amit próbálok kifejteni, és neki mi az elképzelése.
Én eddig mindig fiatal rendezőkkel dolgoztam együtt, akikkel vagy egy időszakban jártunk egyetemre, vagy csak egy generáció vagyunk. Szakmai szempontból érdekes bekapcsolódni egymás életébe ebben a szakaszban, aztán ki tudja, hogy tíz év múlva ki hova jut el, és hogy fogunk újra találkozni? Lehet, hogy csinál majd egy nagyjátékfilmet, és akkor tudni fogjuk, hogy na, mi már kipróbáltuk egymást, vagy magunkat egy kisjátékfilmben, ami működött, ebből át lehet emelni valamit a jövőbe. Szerintem emiatt hosszú távon is érdemes kisfilmeket vállalni.
M.I.: Szerintem is a gyakorlat és a találkozások miatt érdemes kisfilmekben játszani, pénz az ugye nincs az ilyen melókban, úgyhogy senki nem azért vállalja. A filmek hozzáférhetősége amúgy nagyon korlátozott. Ezért jó, hogy van a Friss Hús és a hozzá hasonló fesztiválok. Kár, hogy ezek csak egyszeri alkalmakat adnak arra, hogy a nagyközönség is lássa ezeket a filmeket, a tévében meg semmilyen más nagyobb platformon nem nagyon látni őket. “Sztárt” senkiből se csinálnak, egyszerűen csak ezek azok a munkák, amikből lehet tanulni.
Nem volt filmszínészet oktatásunk az egyetemen, de közben mindnyájan vágyunk arra, hogy kamerák előtt legyünk, és egyszerűen ilyenkor van rá lehetőségünk. Ezek a kisfilmes munkák talán kicsit olyanok a nagyjátékfilmekhez képest, mint mondjuk egy egyetemi vizsgaelőadás egy kőszínházi bemutatóhoz képest. Máshol van a fókusz, más a légkör, más a cél.
Ezek a kisfilmek kísérletezési lehetőségek, mert nincs ott az a pénzügyi nyomás, a történetszálaknak, karaktereknek nem kell igazodnia mozis meg tévés kötöttségekhez és elvárásokhoz. Ezek sokkal inkább az önkeresés fázisai, a rendezőknek különösen, mert így jönnek rá, hogy mi az ő nyelvük, irányuk. Az, hogy ezt mennyire osztják meg a színészekkel, az általában rajtuk múlik.
Kilépő / Fotó: Filmszemle
Demokratikusabb egy alkotófolyamat egy rövidfilmnél, mint egy nagyjátékfilmnél, ahol úgy képzelem, hogy több a kötöttség?
M.I.: Többfajta filmrendezővel találkoztam már, van, aki nagyon ragaszkodik a szöveghez és pontosan tudja, mit akar látni, és van, aki sokkal inkább bevonja a színészeket a munkába és együtt ötletelnek. Mondjuk összejönnek, improvizálnak, és az ő improvizációjukból írja aztán a szöveget, szóval sokkal hamarabb bekapcsolja a színészeket az alkotófolyamatba és belőlük táplálkozva gyúrja össze a filmet. Úgyhogy ezt sokféleképpen lehet csinálni, de az biztos, hogy ez még a tanulási szakasznak a része, ahol a film magunknak, meg azoknak készül, akiket tényleg érdekel.
J.V.: Sokszor azt érzem egy-egy kisfilmnél, hogy a dialógok kicsit másodlagosak. De mindig meg is mondom a rendezőknek, ha egy-egy mondat kicsit fura, hozzátéve, hogy ha szabad kezet kapok, akkor átalakíthatjuk a dialógot forgatás közben is. Általában az a visszajelzésük, hogy persze, alakítható a szöveg, ez most csak egy körülbelüli állapot.
Hosszútávon a kőszínházi struktúra vonz titeket vagy a jövőt szabadúszóként képzelitek?
J.V.: Szerintem ahhoz, hogy valaki stabilan meg tudjon élni, egyáltalán létezni, mint szabadúszó, nagyon talpraesettnek kell lenni. Egyrészt eszméletlen menedzsmenti logika kell hozzá, másrészt nyomni kell, ha még nincs hírneved. Pályakezdő szabadúszóként jól meglenni, arra kevés példát láttam, de van, akinek sikerült. És én éppen ezért alapvetően kőszínházi létformában gondolkodtam mindig. Ráadásul szeretek egy fix csapatban lenni, családias hangulatban.
Most is egy 14 fős, tehát elég pici társulatban vagyok, de az egész színházban kb. 60-an, 70-en dolgoznak (Budaörsi Latinovits Színház - a szerk.), és én jól elvagyok, mert van egy biztos pont az életemben, kitűnő kollégákkal dolgozom. Innen lehet kikacsintgatni, egy-egy másik színházba menni dolgozni, amikor olyan évadom van az anyaszínházban, hogy megengedi. Én ezt nagyon élvezem, és egyelőre hosszútávon is ebben gondolkodom. Aztán lehet, hogy átkattanok és kipróbálom másként az életet.
M.I.: Én szabadúszó vagyok, mióta lediplomáztunk. Most már két éve.
J.V.: Úristen! Két éve?!
M.I.: Az idővel vannak problémáink. Szóval abszolút van abban valami, amit Vince mond, elég küzdelmes ez a szabadúszó lét, sokat kell dolgozni ahhoz, hogy ne legyen benned egy állandó bizonytalanság, hogy most akkor mi lesz három hónap múlva, vagy mi lesz bármikor? Mert nagyon sokszor van az, hogy hirtelen bejön egy munka, vagy pont hogy hirtelen mondanak le egyet, és akkor ott ülsz, és mindent újra kell kalibrálnod.
Szóval nem egyszerű, de én egyelőre még tudom ezt élvezni, mert izgalmas is. Ha még 5 év múlva is ugyanennyire küzdelmes és bizonytalan lesz, akkor már lehet, hogy ki fogok égni. Egyszer szívesen kipróbálnám a kőszínházi létet, de bennem ez az igény nem volt meg annyira egyértelműen, mint Vincében. Inkább azt éreztem magamon, hogy ideálisabb lenne a szabadúszás. De az is biztos, hogy színészként nagyon sok mindent kőszínházban lehet a legjobban megtanulni.
Nekem például nagy élmény volt, amikor nemrég a Radnótiban próbáltam az Erdőszellemet Valló Péter rendezésében, hogy a színészetnek mennyire más színeit tapasztalhatom meg. A független munkáknál alig van díszlet vagy jelmez, ott állok a saját ruháimban az egyetlen lámpa alatt a kócos hajammal és elmondom a szövegem. Teljesen más a hangulata annak, hogy egy kőszínházban vagyok és figyelnem kell arra, melyik fénybe kell állnom, van egy jelmezem, amit tudnom kell viselni, vannak kellékek, amiket mindig pont akkor kell a helyükre tenni, amikor elhangzik egy adott mondat, meg egyáltalán, úgy kell beszélni, hogy azt a hátsó sorokban is hallják. Ezeket ki kell tanulni, és amikor először elkezdtünk próbálni, akkor mélyvíznek éreztem, mint akinek újra kell kezdeni az egészet.
Az is szempont, hogy nagyon más munkák találnak meg szabadúszóként, mint kőszínházban, és érdemes mindent elsajátítani ahhoz, hogy azt tudja mondani az ember, hogy ő egy rutinos színész. De szerintem ez kicsit fordítva is igaz, akik gyorsan bekerülnek egy kőszínházba és sokáig ott vannak, azoknak nagyon üdítő tud lenni időnként egy-egy független dolgot csinálni, amiben tök máshogy működhetnek.
J.V.: Pont ezt akartam mondani, hogy az én esetem is ilyen. Én harmadév második félévében kerültem Budaörsre, és azóta ott vagyok. Hajtod a kőszínházas malmot, egy évadban 6 bemutató van, játszol 120 előadást, van egy jól megszokott forma, egy nagy tér, és amit te is mondtál, Irma, hogy úgy kell beszélni, hogy elhallatszódjon a tizenkettedik sorig. Ez leül benned, a részeddé válik, megszokod, ráadásul elég hamar. Viszont utána olyan jó, amikor elmész csinálni egy független produkciót, ahol lehet emberi hangon beszélgetni egymással és finomabban játszani, mert nem 200, hanem 40 fős a nézőtér.
M.I.: Én nem voltam még kőszínházi társulati tag, de az jutott eszembe, hogy milyen sokat számít, hogy hova kerül az ember. Mondjuk vidéken, a kőszínházakban sokkal jellemzőbb az, hogy a fiataloknak nagy lehetőségeket adnak, terhelik őket, és akár azonnal főszerepet osztanak rájuk. Itt, Budapesten gyakoribb, hogy valaki leszerződik valahova, ahol 3-4 évig kis statiszta szerepeket játszik, és amikor már öt éve van ott, na, akkor megkapja az első főszerepét. Meg a független szférában is számít, hogy egy fix csapatba kerül-e be az ember és velük kezd el dolgozni, vagy tényleg annyira független, hogy egyszer a Jurányiban, aztán a Trafóban játszik. Úgyhogy nagyon sok útja van ennek a szakmának.
Fotó: Friss Hús
Visszatérve egy kicsit a Friss Húsra, a filmek közül volt alkalmatok megnézni párat a tieiteken kívül?
M.I.: A mi filmjeinken kívül még nem láttam egyiket sem, mert általában ezeknek a kisfilmeknek itt van a premierjük a Friss Húson, előtte csak a szűk stáb látja, úgyhogy én nagyon kíváncsian megyek a fesztiválra.
J.V.: Megpróbálok a lehető legtöbbet ott lenni, mert nagyon érdekel, hogy mik lesznek idén. Mázlim van, mert pont az első vetítési blokkra, amiben az én filmem is van, el tudok menni és az összes filmet megnézni. Vannak napok amelyeken játszom, de lesz egy közös programunk, az élő casting hárman Bartsch Katával, amihez az esti előadást is sikerült egy kicsit igazítani. Örülnék, ha teljesen meg tudnám élni ezt a fesztivált, és azon leszek, hogy minél többet kint lehessek, akár előadás előtt az utolsó pillanatig. Húzós lesz, de várom.
Tudtok mesélni erről az élő castingról? Itt castingos szituációkat fogtok improvizálni?
M.I.: Úgy tudom, hogy a Friss Húsra mindig érkeznek filmtervek, amiket versenyeztetnek, és ezekből fog Kata konkrét jeleneteket hozni nekünk, amikre castingol bennünket.
J.V.: Azt hiszem, hogy pont az előtte való napon lesznek kihirdetve ennek a versenykategóriának a győztesei, tehát aznap fog csak kiderülni, hogy melyik filmtervekből dolgozunk majd.
Ki a színészi példaképetek? Lehet férfi, nő, magyar vagy külföldi is akár.
J.V.: Jézus Mária! Nehéz kérdés. Színész példaképet nem tudok mondani, mert nincs egy konkrét személy, de vannak színészek, akikre felnézek, mind itthon, mind külföldön, például Jack Nicholson vagy James Gandolfini.
M.I.: Ezt a kérdést kétfelől tudom megközelíteni. Először az jutott eszembe, hogy most próbálok egy előadást, amiben Vilmányi Benett, Porogi Ádám, és Mészáros Blanka hármasa van körülöttem (Növényevő a Radnóti Színházban - a szerk.), ami már kimondva is durva. Mit keresek ebben a körben? Őket csodálatos színésznek tartom, és közben elképesztően jó embernek is. Annyira szeretem, amikor valaki nem csak tehetséges, hanem jó ember is. Szerintem ez kivételes ebben a szakmában. Ők annyira autentikusak, annyira tiszták. Nekem példaértékű, ahogy léteznek, gondolkodnak, ahogy vállalják magukat, ahogy próbálnak.
Ha filmes példaképekben gondolkodom, akkor külföldi színészek közül Denis Lavant jut eszembe, őt pont az egyetemen ismertem meg a filmtöri miatt, mert megnéztük a Holy Motors című Leos Carax-filmet, akinek nagyon megszerettem a munkásságát.
Ennek a rendezőnek a jól bevált színésze Denis Lavant, akinek elképesztően karakteres az arca, iszonyú jó színész, és akrobata szinten képvisel egyfajta fizikai színházat. A másik Renate Reinsve, az Érzelmi érték főszereplője. A világ legrosszabb emberében is jól játszik, de ahogy az Érzelmi értékben létezik, az lenyűgöző.
Fotó: Friss Hús
Nehéz összehasonlítani a színházi és a filmes színészetet, ha lehet egyáltalán, mégis érdekel, most melyiket érzitek közelebbinek magatokhoz?
M.I.: Szerintem én sokkal inkább vagyok színházi ember, mint filmes. Amikor kitaláltam, hogy színész akarok lenni, akkor abszolút csak a színházban gondolkodtam. De kívülről sokszor kaptam már olyan visszajelzést, hogy inkább vagyok filmes színész, mert mindent „kicsiben játszom”, színpadon alig lehet látni, amit csinálok, nem vagyok az a harsány figura. Ezért gondolom azt is, hogy kevésbé vagyok kőszínházi alkat.
J.V.: Ha van ilyen, ugye.
M.I.: Ha van ilyen, igen, de fölösleges ezt címkézni. Lényeg, hogy kívülről már sokszor mondták, hogy a színészi létezésem filmen jobban működik, de ettől függetlenül nagyon szeretek színházban játszani. Amúgy meg iszonyú jó lenne egy király filmet forgatni, szerintem elképesztő tapasztalat egy színész életében, amikor egy nagyjátékfilm főszerepét végig kell csinálnia. Azt nem tudom, hogy megérem-e valaha, de természetesen erre nagyon vágyom.
J.V.: Az a baj, hogy nem tudom magamban hova tenni, hogy melyik felé húzok. Egyszerűen mindkét irányba. Még csak két éve vagyok a pályán. Amikor kollégákkal beszélgetek, akik már 30-35 éve dolgoznak, vagy akik már akkor régóta a pályán voltak, amikor még meg se születtem, ez beláthatatlan időnek tűnik. Eltelt két év, mióta végeztünk, sűrűek az évadok, jó, hogy van egy-egy pici filmes szerepem, de annyira azt érzem, hogy még az elején vagyunk valaminek, hogy ki tudja, hogy milyenek leszünk majd. Igazából még ki se forrtunk, úgyhogy most mindegy, mit csinálunk, csak meló legyen, ha filmes, ha színházi.
Van olyan tanács, ami akár a pályán, akár az életben segített titeket és gyakran felidézitek, vagy ami meghatározza nektek a jelen pillanatot?
J.V.: Én ezt onnan indítanám, hogy vidéken nőttem fel, egy munkás családban. Nagyon jó családom van, mindig is adtam a szüleim szavára. Ők tényleg úgy neveltek, hogy alázatra és tiszteletre tanítottak. Ez nekem mindig nagyon fontos volt, és ehhez a szakmához is úgy állok hozzá, hogy mindig előttem van. És szeretek is alázatos lenni az idősebb, tapasztaltabb kollegákkal, illetve bárkivel, akivel együtt dolgozom. Szeretem megadni valakinek a bizalmat, hogy most valami jót csinálunk együtt, és alapvetően pozitívan állni a dolgokhoz.
M.I.: Sok minden cikázik a fejemben, de az jutott először eszembe, hogy én alapvetően mindig csak erőt kívánok magamnak és mindenki másnak is. Szerintem mindenkiben nagyon sok erő lakozik, és azt gondolom, arra kéne ráállnunk, hogy ne magunkat próbáljuk a világhoz formálni, hanem a világot akarjuk magunkba gyömöszölni. Szóval legyen elég erőnk nem hasonulni.
J.V.: Irma korábbi megszólalását kiegészítve, amikor a színész példaképek kapcsán mesélt a Radnótis próbafolyamatáról, én is teljesen osztom a véleményét azokról, akikkel együtt dolgozik. Tényleg nagyon jó emberek, nem csak tehetségesek, és tiszteletreméltó, ahogy ők léteznek egymás mellett.
M.I.: Maradjunk emberek mi is! Ez a cél. Elsősorban azok vagyunk, tényleg.
