Filmhu: A könyvet olvasva nagyon szerencsésnek tűnik a pályája, kezdve onnan, ahogy 1944 nyarán landol a Filmgyárban, aztán szerencsésen megússza a háború talán legnehezebb hónapjait. Megrendezett 27 vagy 31 filmet, attól függően, hogy számoljuk, és a legnagyobb büntetése talán az volt, amikor egy évig el volt tiltva a filmrendezéstől, és traktort vezetett a Dunakanyarban. De még akkor is visszahívták a filmgyárba első asszisztensnek. Ön is így látja?
Makk Károly: Kétségtelen, hogy most átgondolva azt, amit a könyvbe összesűrítettem, valóban azt kell mondanom, hogy egy nagy mázlista vagyok. Nem mondom azt, hogy ehhez nem tettem hozzá, vagy nem vettem el belőle, mert lehettem volna nagyobb mázlista is, de az élet és én ezt tudtuk összehozni. Nyilván a természetem is segített ebben, mert egyszerűen nem tudom azt elképzelni, hogy valami a végén annyira rossz lehet, hogy azzal ne tudnék valamit kezdeni. Mindig azon tűnődöm, hogy mit lehetne még csinálni.
Filmhu: 462 oldalon egy különlegesen színes életút állomásait ismerjük meg, korszakok, filmek, szerelmek, országok és földrészek mentén, olyan mintha egy filmet néznénk. Ugyanakkor egy csomó történet éppen hogy felvillan, talán csak egy félmondatot szán rájuk, és már ugrik is tovább az időben. Régóta motoszkált önben, hogy írnia kellene?
Makk Károly: Az volt a célom, hogy leírom azt, ami volt. Már évekkel korábban hozzá akartam kezdeni, kaptam is egy diktafont Lili lányomtól, de kipróbáltam és szörnyűnek találtam a mondataimat. Más az élőbeszéd, és más, ha le akarjuk azt írni. Ez után határoztam el, hogy inkább megírom az életemet. Véletlenül pont ekkor jött a felkérés a Kossuth Kiadó igazgatójától. Elküldtem neki az első 15 oldalt, amit szédületesnek tartott, aznap éjfélkor már hívott is Kőrösi Jóska, a szerkesztőm és nekiugrottam az írásnak.
Mint az őrült írtam, szinte perverz módon, elkapott egy magabiztosság, egyre jobban ráéreztem a szavakkal való játék ravaszságára. Régi forgatókönyveket vettem elő, és a hátsó üres lapjaikra írtam, mintha füzetek lennének. Kézzel. Meg is lepett, hogy a kézjegyem milyen felismerhetetlenül megváltozott az idők során. Főleg, hogy a magyar dolgozataimon kívül, soha életemben manuálisan, nem írtam semmit. A forgatókönyveket annak idején mindig diktáltam, aztán beleírtam kézzel egy-egy kedvenc jelenetet. De ezt a könyvet kézzel írtam, néha gombostűfejnyi betűkkel, amit három nap múlva már alig bírtam elolvasni. Na, akkor aztán már lediktáltam.
(Makk Károly, fotó: Valuska Gábor)
Filmhu: Kinek diktálta le, ki segített ebben a hatalmas munkában?
Makk Károly: A feleségemmel együtt dolgoztunk ezen a könyvön, ami egy végtelenül kreatív és izgalmas folyamat volt. Írtam, aztán lediktáltam a szöveget, ő beírta, visszakaptam a szöveget, kijavítottam, de már a gépelés közben meg-megálltunk egy jobb mondatot beleírni, újra visszakaptam a szöveget, újra átírtam és így raktuk össze az egész könyvet. Tizenvalahány forgatókönyvet írtam tele, de elfelejtettem megszámozni őket. Nagyon nagy munka volt, a felkészületlenség tehetségével végeztük.
Filmhu: Mennyi ideig tartott az írás?
Makk Károly: Másfél évig. Az első félév gyönyörűen ment, valahogy kezdte magát formálni az anyag. Felvettem egy szisztémát, de volt, hogy este ültem neki, és ott ragadtam az íróasztalnál reggelig. A könyv második felében már előfordult, hogy elhatároztam, hogy reggel elkezdem, de napokig nem tudtam, hogy most mit is írjak. Mert hiába van a filmeknek sorrendjük, ha nehéz azt eldönteni, hogy éppen melyik részükről írjak. Aztán megint elővettem és folytattam. Tulajdonképpen az utolsó százvalahány oldal vált gyötrelemmé. A kiadó azt hitte, hogy két hónap és befejezem, de akkor már voltak olyan napjaim, hogy ha ránéztem egy tollra, azonnal megittam egy nagy pohár valamilyen balatoni bort. Tomboltam. Megéreztem azt, amit néha Örkénynél és Dérynél láttam, hogy milyen is az, amikor nem jönnek a szavak. Déry például két hasznos oldalt írt naponta, icipici gyöngybetűkkel egy kis füzetbe, azt lehetett legépelni. Egyébként meg vagyok arról győződve, hogy a toll hegyének a minősége, puhasága, már szuggerálja a következő szót, amit éppen faragok, és jó tollal jobban sikerül a betű.
(Makk Károly, fotó: Valuska Gábor)
Filmhu: Könnyen jöttek vissza az emlékek?
Makk Károly: Tulajdonképpen erről írnék a legszívesebben. Szerintem az agyműködésnek van valamilyen trükkje, amitől izgalomba jön és adakozni kezd, szinte diktál. Nevek, évszámok, történetek jönnek, hogy ki volt a világosító, hogy ki dolgozott a dramaturgián, a külföldi sztoriknál is a banda fele rögtön az eszembe jutott, egész hihetetlen volt. Amit Aczélról írok, azt is szinte szóról-szóra idéztem fel. Persze ezek nagyon erős történetek. És minél részletesebben kezdtem írni, annál vizuálisabb lett a szöveg. Különösen a fénnyel szerettem játszani, hogy mi látszik például a Gerbaud teraszán az ablakban. Most nagyon nehezen távolodok el ettől a könyvtől, mert teljesen valószínűtlennek tűnik, hogy ennyi emlék jött fel valahonnan belülről és szinte vezette a kezemet. Egy külön élmény volt a memóriának ez a hihetetlen megszületése, vagy pocsékolása. Nota bene e pillanatban úgy érzem, hogy ha le kellene valamit rendesen írnom, nem lennék rá képes.
Filmhu: Ma már nagyon nehéz elképzelni, hogy milyen lehetett, amikor a Filmgyár gyár volt, a szó szoros értelmében, egy üzem, ötéves tervekkel, ahol filmeknek kellett készülniük.
Makk Károly: Alig értik a fiatalok. Én a traktorállomás után úgy jöttem vissza a Filmgyárba, hogy Máriássy Félixnek szívproblémája volt, és egy termelési filmet kellett befejeznem helyette, a Kiss Katalin házasságát. Az egészet egy tündéri marhaságnak tekintettem, és örültem, hogy ott lehetek első asszisztensként. Öt évig jöttem-mentem így, a Liliomfi megrendezéséig. Kovács András vezette a központi dramaturgiát, csupa komoly szakember volt ott, például Bacsó Péter, Fehér Imre, egy-két szilenciumos meghúzódó író. A pártközpont megadta a témákat, hogy mezőgazdaság, ipar, vígjáték, operett, de az nem volt baj, ha valakinek volt egy ötlete is, hogy milyen filmeket lehetne ezekből csinálni.
(Törőcsik Mari, Makk Károly, Darvas Lili, 1971. Cannes, fotó: MTI/AP)
Filmhu: Hogy látja a mai filmesek helyzetét?
Makk Károly: Azt gondolom, hogy ha a filmet nem várják, akkor a film nem megy. A dolog ilyen egyszerű. Az egyik oldalon mászkálnak az emberek az igazán ki nem fejtett ötleteikkel, mert hiányzik az életnek az a provokációja, hogy abból megszülessen valami. Beszélgetni kellene, rendszeresen összejönni egy ebédre vagy egy vacsorára, megmutatni valakinek, aki ért is hozzá, aki nem szabályokat mond, hanem például azt, hogy apukám, el van szúrva a vége, és kész. Ennek a generációnak ez a legnagyobb problémája, hogy nincs meg ez a felszívó mágnes. A fiatalok nem tudnak semmit sem csinálni.
Például szívesen leülnék Andy Vajna mellé egy filmet vágni, amit ő maga vágna, én meg szívesen mondanám neki, hogy ezt így, vagy úgy kellene szerintem csinálni. Minden filmemnél ott ültem a vágószobában az elejétől a végéig. Az egyik snitt a nyakamban lógott, a másik a térdemen – mert arról elhatároztam, hogy később teszem bele -, a negyediket szorongattam, az ötödikről meg éppen megmondtam, hogy még egy kockát vegyenek le róla, vagy inkább még kettőt. Ezt hívják filmcsinálásnak.
Filmhu: Mivel foglalkozik, hogy tölti a napjait?
Makk Károly: Mindig kóvályog valamilyen elképzelés körülöttem, vagy velem kapcsolatban. Felmerült például, hogy meg kellene próbálni az Egymásra nézve filmem mai verzióját, elsőre egyszerűnek tűnt, de annyira más volt annak a légköre, meg ez a mostani, hogy ez már egy másik film lenne, sokkal nyersebb. Nem azért mert nem tudnám megcsinálni, ha egy másik téma lenne, de erre még egyszer már nem áll rá a kezem. Próbálgatok írni, de nem jutottam sokáig, egész egyszerűen úgy érzem, őszintén mondom, hogy az agyam még nem kész valami másra, most még nagyon ki van facsarva. Minden szót elhasznált már. De a vágy, az igény, vagy a nem tudom mi, valami mocorog.
