Azon gondolkodtam, hogy ez a film egy kicsit arról is szól, hogy miért választ magának ilyesmit az ember. Szerintem ez nálunk családi hagyomány, a természetet mindig is nagyon szerettük, én pedig vonzódtam a hagyományos kultúrákhoz. Érdekelt a kínai és a tibeti kultúrkör is, és amikor 1991-ben először hallottam róla, hogy itthon létezik tibeti szak az egyetemen, rögtön bementem az ELTE-re megkeresni. Odabent ült egy idős, finom, szinte csecsemőarcú bácsi, Kara György tanszékvezető, világhírű mongolista, akinek előadtam, hogy mi minden érdekel. Erre azt javasolta, hogy akkor alapítsak vallást, mint ahogy ezt sokan meg is tették abban az időben. Ha viszont nem akarok, akkor jöjjek inkább a mongol szakra, mert a tibetológia nem fog elindulni az ősszel. Nem sokat tudtam Mongóliáról, de kicsit jobban beleástam magamat, és rájöttem, hogy rettentően izgalmas, ráadásul a magyar mongolisztika világszínvonalú. Azok a magyarok pedig, akik eljutnak Mongóliába, úgy jönnek haza, hogy tele van a szívük a hatalmas, végtelen tájakkal.
‘92-ben már te is eljutottál Mongóliába, ami korábban szocialista ország volt, és hozzánk hasonlóan éppen akkor esett át a rendszerváltáson. Milyen állapotok fogadtak?
Tanszéki szervezésben voltunk kint diákként, egy nyelvjáráskutató expedíció keretében. 3-4 ezer kilométert utaztunk egy régi szovjet gyártmányú „PAZ” busszal, aminek olyan 20–30 km/óra volt a végsebessége a földutakon, mivel Mongóliában szinte kizárólag csak ilyenek voltak akkoriban. Nagy szegénység uralkodott náluk a rendszerváltást követően, szinte semmit sem lehetett kapni a boltokban. A városokban kis asztalokról árulták a tojást, jegyre adták a vodkát meg a kenyeret. A vidékiek, akik az állataikból éltek, nagyjából átvészelték, de ők se jutottak hozzá cukorhoz, alig tudtak lisztet beszerezni, pedig mégiscsak jó, ha az van a birkahús mellé.
Forrás: Palantír Film
A filmben is felkeresed a pusztában a pásztor családot, akit már 30 éve ismersz. De milyen volt az első találkozás, hogyan fogadtak a bizalmukba?
Mongóliában a vendéglátás, a vendégszeretet a mindennapi élet szerves része. Ez abból adódik, hogy a nomád családok egymástól elég nagy távolságra élnek, így teljesen természetes dolog, hogy ha valaki beesik hozzájuk a jurtába, akkor megetetik, megitatják, beszélgetnek vele, és ha kell, szállást adnak neki éjszakára, majd útjára engedik. Teljesen idegenek is beállíthatnak az éjszaka kellős közepén, és bizony a családnak akkor is ,,ajtót kell nyitnia”, meg kell főzni a teát, a levest és megvetni az ágyat, mert egy utazó számára nincs más lehetőség, mivel az év nagy részében -10, rosszabb esetben akár -30 fok alá is esik a hőmérséklet. És a külföldi vendégekhez is így viszonyulnak.
Azóta rengetegszer visszatértél Mongóliába. Mi a legmeghatározóbb út élményed, ami azóta is visszavisz?
Életem egyik legnagyobb története, amikor ‘93-ban másodjára mentem vissza, akkor egy barátommal voltunk kint ketten. Október elején érkeztünk, de akkor már nem ment nulla fok fölé a hőmérséklet, és karácsonyig maradtunk egy brigádközpontban, a fővárostól 800 kilométernyire a semmi közepén, egy fagyott folyóvölgyben. Volt, hogy napokon keresztül motoroztam -25 fokban, folyamatosan kifogyott a benzin, és gyalogolni kellett, miközben a motor tulajdonsának csak fél lába volt. Félig befagyott folyókon keltünk át, amikbe időnként beszakadtunk. Éjszaka egy sámánasszonynál aludtunk, aki megjósolta, hogy másnap reggel meg fogjuk találni a barátom egyik ismerősét holtan. Így is lett. Hazatérni pedig úgy sikerült, hogy napokig vártunk egy teherautót, aminek a tetején a rakományba kapaszkodva zötykölődtünk hét órán keresztül a 120 kilométerre fekvő szomszédos városig. Ezek elég erős élmények voltak, amik a határaimat feszegették, miközben Mongóliában ilyenek a hétköznapok.
Hogyan változott az ország, milyen volt végig követni a modernizációt, amin az utóbbi években átment?
Elképesztő változások vannak. A ‘90-es évektől egészen a kétezres évek második feléig szinte semmi nem történt, majdnem ugyanúgy nézett ki minden az országban. Oké, építettek 200 kilométer betonutat országos szinten, de ilyen távolságok mellett az elhanyagolható. Aztán hirtelen kiadtak egy csomó bányászati koncessziót, és iszonyatos fejlődés indult. Azzal tudnám a legjobban jellemezni, hogy amikor pár évvel ezelőtt barátokkal együtt mentem Ulánbátorba, meg akartam nekik mutatni azt azt a szállodát a városban, ami az első látogatásom idején még a város legmagasabb épülete volt. De a hegytetőről, ahonnan a várost néztük, egyszerűen nem találtam, úgy körbeépítették toronyházakkal, csak később, gyalog bukkantam rá, amikor elmentünk mellette az utcán.
Forrás: Palantír Film
Miért döntöttél úgy, hogy a filmedben elsősorban a magyar-mongol kapcsolattal fogsz foglalkozni?
A magyar-mongol rokonság képzete, az ebből eredeztetett testvérbarátság folyamatosan szembe jön azokkal, akik Mongóliával foglalkoznak, a magyarok és a mongolok is állandóan emlegetik ezt. Tőlem is mindig azt kérdezgették, hogy tényleg rokonaink-e a mongolok? Erre az volt a válaszom, hogy hát nem. De igazából ez attól függ, hogy mit értünk rokonság alatt, hogy kit érzünk rokonuknak, vagy rokonszenvesnek. Mostanában eléggé felerősödött az eredetkutatás, annak a kérdésköre, hogy mi közünk van a belső-ázsiai népekhez. Nagy az érdeklődés a téma iránt, én pedig kulturális antropológiát végeztem, így leginkább az izgatott, hogy hogyan érdemes erről beszélgetni. Azt mondanám, hogy a tények önmagukban kevésbé érdekelnek, inkább azt szeretném kikutatni, hogy mások mit gondolnak tényeknek. A legbelsőbb Ázsia így egyfajta riportfilm lett, amiben mindenki elmondja a maga valóságát, azt, hogy hogyan látja ezeket a kérdéseket. Én pedig úgy próbálom narrátorként eligazítani a nézőt, hogy közben elgondolkodom azon, amit mások mondtak, és megpróbálom azt a magam számára is összefoglalni.
Hogyan zajlott odakint a forgatás?
Húsz napig voltunk kint. Eredetileg úgy volt, hogy én ki fogok menni egy évvel korábban előkészíteni a filmet, de akkor tört ki a Covid-járvány, Mongóliában pedig teljes lezárás volt, se ki, se be nem lehetett utazni, nem voltak repülőjáratok. Amikor megnyíltak a határok, akkor is egy ideig még két hét karantént írtak elő a külföldről érkezőknek. Így, amikor szabad lett a pálya, már egyből forgatni mentünk ki. Az volt a szerencsém, hogy közben folyt odakint az ELTE Mongol és Belső-ázsiai Tanszékének kutatása, ami kifejezetten egy oral history gyűjtés volt a magyar-mongol kapcsolatokról, így már az utazás előtt láttam interjúkat olyan személyekkel, akik aztán a mi filmünkben is szerepeltek. Ennek a kutatásnak sokat köszönhetek, mert így levadászták nekünk a későbbi szereplőket.
Somogyvári Gergő operatőrrel és Ecsedy Márton hangmérnökkel vágtatok neki. Miért őket kérted fel útitársnak?
Gergőt nagyon régóta ismerem, és már volt is, hogy dolgoztunk együtt, megvolt köztünk az összhang, ezért hívtam őt. Gergőnek egyébként vannak buddhista gondolatai, foglalkozik ilyen eszmerendszerekkel, úgyhogy szerintem emiatt is érdekelte a dolog. Mondjuk vegetáriánusként nem feltétlenül a legvonzóbb célpont volt számára Mongólia, de azért sikeresen túlélte. Marci pedig Gergővel dolgozott sokszor együtt nagyon sikeresen, ezért ő javasolta, hogy kérjük fel.
Forrás: Palantír Film
Milyen volt a közös munka?
Úgy gondolom, hogy a dokumentumfilmnek az tesz jót, ha minél közelebbi kapcsolatot ápol a valósággal, ellentétben a mostanában uralkodó trendekkel. Nekem nagyon nem fekszik az, ha újra felveszünk jeleneteket, meg így vagy úgy beállítjuk őket. A „csípőből tüzelést” kedvelem, ahogy annak idején Boglár Lajos tanár úr, az antropológiai tanszék vezetője mondta a filmekkel kapcsolatban. Amikor tényleg rögtön reagálunk a hirtelen adódó eseményekre, és Gergő ebben 100 százalékosan partner volt, folyamatosan a kezében volt a kamera. Ennek köszönhető az is, hogy a film végi borjúmentés belekerülhetett.
A mongol-magyar rokoni kapcsolatot a megszólalók között többen a hunokkal való közös eredettel magyarázzák. Itthon ez erősen vitatott téma a történészek között. A mongolok egykor önmagukban félelmetes hódítók voltak, akik a világ egyik legnagyobb birodalmával rendelkeztek. Mennyire bevett elképzelés az náluk, hogy a hunoktól származnak és miért olyan fontos ez nekik?
Ennek kapcsán nincs olyan, hogy hivatalos konszenzus. Vannak tudósok, akik ezt gondolják, vannak, akik mást gondolnak, de azért ez egy bonyolult kérdés. A hunok Belső-Ázsiából özönlöttek egészen az európai területekig, de hogy ezeknek a hunoknak találják-e meg a leleteit Mongóliában, az kérdéses. Magyarországon egyébként nem nagyon találnak hun leleteket, mert annyira keverednek, hogy nagyon kevés olyan van, ami valóban hunként azonosítható. Problémás, hogy mi a magyar és a hun népek között a kapcsolat, de erről legalább vannak ősgeszták, krónikákban említik a hun rokonságot, amit lehet kinevetni, de lehet komolyan is venni. A mongoloknál viszont nincs erről semmiféle írásos emlék. Az, hogy a mongolok mennyire hunok, talán még kérdésesebb, mint az, hogy a magyarok mennyire azok. Szeretnének azok lenni, most van egy ilyen trend, mert hát a hunok nagyon sikeresek, nagyon erősek voltak, nagyon nagy birodalmat építettek, Kínát is sakkban tartották, tehát minden olyan, ami miatt jó lenne hunnak lenni.
Mongóliában vallási szinten egyszere van jelen a tibeti buddhizmus és a sámánista spiritualitás. Mit tapasztaltál, ezek az irányzatok hogy viszonyulnak egymáshoz?
A nomádok alapállapota egyfajta természetvallás volt, az animizmus, amely szerint az ősök szellemekké válnak, tovább folytatják a túlvilágon az életüket, és a természetet ilyen erők népesítik be. Ugyanakkor a mongolok már a 13. században találkoztak a buddhizmussal. Pontosabban annak tibeti változatával, ami már Tibetben is keveredett a természetvallásokkal. A buddhizmus némileg szinkretikus vallás, tehát egy csomó mindent beépített a különböző sámánisztikus vagy animista elképzelésekből, mint például a helyszellemeket, amik valószínűleg már léteztek a buddhista kultúra előtt. Ha úgy nézzük, a buddhizmusba minden belefér, hiszen minden csak földi káprázat. A buddhizmus és a sámánizmus együtt él Mongóliában. Mindig is úgy volt, hogy a családok eldöntötték, hogy kivel tartanak inkább, és hogyha valami baj adódik és segítséget kell kérni, akkor mondjuk egy híres lámához fordulnak, vagy inkább egy sámánhoz. A sámánok ugyanakkor a 20. végére csak az ország egy-egy eldugott területén maradtak meg, jellemzően a tajgás hegyvidékeken lehetett még őket megtalálni. Most azonban reneszánszukat élik, és elkezdtek mindenfelé újra felbukkanni.
Forrás: Palantír Film
A szereplők javarészt olyan mongolok, akik Magyarországon tanultak, vagy magyarokkal dolgoztak a szocializmus alatt, így elég jól képben vannak velünk, még a nyelvet is remekül beszélik. De mi a helyzet egy átlag mongol polgárral, a köztudatban mennyire van jelen a magyar-mongol kapcsolat?
Nyilván az idősebb generáció egészen másképp emlékszik Magyarországra, tudják, hogy sok magyar dolgozott náluk, hogy ezt vagy azt az épületet a magyarok építették. A Biokombinát és Szongino, a mellette lévő kisváros, ahol a magyar családok is laktak, volt a legnagyobb vállalkozás, ezt tényleg mindenki ismerte az egész országban. Azt is tudták, hogy ki az a Kádár János. Szóval volt egy alaptudásuk, de ez nem jelentette azt, hogy egy aluliskolázott pásztor is meg tudta volna mondani, hogy pontosan hol található Magyarország Európán belül. De az a tapasztalat, hogy tudnak Magyarországról, és hogy úgy emlegetnek bennünket, mint baráti nép, akikre lehet számítani. A film elején szerepel egy szerzetes, aki itt végzett nálunk nemzetközi kapcsolatok szakon, és ő azt mondta, hogy Magyarország tulajdonképpen Mongólia szomszédja, csak nem mellettük van, hanem az Európai Unióban. Érdekes, hogy annak idején a kelet-németek, a csehszlovákok és a lengyelek is nagyon sok mindent építettek náluk, de azt hiszem, hogy a magyarokkal ez egy erősebb kapcsolat volt. Talán tényleg az ázsiai származásunk miatt.
A filmből kiderül, hogy a nomád családoknak lassan fontosabb szempont, hogy a pusztában hol van jobb internet lefedettség, mint hogy melyik a jobb legelő. Mennyire tűnik fenntarthatónak ez az életmód?
Így van, már nem csak az a szempont, hogy mennyire jó a legelő, milyen dús a fű vagy mennyi víz van az adott helyen. Odahajták az állatot, ahol van térerő. Ennek borzalmas következményei vannak. Mongóliában hatalmas az állatállomány, de a gazdálkodást két dolog is deformálja. Az egyik az, hogy a kínaiak viszonylag jó pénzért felvásárolják a kecskegyapjút, a kasmírt. Ezért a pásztorok elkezdenek kecskéket tartani, amik nagyon gyorsan és tövig lelegelik a füvet. A legelőknek kifejezetten rosszat tesz, amikor kecskét hajtanak rájuk, nem tudnak regenerálódni. Az állatállomány összetétele pedig nagyon eltolódott a kecskék irányába. A másik probléma, hogy amúgy is sokan költöznek be a városokba, fogy a valóban legeltető nomádoknak száma, akik pedig megmaradnak, elkezdenek olyan helyekre koncentrálódni, ahol van térerő, járásközpontok, falvak, városkák köré. Hatalmas területeket hagynak parlagon, a települések környékét pedig agyonlegeltetik. Lehet, hogy a nagyobb internet-lefedettség segíthetne ezen.
Persze nyilván van más vonzerő is, ami a települések közelébe viszi a pásztorokat, leginkább az, hogy a gyerek könnyebben járhat iskolába. Míg a ‘90-es években leginkább az volt a gond, hogy a gyerekek sokszor nem végeztek el 4-5 osztálynál többet, mert utána mentek vissza a szüleiknek segíteni az állatok mellé, ma már inkább az a jellemző, hogy végig járják az iskolát és nem térnek vissza a családhoz. És akkor még nem is beszéltünk a klímaváltozásról. A nyarak egyre szélsőségesek, iszonyatos szárazságok, hihetetlen melegek tudnak lenni náluk. Utána olyan esőzések jönnek, amik teljesen lemossák a talajt, megint nem nő fű, télen pedig annyi hó esik, a korábbi 5-10 centi helyett mondjuk 70 cm, amiben az állatok meg sem tudnak mozdulni.
A film személyesebb részében a pusztába utaztok, mert egy szertartással szeretnél megbékíteni egy helyszellemet, akiről úgy véled, hogy korábban megátkozott. Miért nem bíztad egy szerzetesre vagy sámánra a feladatot?
Eredetileg ez egy külön filmterv volt, amelyben a betegség, az átok és a gyógyulás kérdése foglalkoztatott. Lett volna egy hosszabb része Magyarországon és Mongóliában is. Erre nem tudtam támogatást szerezni, de ha már kint voltam Mongóliában, mindenképpen meg szerettem volna látogatni azt a helyet, a folyót, ahol a mongolok szerint megbetegedett a lábam, hogy megpróbáljam kiengesztelni a helyszellemeket. Beszéltünk is egy szerzetessel a környékbeli kolostorban, de ő nem jött akkor el, mert a buddhista kalendárium szerint pont olyan nap volt, amikor ő nem mutathat be ilyen szertartást. Úgyhogy végül én végeztem el a szertartást. Viszont körbe fényképeztük neki a környéket, és két nappal később már Ulánbátorból mi irányítottuk telefonon, hogy megtalálja ugyanazt a helyszínt. Utazott 100 kilométert, bemutatta ő is a szertartást, amit dokumentált, és amit aztán kifizettünk neki. De ez már nem fért bele a filmbe, mert így is jó hosszú lett.
A hazai premiert követően tervezitek bemutatni Mongóliában is valamilyen formában a filmet?
Abszolút, nagyon fontos számunkra a mongol kapcsolat, megkerestem Mongólia Budapesti Nagykövetségét is a hazai díszbemutató kapcsán, amiben ígérték, hogy fognak segíteni. Megcsinálták számunkra a film mongol fordítását, és egyeztetünk a Mongol Filmtanáccsal is, mert szeretnénk tavasszal csinálni egy bemutatót odakint, illetve azt elérni, hogy menjen a mongol állami televízióban is. Azt gondolom, hogy ez a téma a mongoloknak is fontos és érdekes, persze más kérdés, hogyan fognak ahhoz viszonyulni, hogy én ott egy ötvenes európaiként helyszellemekkel bajlódok. De ez majd kiderül.
A legbelsőbb Ázsia - Magyarok nyomában Mongolországban október 24-től látható a hazai mozikban.
