15 perc hírnév
filmhu: A Big Brother a 90-es évek végén indult. Miért éppen most készítettél filmet a valóságshow-jelenségről?
Matteo Garrone: Ha úgy érzed, hogy ez a film a Big Brotherről szól, akkor valami mást láttál benne, mint én. A műsor nézettsége egyébként már leszállóban van nálunk. De öt év múlva jön majd egy újabb show. Ami fontosabb: a televízió megváltoztatja az életünket. Mindannyian híressé válhatunk. És ha ez egy teljesen átlagos embernek sikerül, akkor a másik átlagember is azt mondja magának: "Nekem miért ne menne?" Olyan ez, mint a lottózás. Mindenki reménykedik a szerencséjében. Luchino Viscontinak volt egy remekműve, a Bellissima, amiben Anna Magnani szereplőválogatásra viszi a lányát a Cinecittába. Akkoriban a mozi volt a kitörés terepe, ma a tévé.
filmhu: Tehát nemhogy 90-es évekbeli, hanem ősrégi a téma, a vágy a hírnévre.
M.G: A sztori maga valóban banális. Filmem inkább arról szól, hogy ez a vágy milyen ragályos tud lenni. Mindenki el akar menekülni a valóságtól. A televízió számukra valóságosabb, mint a saját kis életük. Ha nem szerepelsz benne, olyan, mintha nem léteznél. Ha benne vagy, akkor vagy csak valaki. Függetlenül attól, hogy mit értél el. Filmem hőse úgy ragad az álmaira, mint méhecske a mézre, s közben elveszti a józan eszét.
filmhu: Korábbi filmjeidből hiányzott a humor. Talán a nevetséges téma kívánta meg?
M.G: Humorral élek, de sosem csinálok viccet a figuráimból. Mert az azt jelentené, hogy ítélkezek felettük. Ami azt feltételezi, morálisan egy szinttel feljebb vagyok náluk, és onnan tekintek le rájuk. Ez egyáltalán nincs így. Szeretem a hőseimet, és sajnálom ezt a fickót. Sőt, a kísértés és elcsábulás témája nagyon is közel áll hozzám. Hiszen mindannyian a fogyasztói kultúrában élünk, a rendszer részei vagyunk. Talán holnap nekem is elmegy a maradék eszem, és elvállalok egy amerikai filmet csak azért, hogy Oscar díjat szerezzek vele és világhírű legyek. Pinokkió története is így kezdődött. Az iskola helyett elcsavargott, és szórakozott a karneválban.
filmhu: Nagy a kísértés, hogy áruba bocsásd magad?
M.G: A Gomorra után felajánlottak egy csomó hasonló forgatókönyvet. Szeretem az amerikai mozit, de nagyon észnél kell lennem, hogy mit vállalok el.
Mágikus realizmus
filmhu: Rendezőként meghatározta az identitásodat, hogy Olaszország a neorealizmus hazája? Más szóval, a nagy elődök követőjének tartod magad?
M.G: Nem, nincs benne ilyen érzés. Filmjeim realisztikusnak hatnak ugyan, de ez csak a kiindulópont. Átlényegítem a valóságot. Ezt már mágikus realizmusnak nevezném.
filmhu: De tény, hogy Olaszország csúf oldalát tárod a nézők elé kameráddal.
M.G: Attól függ. Ez megítélés kérdése. A művészet egyébként is szubjektív. Ezt már annál is inkább látom, hogy épp most jövök a Velencei Filmfesztiválról, ahol a zsűri tagja voltam. Nagyon eltérőek voltak a tagok véleményei. Nekem nem csúnyák ezek a helyszínek. Inkább üresek. Szándékosan azok. A L'imbalsamatore esetében fontos volt, hogy a nagyvárosok nyüzsgésétől távol forgassunk. Van ezekben a helyekben valami metafizikus számomra. Itt felfüggesztjük a valóságérzékünket.
filmhu: A Gomorrában mintha szimplább realizmus felé tettél volna lépéseket.
M.G: Számtalan beállítást tudnék idézni a filmből, ami bizonyítaná, hogy bizony ez is egy sötét mese, akár a többi filmem. Nem a valóság egy-az-egyben való tükrözése foglalkoztatott. Hanem a valóság interpretációja - mint mindig. Úgy festett, mintha dokumentumfilm lenne, de minden helyszínnek jelentése van. A két srác, aki állandóan a tengerparton van, a szabályok ellen küzdő szereplők. A környezet, amiben láttatom őket, a karaktereket és a történetet szolgálja. Sok épületet nekünk kellett felhúznunk, hogy a helyszín megfeleljen a jelenet igényeinek, ugyanakkor mégis hiteles maradjon, mint olyan hely, ahol a kétkezi munkából élő középosztály tagjai laknak. A Reality-ben az épület maga valóban régi, történelmi jellegű, mert ez szolgálja a történet meseszerű jellegét, de az összes boltot mi építettük fel. A látványtervezővel mindig finoman módosítjuk a valóságot.
Bizarr noirok
filmhu: Hogyan ébredt fel benned az érdeklődés a bizarr sztorik iránt? És mikor? Már gyerekkorodban?
M.G: Bizarrnak tűnő történeteket viszek filmre, de nagyon is valóságosak ezek. Az Első szerelem (amelyben egy férfi a torz szépségeszményétől hajtva agyonkoplaltatja a barátnőjét, aki elfogadást keresve hagyja ezt - K.L.) például megtörtént eseményeken alapul. Ez a mentális függőség története. A L'imbalsamatore-ban egy alacsony növésű, ronda pasas zúg bele egy jóképű fiatal fickóba. Nem képes bevallani neki az érzelmeit. Ez a szenvedély története. Olyan, mint egy film noir. Csak a femme fatale funkcióját a sztoriban egy fekete hajú srác testesíti meg.
filmhu: A szépség és a szörnyeteg, ha már a "sötét meséknél" tartunk.
M.G: Pontosan. A Gomorra arról szólt, az erőszak mechanizmusa hogyan métyelezi meg az emberek életét. A dzsungel törvényei uralkodnak, mindenki fenn akar maradni. Ezért állatokká válnak. Mert senki sem akar meghalni. Félnek az elmúlástól. Filmjeim között a másik összekötő kapocs az emberi test. Mindendegyikben fontos szerepet játszik a testi lét.
filmhu: De a kérdésem az volt, hol kezdődött ez az affinitás a bizarr mesék iránt?
M.G: Négy-öt éves lehettem. Kis képekben kezdtem el lerajzolni Pinokkió történetét. A mesék segítettek nekem vizualizálni. A Reality is tulajdonképpen olyan, mint egy Pixar-mesefilm. Legközelebb azonban valami mást szeretnék csinálni. Egy boldogabb filmet. De úgy, hogy ne valami hamis boldogság sugározzon belőle.
