Medvigy Gabival 1995-ben volt az első igazán szakmai találkozásunk, amikor felkértem őt a Hosszú alkony című filmünk operatőri munkájára. Tetszett neki a könyv, de másnap felhívott, hogy másik képkeretezőt (ő mondta így) kell keresnem, mert kiderült, hogy rákja van és egy héten belül műtik. Egyetlen pillanatig sem volt kérdéses, hogy megvárjuk, amíg felépül. Így is lett. Talán segítette a gyógyulásban is, hogy várunk rá, szorítunk neki, és van egy új film, amelyben majd azt csinálhatja, amit szeretett csinálni, amire az életét tette fel. Akkor néhány hónap alatt felépült és csoda volt vele dolgozni. Minden nap ajándékokat kaptam tőle, persze nem celofánba csomagolt múlandó vacakságokat, hanem szakmai ajándékokat, a képeit. Azért választottam őt, mert azt gondoltam, nincs más a magyar operatőrök között, aki a tájat érzékenyebben tudja ábrázolni, mint ő. Zsenijének múlhatatlan lenyomata ott van mindkét közös munkánkban is. Két filmet köszönhetek neki, amelyek egyike sem készült volna el nélküle.
Amilyen zseniális volt operatőrként, olyan nagyszerű volt emberként is. Szerény volt, soha nem terhelte bajaival még a legközelebbi barátait sem. Nem a szavak embere volt. Keveset szólt, de, amit mondott, az mindig megszívlelendő, lényeglátó, bölcs volt. A tanítványai, munkatársai rajongtak érte. A stábon belül mindenkinek, beosztástól, rangsortól függetlenül a maximális tiszteletet és megbecsülést adta. A minőség iránti elkötelezettsége egész életében törhetetlen volt, önmagával szemben kompromisszumképtelen volt, de ha más hibázott, akkor megértő volt, és türelmes. Olyan képet soha nem adott ki a kezéből, amellyel ő nem volt maximálisan elégedett, márpedig magasra állította a mércét önmaga előtt. A szíve olyan nagy volt, hogy szinte túlnőtt önmagán.
Hosszú alkony
Sajnos most nem volt film, amivel várhattam volna rá. És mások sem keresték. Ami méltatlan volt egy még komoly aktivitásra képes zsenivel szemben. De ez már nem az ő világa volt. Ő lassan, megfontoltan dolgozott. A minőség számára nem tűrte a sietséget, még kevésbé a kapkodást. Csodálatos filmek képalkotója volt, olyanoké, amelyek nélküle nem azok lennének, amivé vele, miatta, neki köszönhetően lettek. Mégis úgy gondolom, a szakma nem becsülte meg igazán és nem kapta meg azt a megbecsülést, amit a zsenije és embersége megérdemelt volna. Ő persze ezt soha nem mondta volna.
Utolsó filmje egy dokumentumfilm, amit Bollók Csabával közösen készítettek a magyar filmművészet másik nagy zsenijéről, Tóth Jánosról, aki Gábor példaképe, mestere volt. Fontos film az operatőr művészetéről, és a filmen keresztül, noha az nem róla szól, meg lehet tudni azt is, hogy Gábor miképpen gondolkodott, miképpen alkotott.
Tőle kapott - sajnos utolsó, ám annál felbecsülhetetlenebb értékű - szakmai ajándékom, hogy épp a végzetes kór újabb támadása előtt még a Filmarchívum ugyancsak nagyszerű munkatársaival elkészítette a Hosszú alkony című filmünk digitális DCP kópiáját. Nélküle ez sem készülhetett volna el.
Másnap
A film eredeti negatívja a hibás tárolás miatt (nem az Archívumban történt) gyakorlatilag szinte megsemmisült. Egy évvel később, már végképp helyreállíthatatlan lett volna. Gábor csak akkor szólt, hogy nézzem meg a digitális kópiát, amikor abban már hetek, hónapok munkájával visszanyerték az eredeti színeket. És csak akkor mutatta meg, hogy milyen katasztrofálisan menthetetlennek látszó volt a kiindulási helyzet. Gyakorlatilag a zöldön kívül nem volt semmilyen szín a negatívban. Ilyen figyelmes, baráti volt Gábor - most is, mint mindig. Megkímélt a stressztől, ami akkor ért volna, ha még a feljavítás előtt látom az eredetit.
A magyar filmművészet és filmszakma pótolhatatlan vesztesége Gábor. Ilyenkor szokás ezt írni, de esetében ez valóban így van. Személye, tudása pótolhatatlan. Zsenialitását filmjei őrzik.
Drága Barátom, köszönök mindent, amit Tőled kaptam.
Janisch Attila
