M. Tóth Géza: Az egyetem története valóban a Paulay-féle tanoda megnyitásával kezdődő folyamat. Bár az épületek, korok, elnevezések változtak az idők folyamán, de a jogfolytonosság, a módszerek, az eszközök, az eredmények továbbadása másfél évszázados folyamatot örökített ránk. A 150 éves jubileumi évben szinte minden héten történik valami, néha egy nap több esemény is. Énekverseny, versmaraton, Nyitott Kapuk. Most nyílt egy kiállítás az operettjátszás történetéből, a színházi- és filmbemutatóink egymást érik. A kollégák és a hallgatók nagyon aktívak a jubileumi év programjainak szervezésében, riportsorozatokat, fotósorozatokat készítenek, közösségi eseményeket szerveznek. Úgy tervezzük, hogy az ünnepi évad csúcspontja a szeptemberi 150. évkezdés lesz.
Filmhu: Ritka az SZFE történetében, hogy nem színházi szakember a rektor, hosszú idő óta te vagy az első, aki filmes területről érkezett. Van-e ennek bármiféle hatása, következménye?
M. T. G.: Illés György 1989 és 1991 között vezette az egyetemet, előtte és utána valóban főleg színészek és színházi rendezők voltak a rektorok. De ha úgy vesszük, én nemcsak színházi, de játékfilmes szakember sem vagyok. Eleinte főleg animációs filmeket készítettem, de soha nem kötődtem szigorúan egyetlen műfajhoz. Sok alkalmazott munkát, tévés dolgokat, reklámot, illusztrációt csináltam, rendeztem gyereksorozatokat, összművészeti produkciókat, az utóbbi két évben három ismeretterjesztő filmet is elkészítettem.
Filmhu: Sőt, nemrégiben Wagner operát, a Rajna kincsét rendezted az Operaházban.
M. T. G.: Az összművészeti alkotások mindig vonzottak, az ilyen jellegű lehetőségek és feladatok többször is megtaláltak. Még 1998-ban, a Trafó nyitására csináltunk egy ilyen darabot Mándy Ildi koreográfussal, amit én írtam, rendeztem, és én készítettem hozzá a filmeket is. A MÜPA nyitásakor Kocsis Zoltánnal készítettünk egy vetítéssel összekötött Csodálatos mandarint. Aztán a Miskolci Operafesztivál felkérésére készítettem el a Kékszakállút, két éve pedig az Opera kért fel, hogy a Máté Passiót állítsam színpadra szintén ilyen, félig vetítéses, félig szcenírozott formában. Most megrendeztem a Rajna kincsét, amelyben megint együtt van a színpad és a mozgókép. Ezekben a produkciókban a vetített kép soha nem filmszerű, inkább egy folyamatosan mozgó, változó vizuális jelenlétet biztosít, amely a többi dramatikus eszközzel és képi, zenei hatással együttesen hoz létre valamilyen egységet.
Bár alkotóként mást se csinálok, mint filmeket és színpadi előadásokat, tényleg nem érzem magam sem klasszikus film- sem színházrendezőnek. Azt hiszem, elsősorban tanárként tekintek magamra. Több mint húsz éve a felsőoktatás és az oktatás-szervezés a fő hivatásom. Mindig több helyen tanítottam párhuzamosan, először a Pető Intézetben és az Iparművészeti Főiskolán, közben gyakran külföldön is. Az Iparművészetin (most MOME) újraszerveztem és közel tíz évig vezettem az animáció szakot, aztán átjöttem az SZFE-re és itt egy másikat, a látványtervező MA szakot vezettem. Igen, azt hiszem, a tanári hivatást tekintem elsődlegesnek. A rektori feladataimat mindenesetre ebből a nézőpontból értelmezem.
Filmhu: Milyen változást hozott ez a szemlélet itt az egyetemen?
M. T. G.: Ahhoz, hogy egy iskola jól menedzselhető legyen, fontos tisztában lenni azzal, hogy ott milyen pedagógiai elvek, milyen módszerek szerint történik az oktatás. A mi módszereinket sok évtizede tanító, kitűnő tanárok kristályosították ki, és örökítették tovább ugyancsak nagyszerű és elhivatott fiatal tanároknak. Viszont jelenleg inkább a mindennapi gyakorlatban jelenik meg a ránk jellemző metodika, nincs széleskörű gyakorlata annak, hogy a módszereink és eredményeink a megfelelő formában publikálva, dokumentálva legyenek. Nem volt ez mindig így, több nagy előd is gondot fordított rá, hogy megfogalmazza a tanításról vallott elveit és a módszereit. A XX. század elején például Hevesi Sándor pedagógiai nézeteinek összefoglalása; Az előadás művészete és A színjátszás művészete című két írása évtizedekre útmutatót kínált. Később ugyanez a képzés módszertani reformjaihoz jelentett hasznos viszonyítási pontot. Azt szeretném, ha a képzési módszereink megfogalmazásának, publikálásának igénye újra megerősödne. Nem neveléstudományi terminus technicusokra vágyom, hanem a spontán megfogalmazására annak, hogy ki milyen módszerrel dolgozik, ki mit tart fontosnak, mit és miért kér a hallgatóitól, mitől is válik mesterré. Szeretném, ha ebből a szellemiségből következően néhány éven belül elmélyült szakmaiságú pedagógusképzés is indulhatna az egyetemen.
Filmhu: Hogyan hat ez a szervezetre, hiszen a művészképzésben hagyományosan a mester-tanítvány viszony a meghatározó?
M. T. G.: Az egész intézmény szervezeti struktúráját, magát a képzést is szépen, óvatosan, de szeretném hatékonyabbá szervezni. Közös felismerések mentén meg kell határoznunk, hogy a hagyományos oktatási rendszerünk megtartása mellett, milyen egyéb képzési platformok lehetnek még. A mi hagyományos oktatási formánk a gyakorlatorientált kiscsoportos képzés, amely jellemzően a mester-tanítvány viszonyra épül. Sokkal több ez annál, mint egy osztály és az osztályfőnök viszonya, itt valami egészen mély, szinte bizalmi viszony jön létre. Az 5-15 fős osztályok, a képzés ideje alatt jóformán teljesen egy csoportot képeznek az osztályfőnökeikkel. Biztos lehet ezeket a műfajokat máshogy is oktatni, de meggyőződésem, hogy ennél hatékonyabban nem elképzelhető. Az, hogy a magyar színházi és filmes oktatás a nagyon-nagyon megromló anyagi és infrastrukturális körülmények ellenére is nálunk a legeredményesebb, annak egészen biztosan ez van a hátterében. Már a felvételiknél is olyan energiákat tud mozgósítani ez a ház, ami egy kívülálló számára szinte elképzelhetetlen.
Filmhu: Mennyire ismerted az SZFE-ét korábban, 2010 előtt, amikor az induló látványtervező-szak vezetője lettél? Tanítottál itt?
M. T. G.: Nem tanítottam itt korábban, de az érdekes, hogy amikor az animáció szakot az Iparművészetin elvégeztem 92-ben, és az első diplomafilmemmel, a Patkányfogóval sokfelé eljutottam a világban, rögtön láttam, hogy mennyi mindent nem tudok még a filmkészítésről. Ezért felvettem néhány órát itt a filmrendező szakon, miközben különböző más iskolákban már elkezdtem tanítani. Szatellit emberként bekapcsolódtam a Herskó osztályba, amit eredendően Gazdag Gyula indított, azóta is fennmaradt néhány jó barátság onnan. Emlékszem, még ahhoz is ragaszkodtam, hogy ezek az órák és a vizsgaeredmények bekerüljenek az indexembe. Fél évig hallgattam Popper Pétert, aztán Poszler György irodalomtörténet kurzusát vettem fel és Báron György filmtörténet kurzusait. Az is nagyon hasznos volt, amit Gazdag Gyulától, Herskó Jánostól és az évfolyam hallgatóitól tanultam, de aztán mégsem tudtam az osztállyal maradni. 94-ben elmentem Angliába dolgozni John Halas asszisztenseként, és egyre több helyen tanítottam, úgyhogy elmaradtam az SZFE-ről. Sok évvel később jelentem meg itt újra, amikor 2010-ben meghívást kaptam a frissen induló látványtervező MA osztály vezetésére.
Filmhu: Az oktatásban szerzett tapasztalataid mennyire erősítettek meg a pedagógiai elképzeléseidben?
M. T. G.: Szerencsésen alakult az életem, hogy azt tanulhattam, csinálhatom és taníthatom, amit szeretek, és amiben eredményes tudok lenni. Elég sok sikeres produkció létrehozásában vagyok tettes, de hogy jó alkotónak számítok-e, nem tudom. Alapvetően inkább agyalós-alapos típus vagyok, semmiképpen nem született tehetség, ez nagyjából világos a számomra. De azt, hogy jó diák voltam és elég jó tanár lettem, azt érzem, tudom, tapasztalom. A hallgatóim többsége a saját egyéni hangjára találva, szakmailag, művészileg megerősödve kerül ki az osztályaimból. Az elmúlt húsz évben nagyon sok szép szakmai eredményt értek el a diákjaim. Ezekre büszkébb vagyok, mint a saját alkotómunkám eredményeire.
Filmhu: Most is tanítasz?
M. T. G.: Sajnos alig, legfeljebb egy-egy kurzus erejéig valamelyik osztályban. Hiányzik is nagyon, hogy saját osztályom legyen, ahol újra meg lehet élni a nagy útkeresések és nagy felismerések élményét. Szeretem, ahogy a hallgatóim a bennük dübögő tehetségnek formát, egyéni karaktert igyekeznek találni, sok munkán, sok kudarcon keresztül, de végeredményben szinte mindig eredményesen.
Filmhu: Mit tanítasz?
M. T. G.: A konkrét szakmai dolgokon kívül, pontosabban, mindezek előtt a saját utat járni, hogy megtanulják a hallgatók nem becsapni magukat. Ez a legfontosabb tárgyköröm, persze megfelelően akkreditált tantárgyi egységekben. Megpróbálom átvinni, hogyan fogalmazzák meg a saját útjukat, ebben nagy szerepet játszik kinek-kinek az érdeklődése, korábbi tapasztalata. Mindez millió feladaton és személyre szabott konzultáción és intenzív megbeszélésen keresztül. A látványtervező osztályban, mint osztályfőnöknek kiemeltek a tantárgyaim, ezek a látványtervezési gyakorlatok. A hallgatók eleinte általában a magyar közoktatás klasszikus viszonyrendszerét és beidegződéseit követnék, amelyre tipikusan az a jellemző, hogy mondja meg a tanár, hogy mi a feladat, a diák meg majd elvégzi, vagy kibújik alóla. Éppen ezért nem kis pszichológiai játék, mire sikerül elérni, hogy valaki valóban definiálni tudja saját, egyénre szabott, de felelősen vállalható útját. Egy hétfős látványtervező osztály biztos, hogy hétfelé kezd elindulni, a színházi jelmeztervezéstől a filmes previzualizáción át az épített díszlet felé. A saját területükön aztán a világ legjobbjai akarnak lenni, és ez így van rendjén.
Filmhu: Az utóbbi időkben markáns új szakok, képzések jelentek meg az egyetemen, például a fizikai színház, a vizuális alkotó szak, angol nyelvű képzés.
M. T. G.: Az 150 éves hagyomány nemcsak azt jelenti, hogy az SZFE a szakmai kánont folyamatosan összegzi és továbbörökíti, hanem azt is, hogy az újító, kezdeményező törekvéseknek is folyamatosan lehetőséget biztosít. Ilyennek tekintem többek között, hogy Horváth Csabáék létrehozták a fizikai színház szakot. Az elnevezés az angol physical theater-ből jön, és bár nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez a legjobb magyarítás, maga a szak, és a vizsgaprodukciók nagyon frissítően és lelkesítően hatottak. Itt tényleg egyszerre őrizzük a hagyományt és egyszerre folyik a folyamatosan kísérletezés, innováció, a jövő kifejezésmódjainak kutatása. A széleskörű angol nyelvű képzés folyamatos kihasználatlan lehetőségünk. Ehhez nem akkreditáció szükséges, hanem az infrastruktúrával kellene egyről a kettőre jutni, mert a jelenlegi technikai és ingatlan adottságainkkal a nemzetközi képzési piacon csak egy-egy képzési programmal tudunk megjelenni.
Filmhu: Mit kell érteni ezen, milyen állapotban van az egyetem infrastruktúrája?
M. T. G.: Elképesztően alulfinanszírozott iskola vagyunk. 2009-ben majdnem dupla annyi állami finanszírozást kaptunk, mint most, és már akkor is épp, hogy elég volt a működésre. Meg kell érteni, hogy a színház és a film két nagyon költséges diszciplína, és hiába spórol az egyetem mindenhol, ahol csak lehet, az eszközbeszerzések és karbantartások halogatásával, szénszünettel, korlátozott nyitva tartással, mindez inkább pazarlás. Jelenleg a legnagyobb problémát a leromlott eszközparkunk és ingatlan helyzetünk jelenti. Hiába vagyunk állami feladatot ellátó felsőoktatási intézmény, mégis vannak olyan épületeink, például a Vas utcai épület, amelyeket piaci alapon bérlünk, kiszolgáltatva a főbérlőnek. A raktáraink, műhelyeink egy része szabad ég alatt, vagy rissz-rossz bérleményekben működik. A nemzetközi hírű filmoperatőr képzésünk központi helye egy filmgyári kazánház, amit ugyancsak bérelni kényszerülünk. A helyzetünk egyszerre korszerűtlen és pazarló, és a legfontosabb, hogy az épületeink egyike sem a képzési igényekhez lettek tervezve, hanem többé-kevésbé megfelelőnek tűnő ingatlanokat laktunk be.
Filmhu: Hogyan lehet előremenekülni?
M. T. G.: Rá vagyunk kényszerítve, hogy széles képzési kínálattal megjelenjünk a nemzetközi piacon, kihasználva az egyetem eredményeit, jó hírét, presztízsét. Egy-egy képzési területen már most is jelen vagyunk a világban, kimondottan jó eredménnyel és sok hasznos tapasztalattal. Az Almási Tamás vezette nemzetközi dokufilmes mesterképzést, a DocNomads-ot egy portugál és egy belga egyetemmel kezdtük el három évvel ezelőtt, ez az Unióban az első ilyen jellegű joint master képzés. Óriási siker, több tucat rangos nemzetközi fesztiváldíjjal, százon felüli rangos nemzetközi fesztiválon való jelenléttel, hallgatókkal a világ minden tájáról. Ez egy szigorú adminisztrációs feltételeket elváró képzési forma, EU standardizált minőségbiztosítási rendszerrel, hallgatói elégedettségvizsgálatokkal, folyamatos visszajelzésekkel. A hallgatók a mi képzésünket minősítették a legmagasabb szinten, a negyedik szabadon választható szemesztert, a diplomafilmes szakaszt a legtöbb hallgató itt szeretné csinálni, mert – bár felszereltségben elmarad a kínálatunk a belga és portugál partnerektől - szakmailag itt kapnak a legtöbbet. Ez is nagyon jó tréning az egyetemnek, mert azt látjuk, hogy a tanáraink jól működnek a nemzetközi képzési térben, az angol nyelvű curriculumok megírásában is, hiszen ugyanazok tanítanak ott, akik a magyar nyelvű képzésen.
M. T. G.: Ahhoz, hogy hasonló nemzetközi képzési sikereket lehessen elérni a többi szakunkkal is, és egyúttal finanszírozni tudjuk a teljes oktatást, először is egy jól tervezett és jól kivitelezett, a mai nemzetközi piaci elvárásoknak megfelelő képzési központot kell létrehozni. Rektorként most az az egyik legfontosabb dolgom, hogy a fenntartónál és más döntéshozó fórumokon bemutassam a helyzetünket és a lehetőségeinket. Nem úgy, mint aki kér, inkább úgy, mint aki kínál. A széttagoltságtól és az elmaradott technikai infrastruktúrától állandó nehézségekkel küszködő intézmény helyett egy, a munkapiac keresleti szempontjai és a képzési igények szerint, logikusan összerakott, jól működő, jól finanszírozható egyetemet. Bízom abban, hogy szeptemberre kikristályosodik, hogyan tudjuk ezt a kérdést megnyugtatóan megoldani, és hogyan alapozzuk meg a következő 150 évet.
