Mészáros Márta: A film nem hajtás, hanem életforma

Mészáros Márta: Igazából soha nem is rázódtam ki belőle, dolgoztam, csináltam dokumentumfilmeket. Nem akarok nagyképű lenni, de nekem a film nem hajtás, hanem életforma. Nem úgy közelítek hozzá, hogy csinálok egy filmet és megváltom vele a világot, zseni leszek, díjat nyerek. Én játszani akarok vele, kitalálni a történetet, hogy milyen irányba indulunk el, kikkel játszom ezt a játékot, pláne ha ilyen csodálatos színészek vannak ott, mint a két Törőcsik vagy Tóth Ildikó. Ez egy kellemes játék, amiben egészséges feszültség van. Nem olyan rendező vagyok, aki egész reggel remeg, mert tudja, hogy mi fog történni a következő órákban. Nálam mindenki barát, mindenki egyenlő és ismeri a saját szakmáját. Ha szereztem bármi tapasztalatot az évek során, akkor azt, hogy nem dolgozom tehetségtelen emberekkel. Imádok kimenni forgatni, jelen lenni, és kitalálni, hogy mi történjen.

Fotó: Valuska Gábor

Filmhu: A dokumentumfilm készítés is ilyen játék?

M.M.: Az annyiban komolyabb, hogy azok az emberek, akik elmesélik az életük egy részét, nem játsszák meg magukat. Nekik kell eldönteniük, hogy mennyit mondanak el magukról vagy egy történetről. Más műfaj, pláne ha ilyen komoly témával foglalkozik, mint a Borealis. Mielőtt ezt elkezdtük volna forgatni, csináltam egy dokumentumfilmet azokról, akik erőszakból születtek, eltűntek a szüleik, és mégis túlélték. Van, akit annyira mélyen érint ez a trauma, hogy egész életében magában hordozza, de akad olyan is, aki szerencsére megnyílik. Ezek csodálatos történetek, volt olyan osztrák, aki Szibériában megtalálta a féltestvérét, és ezzel tulajdonképpen a szeretetnek egy új formája, egy új család jött létre. Nagyon érdekes dokumentumfilmet csinálni, éppen olyan izgalmas, mint játékfilmet, sőt néha izgalmasabb is.

Filmhu: Mi volt meg előbb, a dokumentumfilm vagy a játékfilm ötlete?

M.M.: A kettő egymás mellett alakult. Először megtaláltuk Barbara Marxot, az osztrák szociológust, aki egy egész intézetet alapított erre. Neki csodával határos módon sikerült bejutnia az orosz archívumokba és megtalálni az osztrák nők adatait. Ő egy csodálatos asszony, aki az egész életét ennek szentelte és sok embert megmentett vele. Közreműködött a dokumentumfilmben, és ezek után döntöttem úgy, hogy ezt játékfilmben is meg kell csinálni, amíg még él a Törőcsik, mert ezt csak ő játszhatja el.

Sok minden mellett abban is különbözünk a többi országtól, hogy míg az osztrákok például foglalkoznak a múltjukkal, nálunk általában újrakezdik a történelmet. Átéltem háborúkat, Horthy Miklóst, Rákosit, Kádárt, aztán a forradalmat, az MSZP-t, most Orbánékat – mindig mindegyik újrakezdi a magyar történelmet, nincs folyamatossága, nem zajlik a politika, mert folyton megváltoztatják az alkotmányt és kidobják azokat az embereket, akik értenek valamihez, de másként gondolkoznak. Mire összeáll egy új rendszer, rögtön jön egy másik. Sokat éltem Oroszországban és Lengyelországban és Franciaországban, ahol nem tapasztaltam ezt.

Törőcsik Franciskával a film forgatásán / Fotó: Kallos Bea / MTI

Filmhu: Milyen volt együtt dolgozni a családjával? Az unokája az egyik szereplő, de több gyermeke is szerepel a stábban.

M.M.: Nagyon szeretek velük dolgozni, ez egy egészen más formája a filmezésnek. Családként dolgozunk, mégis professzionálisan. Mindenki humán érdeklődésű, nincs senki, aki üzlettel vagy a technikával foglalkozna. Szívesen dolgoznak, mert szeretik a filmet, jó ízlésük van, némelyikük tehetséges is. Meglátjuk, mit kezdenek az életükkel. Szeretnek velem dolgozni, van köztünk egy erős nagymama-gyerek, de ugyanakkor kollegiális viszony is.

Jákob tehetséges színész, de nem akar ezzel foglalkozni, amit nagyon helyeslek, mert szerintem nem érdemes ma Magyarországon színésznek lenni a kultúra-ellenes közhangulat miatt. Itt nem becsülik meg a kultúrát, stadionokra költik a pénzt, emellett rosszak a színészek fizetései. Legtöbbjük éhezik, pedig sokan közülük minden nap színpadra állnak és mégis csupán 100-150 ezer forint a fizetésük. Ilyen semelyik más európai országban nincs, ez az egyik mélypontja a magyar kultúrának.

Filmhu: És rendezőnek érdemes lenni?

M.M.: Nem igazán, ők is mennek el tömegesen. Aki olyan ravasz és ügyes, mint Mundruczó, az elkezd amerikai filmeket csinálni. Igaza van. Miért, mit csináljon itt? Én mindenféle rendszerben éltem, de a 70-es, 80-as évek filmjei szerintem sokkal többet meséltek a magyar valóságról, arról, hogyan éltünk, szemben a mostani filmekkel. Ha elővetted a 70-es években a tévéműsort és megnézted, kik játszottak, milyen darabokat adtak elő, ott volt a Darvas Iván, Tolnai Klári, Sinkovits Imre. Mind óriási színészek voltak. Most nincsenek ilyen kaliberű színészek és színésznők.

Minden nemzet úgy éli az életét, ahogy tudja – franciák a franciát, németek a németet vagy például a csehek, akiknek fantasztikus humoruk van saját magukkal és az egész élettel szemben. Az ő világuk nem ez a depressziós, nyomott hangulat, amikor mindenen panaszkodunk, de nem teszünk ellene semmit. A csehek nem passzívak, mert mindent kinevetnek, ez az ő forradalmuk, a lengyelek meg kimennek az utcára, ők így lázadnak. Mi csak panaszkodunk, miközben megszűnnek az emberi kapcsolatok, nem ül össze a szakma, nem beszélgetünk egymással – nem azért, mert nem szeretjük egymást, hanem mert senkinek sincs rá igénye.

Fotó: Valuska Gábor

Filmhu: Négy évig készült a forgatókönyv, amit közösen írtak Pataki Évával és Jancsó Zoltánnal. Ön hogyan dolgozik, hogyan osztják fel a munkát?

M.M.: A film sokkal primitívebb, mint az irodalom, írni komoly dolog, ahhoz más fajta tehetség és belső képességek kellenek. A film bármilyen filozofikus is, egyszerűnek kell lennie, mert gyorsan meg kell érteni a lényegét. Én a csapatommal úgy dolgozok, hogy éveken keresztül jönnek az ötletek, aztán egyszer csak kitisztul, hogy melyiket lenne érdemes továbbvinni. Pláne most, hogy ilyen összetett a pénzszerzés, azt is figyelembe kell venni, hogy melyikre adnak támogatást. Amikor négy éve megírtuk és beadtuk a könyvet a bizottságba, elolvasták, de nem tetszett nekik – az egyik fiatalember azt mondta, az a baj vele, hogy a Mészáros Márta nem ért a nőkhöz, nem tetszett neki, ahogy ábrázolom őket. 

Filmhu: A történelem ezek szerint ismétli magát, a Kilenc hónapért itthon üldözték, odakint Arany Pálmát és álló ovációt kapott.

M.M.: Az, hogy a nők nem rendezhettek sokáig, a nagy filmgyártásból eredt, mert filmet készíteni költséges munka, pénzt pedig sokáig nem mertek nőkre bízni. Sok díjat nyertem életemben, Agnés Varda, én és még néhány nő úttörők voltunk, most viszont megtörtént a csoda: Sofia Coppola a legjobb rendezés díját nyerte el Cannes-ban, és ez a legkomolyabb elismerés, többet jelent, mint a nagydíj, mert ezzel végre hivatalosan is elfogadták, hogy rendezhetünk, mert érdekes és varázslatos, amit létrehozunk. 

A Kilenc hónappal itthon erkölcsi problémájuk volt, de ez egy régre visszanyúló probléma Magyarországon, ugyanis itt nagyon rossz és primitív a szexuális kultúra – nincs szerelmi szex, csak a baszás van. Ezt hangsúlyozzák és szégyellik is magukat érte, mert nem tudják megmutatni, hogy milyen a szép szerelem, az egészséges szexuális élet. Az, hogy valaki mer a közönség előtt szülni, számukra pornográfia volt, ahelyett, hogy csodának tekintették volna. Nekem szerencsém volt a férfiakkal, de a magyar szexkultúra alapvetően romlott. Nem tisztelik a nőket, nagyon kevés ember tud egymással igazi családi életet élni, sok a válás, sok a sérült gyerek, furcsák az emberi kapcsolatok. A szülés nem csúnya vagy gusztustalan, hanem szép dolog, a Borealisban is van szülés. A férfi rendezőktől elfogadják a rengeteg gyilkolást, verekedést, folyik a vér mindenütt, a női érzékenységben és a szülés ábrázolásában sokkal több líra van, mindig a férfiak voltak a harcosok.

Fotó: Kallos Bea / MTI

Filmhu: Ki tudta a legszebben ábrázolni a szerelmet?

M.M.: Számomra a francia szerelmi kultúra a példakép, az őszinteség, ahogy a szexről és a szerelemről beszélnek. Akkor is megmarad bennük a szenvedély, ha közben elváltak és nem csinálnak úgy, mintha sohase lett volna köztük szerelem. Magyar filmben a legszebben Makk Karcsi mutatta be a szerelmet, három csodálatos filmet (Egymásra nézve, Macskajáték és a Szerelem) is készített róla. Nagyszerű fickó volt, szerette a nőket, és ők is szerették őt, de csinált ő jó vígjátékot és társadalmi filmet is – ő, Fábri és Jancsó voltak a legnagyobb rendezők Magyarországon.

Filmhu: Törőcsik Marival két filmet forgattak együtt - ez volt a Holdudvar és a Napló gyermekeimnek - egészen mostanáig. Szeretett volna többet dolgozni vele, vagy csak így alakult?

M.M.: Egész életünkben barátok voltunk, de más életformát éltünk. Mikor nagy színésznő lett, rengeteget játszott színházban, egy darabig Fábri, aztán Maár volt az ő rendezője. Én sokat utaztam, francia színészekkel dolgoztam együtt sokat. Egyszer akartam vele Kafka Margitról csinálni egy filmet, de senki sem adott rá pénzt és elengedtem, pedig zseniális a sztorija. Mindig jó barátságban voltunk, szerettük és tiszteltük egymást, ő mindig figyelte, hogy én mit csinálok, és én is őt. Amikor beteg lett, szerettem volna egy jó filmet csinálni erről az arcáról, amelyik legyőzte a halált és az életet választotta. Szerettem volna, hogy úgy menjen el, hogy nagyot játszott, nem csak egy epizódot. Örülök, hogy sikerült összehozni, mert tényleg zseniális, nagy élvezet volt vele dolgozni. Nem is munka volt, hanem egy csodálatos kirándulás, amit az egész stáb élvezett, pedig féltek tőle, hogy a betegsége miatt nem fogja bírni, de ő mindent kibír. Azonnal elvállalta a szerepet, anélkül, hogy elolvasta volna a könyvet.

Törőcsik Marival és Tóth Ildikóval / Fotó: Kürti István

Filmhu: Az ő fiatalkori énjét Törőcsik Franciska alakítja, akivel csak a nevükben rokonok. Misztikus volt ez a névbeli kötődés kettőjük között?

M.M.: Érdekes volt, sokáig kerestük a színészt erre a szerepre, rengeteg fiatal lányt megnéztünk, lassan kétségbe is estünk, hogy senkit se találunk, aki el tudná játszani Törőcsiket fiatalkorában. De aztán bejött ez a lány, mosolygott, leült a fotelbe, mondtam neki, hogy ölelje meg azt a párnát úgy, mintha a gyermeke lenne. Megfogta, ránézett és én rögtön tudtam, hogy ő lesz az. Boldog volt a stáb, hogy végre találtunk valakit és az öreg Törőcsiknek is azonnal tetszett.

Filmhu: Franciska mit szólt hozzá, hogy egy ilyen legenda fiatalkori énjét kell eljátszania?

M.M.: Én nem szoktam lelkizni a színészekkel, de ő egy szorgalmas, öntudatos lány, tisztában volt azzal, hogy egy óriási színésznő életének egy részét kell bemutatnia és ő szorgalmasan készült is rá. Szerintem megnézte Törőcsik néhány filmjét, mert kifigyeltem, hogy például megtanulta a fejét úgy mozgatni, ahogy ő, az ilyen apró gesztusoktól volt hihető a múltja. Ahogy ránéz a fiúra és csendben azt mondja, hogy ‘Szeretlek’, ilyen higgadtan kifejezetten olyan, mint a fiatal Törőcsik. Jól megvoltak egymással, Marinak eszébe sem jutott, hogy megkérdőjelezze, ő egy szerény és öntudatos nő.

Filmhu: A filmben van néhány könnyed pillanat, főleg a kórházas jelenetekben. Ezek belőle fakadtak vagy instrukciók voltak?

M.M.: Ami a betegséggel és kórházzal kapcsolatos, azt mind ő hordozta magában, én csak annyit mondtam neki, hogy mikor kell több vagy kevesebb, ennyi elég volt számára. Nem lesznek már sokáig ilyen színésznők, a világnak más az igénye és nincs már ilyen iskola sem, nincsenek akkora rendezők. Most egy színésznő három évente nagyjából egyszer játszik egy igazán jó filmben.

Fotó: Valuska Gábor

Filmhu: Mennyire követi a fiatalabb generáció munkáit? Mi tetszett utoljára?

M.M.: Török Feri filmje (1945) tetszett, érdekes volt, az egy igazi magyar film. A Jupiter holdjánál azt éreztem, hogy nem egy magyar film, csak az utánzata valaminek. A Testről és lélekről olyan ‘Ildikós film’, szépen tud gondolkozni az autista emberekről, egy eredeti alkotó, különösen az állatok tetszettek, az nagy találmány volt. A Saul fia nagyon tetszett, Nemes Jelesnél éreztem azt 20 év után, hogy végre itt egy igazi tehetség. Kíváncsian várom, milyen lesz a második filmje, mert az mindig nehéz, pláne egy ekkora siker után. Érdekes benne ez az őszinte egyszerűség, a zseniális igazmondás.

Filmhu: Ön soha nem akart itthon egyetemen tanítani?

M.M.: Itthon sosem hívtak, nem is fogadtam volna el. Régen be voltak betonozva a tanárok, Makk Karcsi se szeretett tanítani, Jancsót se hívták, csak Amerikába. Bennünket nem hívtak, nem szerettek, kínosak voltunk. Amikor valahol a világban komoly díjat kaptam, azt is szinte tragédiaként vették, de kénytelenek voltak elfogadni. A lodz-i főiskolán és Amerikában, a Harvardon is voltam egy-egy hétre előadásokat tartani. Az érdekes volt, az első előadásra 30-40-en jöttek el, másnapra viszont elterjed a hír, hogy itt van egy nő a vasfüggöny mögül, a kommunizmusból, és magyar, lengyel és orosz filmekről beszél. Másnapra tele volt az előadó, nem akartak elengedni, nem tudtak semmit ezekről a filmekről.

Fotó: Valuska Gábor

Filmhu: Tervezi folytatni a A nő és a politika sorozatot? Van esetleg következő filmterve?

M.M.: Cserháti Zsuzsáról akarok filmet készíteni, minél többet foglalkozunk vele, annál jobban megismerjük és megszeretjük az életét. Fantasztikus asszony volt, aki lényegében három életet élt: egyszer volt egy gyönyörű szép nő, aki szentimentális slágereket énekelt és csodálatosan táncolt. Utána borzasztó szegény körülmények között élt a férjével és gyermekével, fizikailag is teljesen más lett és mivel nem volt pénzük, sötét bárokba ment el énekelni, ahol persze rászokott a piára. Teljesen lepusztult, leírták mint énekest, ebben az állapotában karolta fel őt iszonyú körülmények között Charlie, és elvitte magával koncertezni. Ezután élt még négy-öt évet és teleénekelte az országot zseniális dalokkal, csupa szenvedéllyel és erővel, aztán elaludt. Hogy ki fogja játszani, azt nem tudom, mert nem egyszerű szerep.

Filmhu: Ebben a filmben egy kis szerepben feltűnik, de szeretne Monori Lilinek még újra főszerepet adni egy másik projektben?

M.M.: Nagyon szeretnék, imádom a Monorit. Ő nekem ebben a filmben szimbolikus, mert ő hozza a híreket, ő kezdi és fejezi be a történetet. A Cserháti filmben biztosan adnék neki nagyobb szerepet, amikor kidobják a szakmából és elkezdett sötét bárokban énekelni, ott összebarátkozna a Lilivel, aki egy felszolgáló vagy takarítónő lenne. De főszerep kéne neki, például megcsinálnám vele a fekete ruhás nővér történetét. Az biztos, hogy bomba lenne, de nem hiszem, hogy pénzt adnak rá.