Esszék lazán kapcsolódó láncával állunk szemben, amik adott esetben nemcsak témájukban vagy a narrátor személyét tekintve, de struktúrájukban és hangulatukban is eltérnek egymástól. Akad köztük filmelemzés a szó hagyományosabb értelmében (48 óra), interjú-összeállítás, de még tartalomfogyasztási szokásainkat boncolgató médiatörténeti áttekintés is. A projekt hátterében lévő producerek és az igen fülbemászó kísérőzene vissza-visszatérő motívuma foglalja valamiféle tág keretbe a sokszínű videóesszéket. Az élmény mégsem egységes: az epizódok szálai ahelyett, hogy egymásba fűződnének, inkább széttartanak.
Egy-egy epizód rövidsége ellenére többnyire sűrűnek és tartalmasnak hat. Nem dobálja a szakszavakat, végig közérthető, és könnyen fogyasztható. Lelkes filmrajongókhoz szól, és változatos témákban tud edukatív, gondolatébresztő és egyben szórakoztató lenni. Miben rejlik egyes karakterek varázsa? Azonosulhatunk-e egy antihőssel? Milyen morális háttere van a bosszúfilmeknek? Ehhez hasonló kérdéseken gondolkodhatunk az esszék készítőivel együtt, miközben peregnek a filmtörténet nagyhatású alkotásaiból vett részletek.
Visszatérő motívum az erőszak kérdésköre. Mindjárt az első három epizód nagy lendülettel veti bele magát a témába. Legyen szó A cápa, A bosszú asszonya, vagy épp A keresztapa képsorainak elemzéséről, a nyugalom megzavarása garantált. Olyannyira elmerülünk az agresszió és gonoszság mocsarában, hogy az esszé-sorozat feléhez érve boldogan evezünk könnyedebb vizekre. A negyedik rész izgalmas betekintés az animáció világába. Egy kísérlet keretei között grafikusokból és animátorokból álló csapat lát hozzá egy női karakter megtervezéséhez. A cél, hogy elkerüljék azokat a sztereotíp jegyeket, amikkel egy animáció szereplőjét nőiessé szokás tenni, és helyettük új elképzeléseket próbáljanak ki. Egy gondolat fejlődését követhetjük nyomon, miközben átéljük a kreatív folyamat izgalmát.
A nők reprezentációján kívül a záró epizódban szó esik a rasszizmusról is, ami – ahogy az el is hangzik – „Amerika Achilles-sarka”. A problémát Eddie Murphy első főszerepe, a 48 óra apropóján alaposan körüljárja a Voir, egyfajta tematikus elemzését adva a filmnek. A készítők tehát nem zárkóznak el a társadalmi mozgások kibeszélésétől, és ha nem is túl bevállalósan, de reagálnak a filmkészítés tágabb kontextusára is. Nem egy steril, zárt világként, hanem a mindennapok valóságából kinövő és arra visszaható tényezőként tekintenek a filmre.
Nem véletlen, hogy a sorozat címe Voir, azaz „látni”. Folyamatosan arra buzdít minket, hogy foglalkozzunk azzal, amit látunk, legyünk tudatos médiafogyasztók. Aktuális és pozitív üzenet ez, ami viszont sajnálatos módon önpromócióval párosul. Az ötödik epizódban egy rövid médiaóra keretei között mozi és tévé harcáról, illetve a filmek és sorozatok formai sajátosságairól esik szó, aztán természetesen belépnek a képbe a streaming szolgáltatók. Meglepő gesztus, hogy említést kap a konkurens HBO, mint pionír, ám a lezárás filmrajongókhoz méltatlan módon temeti a mozit éppúgy, mint a tévét. Persze érthető, hogy a Netflix hazabeszél, és hol máshol tenné ezt, ha nem épp abban a produkcióban, amely kétségtelenül streaming platformon működik a legjobban. Mindenesetre ez a marketing húzás valamelyest elvesz a mondanivaló éléből, és a filmek iránti naiv rajongás őszinteségét is árnyalja.
A videóesszé-sorozat első évada december 6-tól elérhető a Netflix kínálatában.
