Akik ma itt összegyűltünk, mindnyájan tisztában vagyunk azzal, hogy dokumentumfilmes tevékenységünk élő történelemírás. A ma készített filmjeink a jövőben hiteles forrásanyagok lesznek. Azt tapasztaljuk, hogy ezt az alkotómunkát jelentőségéhez képest szűkösen – majd hogy nem - maradékelven támogatják. Nekünk a nyugat-európai kollégák költségvetésének töredékéből kell tudnunk színvonalas filmeket produkálnunk.
Évről-évre mégis figyelemre méltó dokumentumfilmek tucatjai készülnek, amelyek nagy része viszont soha sem kerül bemutatásra, nem láthatják a nézők, akiknek szánjuk. A televíziók nem sugároznak rendszeresen dokumentumfilmeket. Tisztelet a Duna és Hír TV ritka kivételeinek. Miközben a TV csatornák száma egyre gyarapszik, a magyar dokumentumfilm mintha karanténba lenne zárva.
Valóságfilmjeikkel a közösséget szolgálnánk, de a közszolgálati televízió nem teljesíti közszolgálati feladatát. Lehet, hogy kezünkbe kellene venni a filmjeink forgalmazását is? Dokumentumfilmes TV csatorna gründolásának nincs realitása. De közösen megpályázhatnánk egy weblap, egy dokumentumfilmes internetes-TV portál fejlesztését és fenntartását. Ezt előbb-utóbb meg kell lépnünk. Számunkra az internet a kitörés útja.
Nem panasznak szántam a helyzet ismertetőt. A panaszkodásnak nincs semmi értelme. De szükséges, hogy egészében lássuk szakmánk, filmjeink lehetőségeit most is, amikor a 2009-es MADE KAMERA-DÍJ-ra benevezett filmekről beszélünk.
Huszonkilenc filmről érdemben szólni aligha lehet egy rövid értékelés alkalmával. Meghatározó tematikai, vagy stiláris tendencia nem volt tapasztalható. A filmkészítés módszerét tekintve többségük a riport-dokumentum műfajába tartozik. Úgy vélem, hogy ez a kérdezgetve gyűjtögető eljárásmód nemcsak a televízió hatásának tudható be, hanem ez az a mód, amelyre a szerény költségvetés és a limitált forgatási napok késztetik a rendezőket. Ez lehet ugyan magyarázat, de nem mentség arra, hogy így a vizualitás háttérbe szorul, kevés erőfeszítéssel találkozhattunk, ami az adott életközeg atmoszférájának megragadására tudatosan is törekedett. Érvényes ez az olyan értékes filmekre is, mint pl.: a Tíz év múlva, Az Ormánság senkié se..., Nővérek várólistán.
Elismerésre méltó a témaválasztásban tapasztalható sokszínűség és az ábrázolás mélységére való törekvés. Felsorolásként témák, filmek és rendezők:
ifjúkori deviancia: Pártfogók és pártfogoltak, Bicskei Éva;
kábítószer, rehabilitáció: Mit tudjátok ti, ki vagyok én!, Pálos György; - 1956 a mai fiatalok szemével:Pápai különkiadás, Szakács Sára; - történelmi közelmúltunk: Aczél,-Varga Ágota; Szigorúan titkos, ifj. Nádasy László; - cigánytéma: A három nővér, Kőszegi Edit, Párhuzamos halálrajzok, Jeles András, - a hit közösségteremtő ereje: Kapocs, Moharos Attila; - a jelen politika megosztó hatása: A fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció, Hajdú Eszter; - asszonysorsok: Tiz év múlva, Sipos András rendezőktől.
Szembeötlő volt, hogy a rövidebb filmek sokkal jobban szerkesztettek és dinamikusabbak. Például: S. Takács András A gyakornok, Konecsny Emőke Gogo és Georg, Somogyvári Gergő-Judit Feszt Csempelevél, című filmjei.
A Csempelevél a kallódó férfifőhőssel készült interjúkat eredményesen társította a polifónikus vizuális montázstechnikával. A lendületes tempó és a tétova főhős kettőse eredeti hangvételű művet eredményezett.
Több jó portréfilmet láthattunk, amelyeknek alanyai kulturánk jeles, értékteremtő, értékőrző képviselői. Tari János: Majd az idő kipörgeti (Erdélyi Zsuzsa néprajzkutatóról); Dr. Kiss Gabriella-Galambos Tibor: Egy kutató élete ( Dr. Pesovár Ernő tánc-folklorista koreográfusról); Medgyesi Gabriella: A korán jött polgár (Karácsony Benő erdélyi íróról); Vizi Mária: Viharsarki legenda (Grecsó Krisztián íróról); Hevesi Nándor-Szilágyi Kornél: Promenade ( Király Ernő zeneszerzőről). A színes egyéniségű alanyok kiválasztása és a jó riporter-alany kapcsolat tartalmas, élményt adó filmeket eredményezett.
Az Apró örömök, Bálint Ibolya filmje, amely fiatalok kis boldogulási ügyeskedéseit ábrázolja egy szegényes közegben: gazdag életanyagot tár elénk tehetségesen., lendületes tempóban. Filmje már-már dokumentumjátékfilm.
Csubrilo Zoltán “Még oda nem ér az idő...” című filmjében egy öreg parasztasszony csendes, tevékeny magányát ábrázolja megragadóan..
A Nem vagy egyedül (Kampány a Hargitán), Domokos János filmje szarkasztikus szemléletével tűnik ki. Jó érzékkel ragadja meg a demokráciát éppen csak most tanuló erdélyi képviselőjelöltek kampányának suta pillanatait. Stílusa a 60-as, 70-es évek gunyoros magyar és cseh filmjeire emlékeztető.
A három nővér, Kőszegi Edit filmje, a konszolidált életre törekvő három cigányasszony érzelemgazdag bemutatásán túl képi ereje miatt is figyelemre méltó. Alkonyi tanyaképei Koszta József festményeinek ízzását idézik.
Hajdú Eszter a dokumentumfilm készítésben szokatlan megoldást választott A fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció című filmjében. Két, egykor egymáshoz közel álló ember barátsága a politikai szembeállás miatt szakadt meg. Mert egyikük baloldali, a másikuk pedig zsidó létére a jobboldali Fidesz meggyőződéses tagja, fideszes zsidó lett. A helyzet tisztázásához, az álláspontok nyugodt kifejtéséhez a rendező egy mediátort vont be a filmbe.
A barátságot nem sikerült helyreállítani, mint ahogy annak a családnak az egységét sem, amelyben a Fidesz szimpatizáns apa minősíti nemzeti érzés nélküli anyának az ő értékei iránt szkeptikus feleségét. A politikai intolerancia erősebbnek bizonyul a barátságnál és a családi összetartozásnál...
Hektikus, reformfrászban tartott társadalomban élünk, amelyben a szegénység, munkanélküliség, az egzisztenciális létbizonytalanság mindennapjaink idegőrlő részévé vált. Erről szól mély empátiával Litauszki János Nővérek várólistán című riport dokumentum filmje, a kazincbarcikai kórház vitatott privatizációja kapcsán. A film igazságát, - kiállását a családfenntartóvá kényszerült, állásukért reszkető ápolónőkért, - a magyar egészségügyben a film forgatása óta történt események is visszaigazolták. A lényegében riport eljárásmódú film drámai erejét tovább növelhette volna a rendező a kórházi életközeg bemutatásával.
Napjainkban a növekvő szociális és kulturális különbségek eszelős végletekig fokozhatják az egymás iránti intoleranciát. Robbanásveszélyes társadalomban élünk. Olaszliszkán egy jelentéktelen közúti baleset miatt fölbőszült cigány család kirángatott az autójából és kisgyermekei szeme láttára halálra rugdosott egy tanárembert.
Jeles András Párhuzamos halálrajzok című művében a tragikus eset körülményeinek interjú-riportfilmes elemzését különös, egyéni, elidegenítő formai megoldással társította. Személyes véleményének megfelelő értelmezésben, két színész előadásában megismételve vetíti rá nyilatkozó alanyaira azok saját válaszait. Így az a szokatlan helyzet áll elő, hogy a rendezői akarat elébe tolakszik a néző önálló megismerési-megítélési lehetőségének. Egy társadalmilag ennyire érzékeny téma, politikai ütőkártyává mediatizált kisebbségi konfliktus kapcsán formai eszközökkel előitéletességet sugalmazni, - ez legalábbis kérdéses hitelességű dokumentumfilmes eljárás. A vélelmezett előitéletesség előitélettel nem ábrázolható. Jeles két részes filmjében az olaszliszkai lincselés irtózatához második részként egy gyógyíthatatlan kiszenvedett kisfiú lassú elmúlásának kínzó történetét, a tehetetlen és tájékozatlan apa gyötrelmes - vallomásos interjúját kapcsolta.
Bár a két eset korrelációja a filmben nem meggyőző, a rendező kitartó, hűvös részvétű érdeklődése mégis gondolkodásra kényszerít..
A szociográfiai dokumentumfilmezés hagyományát követve készítette Kisfaludy András Az Ormánság senkié se.... című filmjét. A tematikus feliratozással tagolt filmben képet kapunk hazánknak egy elképesztő módon elhanyagolt, magára hagyott, még a progresszió lehetőségétől is elzárt, egyébként értékes termőterületéről, az Ormánságról. A mai lepusztult állapotot az egykori „egykézés” és későbbi jugoszláviai határhelyzete sem magyarázza. Ez Tarkovszkíj Zóná-ja. De valami mégis készülődhet itt, különben nem vásárolták volna föl megbízott budapesti ügyvédek még a pocsolyás réteket is... A rendező személyes, képben jelenlévő módon bonyolított interjúkban gyűjti össze egy országrész leépülésének bizonyítékait. Feltáró útján egy szánalmasan ellehetetlenült, éhező helyi tanárember gardírozza, akinek ezen a közös úton rajzolódik ki a tragédiája. Szívszorító ennek a többdiplomás vidéki magyar értelmiséginek a megvert és kérő tekintete. A lesújtó összkép megrajzolásán túl Kisfaludy kitartóan keresi a még fellelhető kulturális és emberi értékeket. Felmutatja egy kis falu elszánt polgármesterét, aki közössége védelmében még a félelmetesen elburjánzott, agresszív, saját fajtájuk nyomorán élősködő uzsorásokkal is szembe száll... A motívumgazdag film hatását segítette volna, ha szorosabbra vágják. Mert egy szociografikus film kiterjedt érdeklődési körébe csak a szerkesztés erejével tudja eredményesen bevonni és benntartani a nézőjét.
Kálmán János filmje: A nők országa – egy falu tükrében (Barnag).
Tudósítás egy különös német-magyar lakosságú faluról, ahol az 1600-as évek óta nem volt vegyes házasság. Egykor a falut a főutcáján lánc választotta el a katolikus Magyarbarnagra és a református Németbarnagra. Mintha csak Irországban.lennénk. A nemzetiségi együttélést a valláskülönbség is terhelte. Mindaddig, amíg meg nem történt az első vegyes házasság: egybe nem kelt a sváb-katolikus férj és a magyar-református feleség. A kor érzékeltetésében a jól alkalmazott korabeli esküvői dokumentum felvételek erősítik a filmet. Barnag másik sajátossága a második világháboru óta férfiak nélkül maradt sok idős asszony, akik férfimódra álltak, állnak helyt a gazdaságban. Sajátos bájt és drámaiságot adnak a filmnek ezekkel az életből kifelé tartó, bölcsen merengő öregasszonyokkal készült, jól vezetett beszélgetések. Ezzel együtt a film kissé statikus, dinamikusabb szerkezetre is lehetősége lett lett volna a rendezőnek.
Szándékosan említem a végén Erdélyi János Andris című portré-dokumentum filmjét. Hogy valami szívet melengető élményről is beszámolhassak.
Andrisról, a vak kisfiúról, akiről kiderül, hogy tehetséges énekes, - Erdélyi szánalomtól és negédességtől mentes szép filmet készített. Érzékeny szeme és szíve van a témájához. Alig felejthető az a hosszan kitartott snitt, amelyben a vak kisfiú szívós igyekezettel egyedül kászálódik le a lépcsősoron. A filmben az országos ismertségre szert tett fiúcska fellépéseit követve képet kapunk a vidéki kulturális közegről is. Azzal együtt, hogy jól szerkesztett, rendezőileg jól kézben tartott a film, javára vált volna egy kis rövidítés.
Összességében a benevezett filmek érzékenyen tükrözik jelenünket, a társadalom többsége számára kíméletlen részvétlenséggel átalakuló gazdasági helyzetünket és zavart morális állapotunkat. Ugyanakkor igazi emberi és kulturális értékeket is felmutatnak. Általános hiányossága a filmeknek, hogy a téma feldolgozásán, a nézővel való megérttetés szándékán túl, - pontosabban azzal együtt - a rendezők nem törekednek vizuális mozzanatok, önmagukban beszédes létpillanatok megragadására és beszerkesztésére. A verbalitás irányította szerkezetet kezelni természetesen egyszerűbb és célravezetőbb. Azonban a dokumentumfilm igazi anyaga mégiscsak, nem a beszélő, hanem a beszédes kép.
Budapest, 2009. június, 26.
Mihályfy László
