Tíz évvel ezelőtt mutatták be a Szél támadot; Mijazaki Hajao (Chihiro Szellemországban, A vadon hercegnője, A vándorló palota) ezzel a filmjével búcsút intett közönségének és lezárta közel öt évtizedes munkásságát. Stílusát tekintve eltért a mester korábbi filmjeitől és rá nemigen jellemző módon saját, személyes történetéből és emlékeiből is merített. Joggal hittük el neki, hogy ez lesz az utolsó alkotása, egy virágzó életmű őszinte, vallomásos lezárása. Most viszont Mijazaki Hajao visszatért, hogy újra búcsút intsen nekünk, és közben még közelebb enged magához, mint legutóbb.
A Ghibli Stúdió 2016-ban jelentette be, hogy „megszegve” ígéretét a visszavonulásáról, Mijazaki újabb nagyjátékfilmmel készül az unokája számára. Tőle egészen szokatlan módon A fiú és a szürke gém egy kifejezetten személyes hangvételű, félig önéletrajzi mű, amit Mijazaki kedvenc gyerekkori meséje, az eredetileg azonos című Ti hogyan éltek? (Kimitachi wa dô ikiru ka) ihletett. A könyv egy fiatal fiú felnövéstörténete, aki nagybátyja naplóbejegyzéseit és avilágban tett, saját felfedezéseit használja iránytűként, hogy döntést hozzon arról, hogyan fogja leélni az életet.
A fiú és a szürke gém főszereplője Mahito Maki, aki teljesen elveszti a világgal való kapcsolatát édesanyja halálát és az 1942-es tokiói bombázást követően. Mahito az édesapja új feleségéhez költözik, de udvariasan és némán utasítja el a nő kedves közeledését, és apjától is elhidegül. Új otthonában egy kísérteties szürke gém a megszállottjává válik, a madár addig manipulálja a fiút, míg át nem csalogatja a holtak és a még meg nem születettek világába; ahol Mahito anyja lehet, hogy még életben van.
A fiú és a szürke gém ott veszi fel a fonalat, ahol a Szél támad letette: sziréna, füstfelhők, lángoló, háború sújtotta Tokió. Mijazaki újra saját gyermekkorát idézi: kórházban fekvő beteg édesanya, egy repülőgépgyár fejeként dolgozó apa, egy lebombázott otthon. Mintha a Szél támad folytatódna, csakhogy a realista dráma ezúttal lassan visszakanyarodik Mijazaki misztikus, varázslatos világai felé – ide menekülünk a realitás borzalmai elől. Ha hihetünk producerének, Toshio Suzukinak, akkor ez az alkotó legszemélyesebb filmje: Mijazaki fiatalkori önmagát rajzolta meg Mahitóban, és rajta keresztül mesél arról, hogy a világháborúban szenvedő Japánból miért menekült az animáció színes, csodákkal teli világába.
A világ, ahová Mahito kerül, minden világ bölcsője és temetője. Az az érzésünk támadhat, ha kicsit több ideje lenne, innen elkóborolhatna Chihiro Szellemországába, Laputába vagy Totoro erdejébe, hiszen most kerültünk Mijazaki világainak a szívébe. A játékidő aligha elég ahhoz, hogy a legapróbb részletekbe menően épüljön fel körülöttünk ez a hatalmas univerzum, de mégsem marad utána hiányérzet. Mijazaki hagyja, hogy Mahitoval együtt átmásszunk a dimenziókapun és a gyermekek nyughatatlan kíváncsiságával ismerkedjünk a világgal. Új fajokkal, új mítoszokkal, új világrenddel találkozunk, de bonyolult szabályrendszerek helyett minden egyszerűnek és magától értetődőnek tűnik. Végtelen óceánokon, erdőkben, várakban, papagájok, varázslók és tengerészek otthonaiban bolyongunk, és a folklór klasszikus, gyerekkorunkból ismerős motívumai minden borzalom ellenére is otthonossá és nosztalgikussá teszik ezt a helyet.
Mijazaki nem csak a sintoizmusból merít, népmesei elemek és ősi mitológiák is színezik a történetet. Ahogy átkelünk a holtak és még meg nem születettek világába, Dante Isteni színjátékának híres feliratát olvashatjuk az alagút homlokzatán, a túloldalon pedig hosszú, olykor nyomasztó, máskor felemelő utazás vár ránk. Mahitót segítők kísérik útján; a fondorlatos, szélhámos szürke gém, aki hol megmenti a fiút, hol megpróbál végezni vele, a tűz úrnője, a titokzatos és kedves Himi, és Kiriko, aki a fenti világban Mahito családjának egyik rémisztően öreg, szabadszájú cselédje, idelent viszont a tengerek fiatal, életerős kapitánya.
Mahito útját megannyi veszedelmes próbatétel nehezíti, és minden állomással egyre tisztább kép rajzolódik ki nem csak a holtak világáról, de arról is, amelyikben élünk. Tanulunk a halálról, a születésről, magáról az életről, a tér és az idő káprázatáról, a világok teremtéséről és a fennmaradásukhoz szükséges egyensúlyról. A jó és a rossz, a születés és a halál, a csoda és a tragédia létfontosságú egyensúlyáról. A fiú és a szürke gém színes, vibráló képei nem csak Mahitót állítják súlyos válaszutak elé, akinek élete és sorsa múlik a döntésein, hanem minket, nézőket is. Az eredeti cím hozzánk fordul és azt kérdezi tőlünk: ti hogyan szeretnétek élni? És egyáltalán, hogyan érdemes élni?
Mijazaki művészetének egyik sajátossága, hogy a film rajzolása közben még gyakran változtat a történeten; a cselekmény folyamatos, váratlan fordulatokkal, szinte organikusan formálódik a szemünk előtt. Hátborzongató jelenetek kísérnek komor, szürke pillanatokat, pezsgő, izgalmas akciók után megpihenünk és hosszasan gyönyörködünk a tájban. A cselekmény körülöttünk történik és Mijazaki nem magyarázkodik: hagyja, hogy magunktól tegyünk fel kérdéseket és magunk is válaszoljuk meg őket. Mahito zavaros családi háttere, titokzatos karakterek, térrel és idővel való játék teszi izgalmassá ezeket a talányokat. Mahito útja ugyan véresen komoly – nem csak édesanyja, de saját élete múlik döntésein –, de ezt a feszültséget Mijazaki nevetéssel oldja fel. A humor, akár a csoda maga, a mélyen melankólikus és sokszor tragikus történetet színes, élénk, szórakoztató mesévé változtatja, és ugyanannyira tudunk nevetni az első blikkre rémisztő szürke gémen, mint az emberevő papagájokon.
A Ghibli Stúdió világoskék kezdőképét követően nem kellene, hogy meglepetésként érjen minket a képi világ, mégis úgy hat ránk, mintha először látnánk Mijazaki filmet. A stúdió művészei képkockáról képkockára kézzel rajzolták meg a 124 perces animációt, lenyűgöző végeredménnyel. Az erdő, a víz, az ég, a tűz, a Nap sugarainak ábrázolásából magasztos hangulat árad, itt mindennek színe és szaga is van, Mijazaki most is megmutatja, milyen hatalmas energia árad a természetből. Gyorsan és dinamikusan mozgunk a térben, mintha a szél hátán repülnénk, a karakterek mozgása olyan valóságosnak hat, mintha nem is anime-figurákat, hanem hús-vér embereket figyelnénk. Mijazaki vízióit, mágikus képzeletét csak határtalanul szabad animáció keltheti életre; a grandiózus, festői terek mellett az olyan pillanatokat is, amikor a tűz forró levegőjétől eltorzul a kép, füst megy a szembe és az ember fejvesztett rohanásba kezd. Furcsa, hogy néha az animáció mutatja meg a legvalóságosabban, hogy hogyan is érzékeljük a világot.
A fiú és a szürke gém kifogástalan képeihez Joe Hisaishi zenéje társul, akárcsak Mijazaki korábbi történeteinél. A témák tökéletesen ragadják meg a jelenetek és képek hangulatát; gyászol, sír, ünnepel, félelmet és nyugtalanságot kelt olyan vészjósló pillanatokban, amikor egy szürke gém vérfagyasztóan vigyorog ránk a hatalmas fogsorával. Hisaishi zenéje olyan szerves részét képezi A fiú és a szürke gémnek, olyan mélyen átszövi a filmet, mintha maga is egy végig jelen lévő szereplő lenne, aki elkíséri Mahitót külső és belső utazásán.
Mijazaki Hajao Mahitón keresztül újra elbúcsúzott tőlünk, ezúttal alighanem véglegesen. Szomorú, mert A fiú és a szürke gém legalább annyira friss és életerős, mint évtizedekkel ezelőtti munkái, és bár az ő filmjeit nehéz rangsorolni, mégis, ez a darab az egyik legékesebb közöttük. Tiszteleg az alkotás súlyos, de gyönyörű folyamata előtt, és köszönetet mond barátainak, akik segítettek megbirkózni vele. Megható, hogy a tíz évvel ezelőtti Szél támad egy nehéz, tragikus, fájdalmas búcsú volt, de most visszatért, hogy egy kicsit jobb kedvre derítsen minket; még akkor is, ha most sem maradéktalan az öröm.
