Szederkényi Olga újságíró, dokumentumfilmes a Filmhun megjelenő portrésorozatában is női filmesekkel, kifejezetten magyar női rendezőkkel foglalkozik. A perspektívaváltó beszélgetés címéhez híven több szakmai nézőpontot vonultatott fel: két producer, Iványi Petra (FOMO, Cicaverzum, Látom, amit látsz) és Patricia D’Intino (Cabin Pressure) mellett Kocsis Ágnes (Friss levegő, Pál Adrienn, Éden) és Ujj Mészáros Károly (Liza, a rókatündér, X - a rendszerből törölve) filmrendezők, illetve Csepeli Eszter HCA (Az almafa virága, Szemem fénye, Patthelyzet, Mintaapák), Galambos Eszter HCA (Sós, édes, Tiger, Accident, Sátán, Little Daractive) és Erdély Mátyás HCA, ASC (Saul Fia, Napszállta, Vaskarom) vetették össze meglátásaikat.
Abban mindenki egyetértett, hogy bármennyire is nehezek a körülmények a szakmában nőként vagy férfiként, a filmezés szerelem. A résztvevők ezt követően a nők és a férfiak helyzetéről nyilatkoztak a magyar filmes viszonyokban, ötös skálán (amelyben az öt = minden a legnagyobb rendben). A válaszok egyetlen esetben sem érték el még a hármat se, ezek alapján az esélytelenek nyugalmával és vidámságával vágtak bele az ötletelésbe, hogy ha ilyen rossz a filmes társadalom közérzete, akkor hogyan is lehetne jobb és fenntarthatóbb a filmkészítés a szakmában dolgozók számára, illetve azoknak, akik esetleg ez alapján kedvet kaptak a filmezéshez.
Az első komoly kérdés kifejezetten a nők szerepvállalására vonatkozott, hogy egyáltalán miért érdemes beszélni arról, hogy nők is jelen vannak a filmkészítésben. Iványi Petra kifejtette, hogy szükség van női történetekre, amelyek példát mutatnak a felnövő generációnak: lehetnek a saját sorsuk építői és főszereplői a nők is. Galambos Eszter az operatőri szemszög fontosságát emelte ki, azt, hogy nem mindegy, milyen nézőpontból vizsgálunk meg egy történetet. Ilyen sajátos perspektíva alatt leggyakrabban a gyermek szemszöget értjük, míg a férfi-női tengelyen nem a biológiai különbözőségre kell gondolnunk, hanem sokkal inkább a társadalmi pozícióra, hogy milyen magasságból tekinthet rá egy nő vagy egy férfi az adott történetre.
Erdély Mátyás hozzátette: „Nagyon fontos, hogy a történetmesélők sokfélék legyenek. Ha ezt leszűkítjük csak fehér férfiakra, akkor csak fehér férfi szemszögből fogunk látni, de minél inkább kinyitjuk, annál sokszínűbbek lehetnek a történetek. Az a tapasztalatom, hogy kezdenek sematikussá válni a filmek. Nagyon sok filmet nézek, nagyon-nagyon régóta, és azt látom, hogy egyre kevésbé készülnek olyanok, amelyek érdekelnek. Gyakorlatilag ugyanazokat a filmeket nézem újra és újra. Valószínűleg ennek az az oka, hogy a készítőik ugyanazok, vagy nagyon hasonló emberek, ezért nincs perspektívaváltás, ami azért lenne fontos, hogy születhessenek újszerű, jó filmek.”
Kocsis Ágnes szerint a filmművészetnek nem társadalmi céllal kell rendelkeznie, inkább arra való, hogy valamit kifejezzünk. Az azonban már valóban nem mindegy, hogy kik fejezhetik ki magukat képekben, kiknek van „megengedve”. „Azt a fajta nézőpontot, amit általában egy nő tud megmutatni, nem szokták olyan komolyan venni, vagy nem tűnik annyira validnak. Ha mondjuk csinálok egy filmet, aminek egy nő a főszereplője, akkor az egy női film lesz, ami a nők problémáiról beszél. Ha egy az egyben ugyanezt a történetet elmondom, de férfi főszereplővel, akkor az az emberiség problémájáról beszél. Az lenne szerintem az igazi perspektívaváltás, ha egy történetben a női főszereplő is tudna univerzálissá válni. Sok dolog, amivel egy nő megküzd, ugyanúgy emberi probléma, de mégis, amikor univerzális történetet szeretnének az alkotók elképzelni, akár nők is, akkor férfit - és főleg fehér férfit - tesznek főszereplővé. Szerintem ez az igazi probléma, és nem tudom, mikor fogunk eljutni odáig, hogy egy nő is reprezentálhatja az egész emberiséget, hogy egy nő lehet olyan személy, akivel esetleg a férfiak is tudnak azonosulni. Ez szerintem most nincs, és nagyon-nagyon messze van.”
Iványi Petra szerint női producerként rálátása és felelőssége van a stáb összeállításában, ami nem jelenti azt, hogy nem a tehetség, szorgalom, és rátermettség alapján kerülnek a produkcióba az emberek. Előfordult, hogy javaslatot tett női kamera trainee-re és a részlegvezető egyből szkeptikusan állt az ötlethez, mert a technikai részlegekben (kamera, hang, grip, világosítás) rendkívül alulreprezentáltak a nők. Iványi mégis optimista, tapasztalatai szerint az idősebb, ötvenes korosztály alatt már jóval elfogadóbbak a nőkkel a korábban említett pozíciókban is. Személyes karrierjében meghatározónak tartja azokat a helyzeteket, amelyekben negatív megkülönböztetésben részesült - verbális és anyagi szempontból egyaránt - amiatt, mert nő. Ezek az esetek megerősítették az elhatározásában, hogy változtasson a saját és mások helyzetén.
Galambos Eszterrel is előfordult, hogy mielőtt megkapott volna egy munkát, felmerült, lányként nem biztos, hogy képes lesz ellátni az operatőri feladatokat, akár fizikailag a forgatást, akár vezetőként a részleg - a jobbára kizárólag férfiakból álló világosító- és kameracsapat - irányítását. Ujj Mészáros Károly, akinek mindkét nagyjátékfilmjében és mindkét sorozatában nő a főszereplő, rendezőként mindegyik munkára univerzális emberi történetként tekintett, bár tréfásan megjegyezte, hogy lehetséges, hogy ezek a karakterek teljesen az ő fehér férfi szemszögéből voltak ábrázolva.
Ujj Mészáros szerint harminc évvel ezelőtt nem csak a nőkkel, hanem a kezdő filmesekkel is sokkal megalázóbb hangnemben beszéltek a tapasztaltabb stábtagok. Ujj Mészáros számára soha nem az alkotótárs neme volt a kérdés, hanem az, hogy mit tud hozzátenni a filmhez, és sokszor, több pozícióban is dolgozott együtt nőkkel. Szederkényi Olga kiemelte, hogy Ujj Mészáros hozzáállása a női munkatársakhoz példaértékű, és a beszélgetés ezen a ponton véget is érhetne, ha ez az attitűd nem lenne csupán ritka kivétel.
Patricia D’Intino beszámolója is a kivételes produkciók sorát erősítette, ugyanis producerként részt vett olyan külföldi szervizmunkában, amelyhez kifejezetten női operatőrt és női stábtagokat kerestek, ami nagy fejlődést jelent, mégsem volt egyszerű. A részlegvezetői pozíciókba könnyedén javasoltak női munkatársakat, azonban például a kameracsapat toborzásakor bajban voltak. Producerként vagy gyártási munkatársként nem tartja életszerűnek, hogy felülről nyúljanak bele a stáb összeállításába, hiszen sok esetben már kialakult csapatok dolgoznak együtt. D’Intino szerint a részlegvezetőknek kellene jobban involválódniuk, hogy több női munkatársat válasszanak. Készülő dokumentumfilmjében a nemek aránya a stábban organikusan alakult, és önkéntelenül egy szinte kizárólag nőkből álló csapat állt össze, amely az intim női portréfilm megvalósításához jobban is illett, mint egy nemi eloszlását tekintve klasszikus stáb.
A beszélgetés visszanézhető
Kocsis Ágnes tapasztalata az, hogy minél nagyobb költségvetésű a produkció, annál kevésbé bízzák azt egy nőre. Ebben erősítette meg Agnieszka Holland, többszörös Oscar-jelölt rendező, aki egy beszélgetésük során azt mondta, hogy érdekes módon a '70-es évek szocialista Lengyelországában könnyebb volt nőként forgatnia, mint Hollywoodban. Kocsis szerint a nők elkezdtek sokat forgatni, de többnyire dokumentumfilmeket, animációs filmeket, vagy pelenkareklámokat; igazán komoly felelősséggel járó munkákat nem bíznak rájuk. A diszkrimináció megélésében viszont sokat számít, hogy erről kinek milyen a percepciója, milyen a társadalmi közege. „Együtt zsűriztünk egy fesztiválon az első szaudi női filmrendezővel, és megkérdeztem, hogy milyen érzés egyedüli női rendezőnek lenni az országában, ahol egyébként autót sem vezethet. Azt mondta, hogy nincs igazán probléma. Megkérdeztem egy holland rendezőnőt, aki már három nagyjátékfilmet csinált, hogy érzi-e, hogy őt diszkriminálják. Mondta, hogy eszméletlenül - megőrül, hogy nem tud úgy érvényesülni, mint a férfiak.”
Csepeli Esztert tárt karokkal fogadták Hollywoodban, amikor évekkel ezelőtt kutatni kezdte a nők helyzetét a filmszakmában, hiszen ott már tíz éve is elismerték, hogy ezzel a témával foglalkozni kell. A problémakör tehát aktívan él az Egyesült Államokban, de küzdelmes: a producerek a női dolgozók alulképzettségét nehezményezik, ami miatt nehéz teljesíteni a kvótát. Bár a nők ott is panaszkodnak, Csepeli szerint lényegesen jobb a helyzet, mint Magyarországon. Erdély Mátyás homlokegyenest más tengerentúli tapasztalatokról számolt be. Az utolsó hosszabb, viszonylag kis költségvetésű forgatásán a magyar viszonyokhoz hasonló arányban szerepeltek a nők: a kameracsapatban senki, a világosítóknál senki, a grip csapatban senki.
Statisztikai adatok alapján jobb a női helyzet Európában, mint az Egyesült Államokban mind a részlegek, mind a történetek szintjén - csatlakozott Iványi Petra. Galambos Eszter egy 2022-ben készült, a 200 legsikeresebb film stábösszetételét vizsgáló kutatást hozott, amelyben azt találták, hogy összefügg a rendező nemével a részlegvezetők neme: ha nő a rendező, akkor összességében sokkal nagyobb arányban vannak jelen nők a részlegvezető szerepekben.
Arra a kérdésre, hogy hogyan lehetne könnyebb a filmes szakma egyaránt a nőknek és a férfiaknak, Csepeli Eszter egy személyes történettel válaszolt: „A forgatás hevében egy pillanatra megpihentünk a fővilágosítóval. Azt mondta, hogy nagyon örült volna, ha sokkal több nő lett volna a filmszakmában amikor elkezdte, mert úgy érzi, hogy kevesebb bullyingnak lett volna kitéve, és jobbak lettek volna az energiák a stábon belül. Ez számomra nagyon szép gondolat volt, amit azóta viszek magammal.”
Ujj Mészáros Károly szerint a rendező-operatőr kapcsolat bonyolult és bizalmas viszony. Ahhoz, hogy egy operatőrre felfigyeljenek, legyen az nő vagy férfi, villantania kell, mert ebben a szakmában előrébb lépni elsősorban tapasztalat és referencia alapján lehet, ennek a lehetőségét kellene fejleszteni a pályakezdők számára. Erdély Mátyás elmondta, hogy a HCA (Magyar Filmoperatőrök Egyesülete) azt tervezi, hogy kifejezetten női filmkészítőknek szóló mentorprogrammal segítené a pályájuk elején járó operatőröket. Galambos Eszter szerint a mentorálas azért lenne különösen fontos, mert bár a filmes oktatásban fele-fele arányban képeznek női és férfi szakembereket, a későbbiekben 10-20%-ra csökken a stábokban a nők aránya, a pályaelhagyások 65%-a pedig a diplomaszerzés és az első nagyjátékfilmes lehetőség között történik.
Az adatokból is látszik, hogy nőként nehezebb elindulni az operatőri pályán, de Kocsis Ágnes hangsúlyozta, hogy az operatőri szakma elsajátításának, nemtől függetlenül, megkerülhetetlen része a gyakorlás, profi technikai eszközökkel, felszereléssel. Míg egy rendező akár más szakmából is jöhet, az operatőröknél ez nehezen elképzelhető, mert nem elég, hogy otthon a videokamerájával gyakorol, az operatőri munka jelentős része a világítás, amely nagy technikai hátteret igényel. A rendező - különösen egy nagyjátékfilmhez - elsősorban olyan operatőrt választ, akiről azt gondolja, hogy képes lesz elvégezni egy nagyjátékfilmnyi munkát, ehhez pedig hatalmas tapasztalat kell. Ha nem kapnak lehetőséget a nők a kisebb volumenű munkákra, nem tudják megteremteni azt a referenciát, amely alapján biztonsággal fel lehet kérni őket.
Az ausztrál operatőri szövetség kreditteremtési rendszert dolgozott ki a női pályakezdő operatőrök számára: a televíziós sorozatok forgatásán a mentorált operatőr együtt dolgozik a tapasztalt operatőrrel egy évadon át, majd a forgatás utolsó szakaszában egy részt már a mentorált fényképezhet. Ebben a szisztémában a tapasztalat- és a kreditszerzés is megvalósul - mindkettő elengedhetetlen a későbbi felkérésekhez. „Ez ugyan a filmkészítésben nehezen működik, de a televízióban abszolút járható út, hogy több nő kerüljön be a szakmába. Ezt a bizonyítási lehetőséget alkalmazni lehet más szakterületeken is” - zárta Csepeli Eszter.
Szederkényi Olga a beszélgetésben elhangzottak alapján négy pontban foglalta össze, hogyan lehetne javítani a nők helyzetét a filmszakmában:
- Gondolkodj női munkatársban is, mert lehet, hogy van!
- Legyen a filmgyártás emberközelibb, a forgatási- gyártási körülmények (munkaidő) emberibb léptékűek!
- Mentorálás - adj tanácsot a pályakezdésről, buktatókról, perspektívákról, stratégiákról, stb.
- Példaképek bemutatása, hogy láthatóvá váljanak azok, akiknek sikerült.
Iványi Petra a családosok támogatásával egészítette ki felsorolást. A gyermekvállalás után az elvárt 12-14 órás munkaidő sokszor nehezen kivitelezhető, ami miatt sok nő morzsolódik le. Galambos Eszter hangsúlyozta, hogy ne csak gondolkodjunk női stábtagban, hanem mindenki a maga szintjén felelősséggel tegyen is azért, hogy olyan embereket gyűjtsön maga köré, akiknek ezzel segíteni (is) tud.
Ujj Mészáros Károly szerint a stábtag vagy alkotótárskeresés az adott pozícióban fellépő hiányról szól, amelyet szakmai és bizalmi alapon lehet betölteni. A bizalmat meg tudják teremteni egyrészt a korábbi közös munkák, másrészt a referenciák, amelyektől egy feltörekvő alkotó láthatóvá válik - az operatőrök esetében azt kellene segíteni, hogy megmutathassák magukat reklámokkal, klippekkel, rövidfilmekkel. „Az első megmutatkozás megteremtésének támogatására jöttek létre külföldön a specifikusan női film fund-ok, hiszen a mentorálás mellett a filmkészítéshez a nap végén pénz kell” - vetette fel Patricia D’Intino.
Bizonyos területeken sok nő van jelen, mint a díszlettervező vagy dokumentumfilmkészítő, de minél technikaibb a szakterület, önkéntelenül annál férfiasabbnak érezzük. Kocsis Ágnes tapasztalatai szerint azért van szükség szándékos, tudatos, proaktív beavatkozásra a nők helyzetének javításában, mert a diszkrimináció tudatalatti berögződés. „Mindenki képzelje el, hogy agysebészhez kell mennie. Ott egy nő, ott egy férfi. Melyikkel operáltatja meg magát? Ugyanazt tudja mind a kettő. Ugyanazt csinálta. A férfit fogja választani, pedig a nőknek állítólag jobb a kézügyessége. Nagy többségben azt tapasztaljuk, hogy háromszor-négyszer annyit kell letenni az asztalra, hogy az ember ugyanazt megkapja, mint egy férfi.”
A beszélgetés végén Pákozdi Ágnes, Berlinben élő operatőr szólalt fel, és elmondta, hogy Németországban is nagyon nehéz, de van egy szakszervezetük, ami a német nyelvterületen dolgozó női operatőrök összefogásával indult, és célja, hogy a tagok sikereit láthatóvá tegye. Pákozdi eddig hat nagyjátékfilmet fényképezett, ezek közül három Locarnóban, Cannes-ban és Rotterdamban debütált, mégsem özönlenek hozzá a lehetőségek. „Működik a tudatalatti, a nők mind rendezői és mind operatőri szinten megállnak egy bizonyos költségvetésnél, és a pénz, a reklám, a nagy költségvetés megy tovább a pasikhoz. A hazai gyártók és a producerek felelőssége, hogy ajánljanak magyar operatőröket a külföldről érkező szervizmunkákba, a láthatóságért pedig a HCA tud tenni azáltal, hogy létrehoz egy platformot, ahol megjelenhetnek a kisebb és a nagyobb operatőri villantások is.”
