Pellegrini sajátos keretbe ágyazta történetét: egyrészt követi a skandináv hagyományt, a dán thrillerek nyomasztó hangulata és az ennek révén egyre növekvő feszültség már az első pillanattól meghatározó a filmben. Másrészt viszont ezeket a műfaji elemeket szokatlan módon arra használja fel, hogy egy különös sportolói karrier alakulását mutassa be. A Bokser főhősnője, Jane nagy álmokat dédelgető, feltörekvő bokszoló. Barátnőjével komoly kapcsolatban él, hamarosan gyermeket szeretnének vállalni. Egy nap azonban szokásos erdei futása alatt a sportolónő egy különös alakkal, Karoline-nal találkozik, akibe első pillantásra beleszeret. A nőnek döntenie kell régi és új szerelme, küzdelem és feladás között: eddigi élete pedig fenekestől felfordul.
A Bokser szerkezete szempontjából az ellentétekre, ellentmondásokra épül, ezt a formát Pellegrini tudatosan és nagyon hatásosan vezeti végig az egész filmen. A természet lírai képei (esőcseppek a leveleken, szellő süvítése az erdei fák közt) és a nyers emberi erő, véres bokszolói testek kettőssége, maszkulin és feminin jegyek, társadalmi és nemi szerepek különbözősége mellett a leginkább meghatározó ebből a szempontból maga a cselekmény tere: több esetben bizonytalan a néző számára, hogy a film valóságos jelenetét látjuk, vagy csak a mentálisan labilis Jane képzelgéseinek, hallucinációinak vagyunk tanúi. Az ellentmondást az is okozza, hogy a fantázia és a realitás határai nincsenek határozottan jelölve vagy szétválasztva, a legtöbb esetben a nézőre hárul a kettő közti döntés feladata.
A legnagyobb talány Karoline karaktere. A nő jelleme teljes egészében a sportoló ellentéte, ebből a szempontból komikusnak is tűnhet az a jelenet, melyben a kifinomult csellóművész a puszta, nyers erejét fitogtató és a bokszolói taktikákat elemezgető Jane-t hallgatja. Eleve megkérdőjelezhető az is, hogy a zenész egy létező szereplője-e a filmnek, vagy csak a bokszoló elméjének szüleménye. Pellegrini furcsa játékot űz a nézővel: első látásra minden kétkedés nélkül elfogadjuk az elénk tárt képeket, néhány jelenettel később viszont már egyre kevésbé egyértelmű, hogy mi látszat és mi valós a cselekményben.
Ennek fő oka, hogy az egész filmet Jane szemszögéből látjuk: nincs külső fogódzkodónk, csak azt és csak úgy észleljük, amit és ahogyan a bokszoló. Így nemcsak azt tárul a néző szeme elé, amit a nő lát a film terében, hanem alámerülünk Jane tudatába is. Az álom- és fantáziajelenetek éppen azért elválaszthatatlanok a Bokserben, mert maga a főszereplő sem tudja őket megkülönböztetni egymástól. Pellegrini a tapasztaltabbak mellett amatőr vagy elsőfilmes színészeket is alkalmazott, ennek ellenére - vagy éppen ezért? - az idegileg labilis nő karakterét Theresa Hedelund különösen hatásos módon formálja meg.
Nemcsak e téren, hanem a már említett műfaji jellemzők révén is félrevezet minket a rendező. Az első pillanattól kezdve (főként a nyomasztó zenei aláfestés és a főszereplő zavart viselkedése miatt) abba a hitbe ringat bennünket, hogy valamilyen nagy rejtély, titok kerül majd felszínre. Megoldást várnánk, pedig kezdetben magát a problémát sem ismerjük. A thriller-szerű atmoszféra okozta frusztrációnk az utolsó képkockáig nem oldódik fel, az információkban hiányos történet egyre inkább felkelti a néző várakozását.
Ezen a ponton érdemes kitérni a jelenetek zenei aláfestésére, ami inkább kárára válik a Boksernek. A zenei alap hatásvadász módon kiemeli a film feszültebb jeleneteit és irányítja reakcióinkat: félve követjük Jane-t az erdőben, izgulunk érte a meccseken. Ez a megoldás sokkal inkább a klasszikus hollywoodi alkotásokra jellemző, Pellegrini filmje így helyenként didaktikussá válik, bizonyos jelenetek ezért sajnos kilógnak a többi, vizuálisan és audiálisan is jól megkomponált rész közül.
A film egy ideig a történet szempontjából is klasszikus narratívát követ: a tehetséges sportoló, aki élete nagy meccsére készül, szinte mindent feláldoz a sikerért. Egy hollywoodi produkció ezen a ponton a sportfilmek bevált történeti alternatíváját választaná: győzelmek halmozása, egy váratlan vereség, majd felállni a földről és megnyerni a bajnokságot. Pellegrini azonban szerencsénkre nem hagyja, hogy a Bokser egy egyszerű happy enddel záródjon, a bukást nem követi szárnyalás, Jane egyre mélyebbre csúszik, szorongása és frusztrációja pedig a döntő mérkőzésen kontrollálhatatlanná válik.
A film egyik legnagyobb erénye a képi síkon történő feszültség-adagolásban rejlik: a kezdetben követhető történet jeleneteit egyre inkább felváltják az olyan technikai megoldások, mint a zaklatott, szubjektív képek, ugróvágások, szokatlan kameramozgás. Nemhogy megoldást nem kínál a film, hanem (ha ez még lehetséges) az utolsó percekben is növeli a feszültséget. A főszereplőnek egy igen súlyos morális dilemmával kell szembenéznie, döntése pedig túlmutat pillanatnyi állapotán. Jane születendő gyermekének sorsa csakúgy megválaszolatlan marad, mint a film alatt felvetődő megannyi kérdésünk.
A Bokser tagadhatatlanul a skandináv filmes forrásokból táplálkozik, de részben el is tér tőle. Pszichothriller-szerű felütése után sokkal inkább a főszereplő különös karakterének és személyes drámájának elmélyítésére összpontosít. Pellegrini profin ötvözi a történeti és technikai megoldásokat, a szexuális másság kérdését pedig tabuk nélkül közelíti meg. Ígéretes kisfilmjét remélhetőleg egészestés játékfilmmel követi, ami viszont biztos: ez a dán film sem hozta meg a bátorságunkat ahhoz, hogy egyedül kószáljunk a skandináv erdőkben.
