Az elmúlt négy évben sokszor elhangzott, de nem lehet elégszer elismételni: az egészen alacsony költségvetésből, egyetemi diplomafilmnek készült VAN Valami furcsa és megmagyarázhatatlan 2014-ben új színt hozott a magyar palettára, még azelőtt, hogy a Filmalapos támogatási rendszer igazán belendült volna. Reisz Gábor és baráti köre szinte a semmiből hozta létre a mostani huszas-harmincas korosztály generációs moziját: a fájdalmas szakítás és diploma után a semmiben lépegető Áron történetével olyan sokan tudtak azonosulni (még külföldön is!), hogy bátran nevezhetjük kultfilmnek.
Nem is volt kérdés, hogy a második kört nagyobb összeggel fogja támogatni a döntőbizottság. Jól jött emellé egy a cannes-i Résidence program ösztöndíja, ahol Reisz elkezdte fejleszteni a forgatókönyvet. Az itt töltött pár hónap alatt többször kezdte újra a történetet, kidobta és újra átírta - ebből a frusztrációból, a párizsi élményekből és persze a saját múltjából született meg a Rossz versek váza.
Nagy Katica a Rossz versek című filmben (fotó: Cirko Film)
A harmincas Merthner Tamás (Reisz Gábor maga) egy fájdalmas, párizsi szakítás után hazajön Budapestre és éjjel-nappal azon mereng, hogy vajon hol rontotta el. Milyen gyerekkori traumák, barátok és szerelmek vezettek odáig, hogy ilyen rohadt szarul érezze magát? Mikor múlt el a szerelem Annával (Nagy Katica)? Mikor ér véget a gyász? Miközben megpróbál továbblépni és belevág élete első reklámfilmjének elkészítésébe, múltja és jelene fokozatosan összemosódik. Az érzékeny, művészlelkű kisfiú, a sportban kiteljesedő fiatal és a mindig szerelmes, önjelölt költő tinédzser megszemélyesített énjei mind küzdenek életük éppen aktuális nehézségeivel, és erre a megtört, felnőtt Tamást is emlékeztetik, több-kevesebb sikerrel.
Sok a gond a múltban, és a megoldás sem egyértelmű. Hogy Tamás pontosan hol rontotta el, arra mindenkinek magának kell megtalálnia a választ: éppen attól válik a film már-már zavarbaejtően személyessé, ahogy Reisz a saját fejében kutakodik a válasz után, miközben a rendszerváltó Magyarország múltjának kis darabkái közt mi is felfedezünk valamit, ami csak a miénk (vagy azt gondoltuk eddig, hogy csak a miénk). Vajon azért ilyen rossz most Tamásnak, mert az apjával szinte mindig csak a sportról lehetett beszélni, a bátyja leszarta, a gimis bandája az első koncerten feloszlott egy csaj miatt, vagy mert az első szerelmét átvitték egy másik iskolába? Kreatív volt, verseket írt, még festett és gitározott is - hogy lett mégis belőle öltönyös reklámrabszolga?
Ezt a kreatív időutazást olyan vizuális ötletekkel, vágással, rengeteg helyszínnel és házi készítésű (saját zenekarával írt és feljátszott) zenével dobja fel, ami felülmúlja a 2014-es elsőfilmet. A mozi iránti olthatatlan rajongását beleépítve, a múlt egy-egy epizódját különböző műfajok megidézésével és hommage-okkal dobja fel – ezek között vannak nagyon jól sikerült részek, például minden magyar háztartás kedvenc tévésorozata vagy a Coen fivérek egyik kultfilmje, és kevésbé emlékezetes elemek is, mondjuk a matek-számítástechnika tanárnő horrorisztikus világa, a múlt és jelen összemosása pedig Michel Gondry képi megoldásait is megidézik – a francia rendező zseniális Egy makulátlan elme örök ragyogása című filmje stílusában és témájában is párba állítható a Rossz versek-kel. Tamás világában is sok a fájdalom és kétségbeesés, a legszebb, legemlékezetesebb pillanatokat mégis maga a szerelem váltja ki.
Kifordítja, átértelmezi, felrúgja, majd újra hinni kezd abban a giccses, de igaz mondatban, miszerint “a szerelem egy csoda, ami nem múlik el”. Anna és Tamás kapcsolatát kevesebb, mint egy percben, csak köszönéseken keresztül, visszafelé (vagyis a szakítástól a megismerkedésig) mutatja be, ami a film legszebb jelenetsora, és sokat elmond a párról az ajtó is, ami a plakáton és a Margit hídon elválasztja egymástól a jövőbe tekintő lányt és a múltban ragadt fiút. Kár, hogy Nagy Katica a kezdetek után egyre ritkábban tűnik fel a történetben, Anna jelleme így megfejtetlen marad.
Takács Katalin (bal oldalt) és Kovács Zsolt (jobb oldalt) a Rossz versek című filmben (fotó: Cirko Film)
Ott van helyette viszont Kovács Zsolt és Takács Katalin, akik Áron után most Tamás szülei, Monori Lili, az egyetlen rokon, aki megérti a művészetét, és három fiatalkori alteregója, Prukner Barnabás, Prukner Mátyás és Seres Donát is, akik rengeteget hozzátesznek a múlt felfedezéséhez. Mellettük csodás, susogós melegítőbe és pedagógus köpenybe bújtatott cameók is feltűnnek a vásznon, hogy pontosan kikről van szó, az maradjon meglepetés.
Kétségtelen, hogy van benne VAN, de ez egyáltalán nem baj. Az első film bátor, kísérletező ötleteire most sokkal több idő, pénz és energia jutott, ez érezhető minden egyes flashbackben, hommage-ban és technikai trükkben. A Rossz versek nosztalgikus utazás a ‘régen minden jobb volt’ országába, kiáltvány a szerelem és a továbblépés mellett. Emlékezni kell mindkettőre, mert emlékezni jó dolog, akkor is, ha néha belehalunk egy kicsit.
