Pontosabban: Ilyen szerepet játszatnak velük. Egyrészt az állam, másrészt a szélesen értelmezett szakma. Ami is nagyon jól szervezett: azaz tagoltságát, finom differenciáltságát megannyi érdekvédő szervezettel képes megjeleníteni, és így minden lehetséges helyzetben ki tud állítani kompetens tárgyalópartnert.
Így volt ez már a Nagy Egzisztenciális Tépelődés idején is -- a történelmi hatvanas években --, vagyis amikor az alapkérdés így szólt még: felfalja-e a tévé a filmet? A választ azzal adta meg a francia adminisztráció, hogy ordas-farkasból fejőstehénné nemesítette a televíziót.
 |
A Canal+-szel szemben támasztott legszigorúbb hatósági követelmény, hogy finanszírozza a francia filmipart -- a termelést és a terjesztést egyaránt. Ez kezdetben a sugárzási jogok megvételére, illetve néhány koprodukcióra korlátozódott. A fizető mozicsatorna azonban fél évtized alatt, a kilencvenes évek elejére természetes és megkerülhetetlen állomása lett a teljes francia filmkészítésnek. Még az egyébként szívós utóvéd harcot vívó független producerekkel is megesik, hogy alkalomadtán a Canal+forrásait veszik igénybe.
A Canal+ működési engedélyének megújításakor, 1995-ben vállalta, hogy a francia filmtermeléshez forgalmának 10 százalékával járul hozzá közvetlenül, továbbá ennek még legalább a dupláját fekteti be a nemzeti, vagy legalábbis kooperációs filmtermésbe saját produkciós leányvállalata, a Stúdió Canal+ révén. Minthogy a Canal+ a legsikeresebb és leginkább tőkeerős tévé Franciaországban, ez az arány minden évben sok száz millió frankot, sőt nem ritkán milliárdos nagyságrendű hozzájárulást jelent a hazai film számára.
A Canal+ megteremtésével mélyreható változás ment végbe a híres francia "audiovizuális mezőben". Új csatornák jelentek meg, az állami tévé első csatornája privatizáció után igazi kapitalista óriássá nőtt, TF1 néven, a kábeltévék, majd a műholdas televíziók száma robbanásszerűen gyarapodott. Mindez óriási filmigénnyel jár. Az új, vagy megújult csatornáknak tehát nemcsak létükkel, hanem pénzügyeikben is követniük kell a Canal+ példáját -- mondták ki nyomban a francia audiovizuális hatóságok.
A francia tévéknek ma kötelező befizetniük forgalmuk meghatározott százalékát a nemzeti filmipar javára. Ebben nincs különbség fizető vagy klasszikus, kábel-, vagy műholdas csatorna, állami vagy magánvállalt között. A TF1, valamint az állami tévét képviselő FR2 és FR3 csatorna, továbbá a nagyon dinamikus ujonc, az M6 forgalmának 3 százalékát köteles közvetlenül a hetedik művészet oltárára helyezni. A nem fizető, azaz közvetlenül hozzáférhető francia tévék évtizedünk első felében 420 játékfilm elkészítéséhez járultak hozzá. Beruházásaik összege megduplázódott, és elérte a 450 millió frankot. Átlagosan 8 millió frank jut egy új francia filmre a nem-fizető tévék hozzájárulásaként. Közülük a legtöbbet a TF1 invesztálja: filmenként 14,5 milliót, míg az M6-tól futja a legkevesebbre: 3,3 millióra. A közvetlenül hozzáférhető csatornák körülbelül a 15 százalékát adják a francia filmipar évenkénti beruházásainak.
Távolról sem pusztán elvonó-újraelosztó állami rendszerben zajlik a mindenféle francia tévék részvétele a nemzeti filmtermés finanszírozásában. Mindegyiknek van saját produkciós vállalata, a legtöbbnek nem is egy, és az állami kvóták "kipipálása" után saját fogyasztásra, illetve a legszélesebben értelmezett piacra termelnek -- mozifilmeket. Óriási forgalmat hozó sikerek születtek a francia tévék finanszírozásával, gyakran úgy, hogy a film először csak két-három évvel a mozibemutató után jelent meg a képernyőn. Például a Nagy kékség, a Medve, vagy a francia mozibelépések eddigi rekordját tartó Látogatók, legutóbb pedig a kosztümös-romantikus Púpos mind így, televíziók gyártásában lehettek nagy mozislágerek.
Összefoglaló adatok egyelőre csak az évtized első feléről vannak. Ezek szerint 1986 és 95 között az önálló producerek részvétele a Franciaországban készült filmekben 42 százalékról 26,5 százalékra csökkent. Egyidejűleg a televízióké 12-ről 37 százalékra nőtt. Az utóbbi arány egyre emelkedik -- állítják a szakmában, a részstatisztikákra hivatkozva.
Mindeközben a franciák visszatértek a mozikba. 1987-ben éppúgy 136 millióan váltottak mozijegyet, mint tíz év múltán, csakhogy közben volt egy nagyon mély általános válság, ami a belépők számát is húszmillióval visszavetette.
Figyelembe véve, hogy az évtized második felében a pozitív tendencia erősödött, olyannyira, hogy az 1997-es minden idők legjobb éve volt a francia film számára, mind a gyártott filmek, mind pedig a megváltott mozijegyek mennyiségét tekintve, okkal lehet azt állítani, hogy a tévék hatósági bevonásával, illetve önkéntes vállalkozásaival sikerült virágzó rendszert teremteni.
A francia tévéknek be kell tartaniuk, hogy az általuk sugárzott játékfilmeknek legalább 60 százaléka európai. A képernyőkön is javában folyik az amerikaiakkal vívott kultúrharc. A film Franciaországban egyrészt olyan kitéphetetlen része a nemzeti iparnak, mint az autó- vagy repülőgépgyártás, másrészt nincs olyan kormány, nem létezik akármilyen színezetű politikus, aki kétségbe vonná: elsőrendű identitáskérdésről van szó. Az identitással pedig itt senki sem viccel, pedig errefelé kevesen töprengtek el a nemzethalál kérdéséről, Herder után szabadon.
A francia filmfinanszírozás világon egyedülálló rendszere, aminek tehát növekvő jelentőségű eleme a televíziók részvétele, nem nyújt átjárhatatlan védelmet a honi ipar számára. A termelés egy dolog, a piac megint egy más, és az utóbbin a francia filmek aránya 1994-ben a 30 százalék alá bukott, ahonnét azóta ugyan visszaküzdötte magát, de továbbra is kitartóan fojtogatja az amerikai verseny. És ezen a ponton fogalmazódnak meg a legkeserűbb bírálatok a mannaesőt zúdító televíziók ellen, mondván, hogy langyos biztonságot teremtő megrendeléseikkel kivonják a filmgyártókat a megváltozott mozijegyekben megtestesülő utólagos piaci megmérettetés alól. Vagyis a híres francia találmányt, a "belépők után járó előleget" lassan-lassan helyettesítve, a tévék olyan forgatókönyveket is finanszíroznak, amikkel nemigen lehet elcsábítani a moziközönséget, legalábbis nem tömegeket. Ennek némileg ellentmondani látszik a másik bírálat, miszerint a tévék markukba kaparintják a forgatókönyvírókat és a rendezőket, így minőségi- vagy éppen minőség-ellenes -- diktátum alá vetik őket. A közfelfogás pedig még mindig úgy tartja, hogy a tévék öntermészetükből adódóan kevésbé igényesek művészi-tartalmi értelemben, mint a mozicsinálók.
A francia tévék viszont ugyanezt a forgatókönyv-érvet fordítják vissza, azzal, hogy a szcenáriókra összpontosítva olyanfajta munkahelyeket teremthetnek a mozifilmgyártásnak, amint az a briteknek sikerült. A BBC és a Channel Four forgatókönyvek iránti nyitottságának köszönhetően egész sor korábban tévés rendező lépett a brit mozifilmgyártás élvonalába. Egyébként pedig az átjárás kétirányú -- mutatja a francia tévék gyakorlata. Korábban a mozifilmek kerültek a tévéképernyőkre. Ma sok olyan műből válik -- utóbb -- mozisiker, amit eredetileg tévéfilmként forgattak. És nem látszik rajtuk a "tévés igénytelenség".
A francia filmiparban eközben erősödik a függés a tévéktől, a korábbi hagyományos finanszírozók pedig visszavonulni látszanak. A nyolcvanas évek föllendülése után a bankárok jó része elpártolt a filmtől, túlságosan nagynak érezve a kockázatot. Aki viszont maradt, az hosszútávú érdeklődést mutat, még ha az audiovizuális ipar csökkenő rentabilitása miatt párhuzamosan új piacok, elsősorban a telekommunikáció felé is fordul. Mára a "francia kulturális kivétel" bankárjai azonban egy kézen is megszámlálhatóak. Viszont még így is, megfogyatkozva, puszta létükkel részét képezik ennek a "francia kulturális kivételnek". A mással is foglalkozó Worms mellett létezik Franciaországban egy kifejezetten "mozibank" is, az IFCIC (Filmet és a Kulturális Iparokat Finanszírozó Pénzintézet). Ezt az állam hozta létre, és 70 százalékos garanciát vállal a kölcsönökre, ilyen módon például 1995-ben 490 millió frankot utalt ki, alacsony kockázat mellett. Az IFCIC csaknem minden második francia film finanszírozásában részt vesz, és különösen az elsőfilmesek számára óriási jelentőségű ugródeszka.
Van még egy másik sajátos francia filmfinanszírozási intézménye, a Sofica-vállalatok. (A rövidítés feloldása: film- és audiovizuális ipart finanszírozó vállalkozás.) Miként a televíziók bekapcsolását a nemzeti filmiparba, ezt a konstrukciót is a néhai szocialista elnök, Mitterrand újító szellemű kultuszminisztere, Jack Lang vezette be. 1985-ben nagy bajok voltak a francia filmiparban: a költségek felduzzadtak, viszont a közönség nem jött be a mozikba. Így viszont veszélybe kerül "a belépők utáni előleg" rendszere, vele együtt a francia film finanszírozásának alapja. Új tőkéket kellett hát bevonni, és Jack Lang pénzügyi tanácsadói kitaláltak egy kizárólag filmekre szakosodott beruházási vállalati formát. A Sofica-k olyan szektor felé kell hogy vonzzák a tőkét, ahol a megtérülés lassú és bizonytalan, így hát Jack Lang vad harcok árán kicsikarta az egyébként Franciaországban is mindenható Pénzügyminisztériumtól, hogy az ilyen filmcélú beruházó vállalatok kapjanak adókedvezményeket. Aki Sofica-részvényt vesz, jövedelemadójának 25 százalékáig leírhatja, amennyiben öt éven át nem adja el az értékpapírt. E rendszer inkább a nagy tőkéknek kedvez, kevésbé vonzza a családi megtakarításokat, de arra kiváló, hogy pénzeket csatornázzon az erre mindig éhes francia nemzeti filmgyártásba.
FILMVILÁG 1998/5.
