„Szeretem Bergmant, de nem hiszem, hogy a munkássága sok inspirációt jelentett számomra” – írta néhány éve a Sight and Sound hasábjain az akkor még harmincas évei végét taposó Lukas Moodysson svéd rendező, akit korábban többen is az „új Bergmannak” kiáltottak ki. Persze az analógia ebben az esetben nem is a stílusjegyekre vonatkozik, hanem inkább arra, hogy korosztályából, az elmúlt évtizedben fölnőtt generációból Moodysson vívta ki a legnagyobb nemzetközi ismertséget a skandináv országból.
Igaz, minden korszaknak megvan a maga várományosa erre a posztra, de az 1960-as évekhez hasonló lendületet csak az ezredforduló óta eltelt évek adtak a svéd filmnek. Ezt a megújulási folyamatot gyakran hozzák összefüggésbe a nyugat-svédországi Trollhattan – vagy másként Trollywood – nevével, amely négy újonnan létesült filmstúdiójának köszönhetően alig pár év alatt egy kiégett iparvárosból Stockholm után az ország második filmfővárosa lett.
Az ebből a körből kikerült, „trollywoodi” újhullámból maga Bergman egy 2003-ban adott interjúban két rendezőt emel ki : „Mind jól ismerik a szakmát, de az egyetlen, aki kiemelkedik a tömegből, az Reza Parsa, a Vihar előtti csend rendezője. […] Rajta kívül ott van még Lukas Moodysson, aki egy zseniális filmes narrátor. A Redvás Åmål mestermű – többször is megnéztem és úgy gondolom, hogy hibátlan. Az Együtt is jó, de nem annyira, mint a bemutatkozó munkája. Moodysson igazi tehetség, akibe nagy reményeket fektethetünk. Neki csak annyi a feladata, hogy dolgozzon.”
|
|
Kisvárosi kamaszlányok szexuális identitáskeresése (Redvás Åmål) |
A két említett munka, a kisvárosi kamaszlányok szexuális identitáskereséséről szóló Redvás Åmål (1998), és egy ’70-es évekbeli, épp leáldozóban lévő stockholmi hippikommuna életébe betekintő Együtt (2000) nagy nemzetközi elismerést hoztak Moodyssonnak, akárcsak az azt követő Lilja 4-ever (2002), mely a gyermekprostitúció sötét világát tárja elénk. Míg az első két munka derűs hangulatát szokás szembeállítani Bergman komorságával, addig a Lilja 4-ever kíméletlen posztkommunista valósága és annak még kíméletlenebb alternatívája – sokat elárul, hogy a filmet egy Rammstein-dal nyitja és zárja – meglehetősen váratlan fordulatot hozott az életműben.
De nem akkorát, mint az azt követő két alacsony költségvetésű alkotás: az amatőr pornó, a valóságshow és a filmes avantgárd hagyományait ötvöző, sokkolóan naturalista Lyukat ütsz a szívembe (2004) és a kísérleti, fekete-fehér Container (2006), mely a történetiség bármiféle jegyét mellőzi – ez a munka tulajdonképp inkább fiatalkori költői munkásságával állítható párhuzamba. Vagyis finoman fogalmazunk, ha azt állítjuk, hogy Moodysson, ahogy ezt egyébként maga is bevallja, nem csak magát, hanem a közönségét is szereti kihívások elé állítani. Új filmje, a Mammoth (2008) visszatérés korai, közönségbarát szakaszához, és egyben újabb merész lépés is ezen az úton, a nemzetközi közönség felé: ez az első angolul beszélő, sztárszínészeket (Gael Garcia Bernal és Michelle Williams) fölvonultató alkotása, mely egyben Svédország egyik eddigi legnagyobb – 11 millió dolláros – költségvetésű filmprodukciója.
A három földrészen játszódó történet egy fiatal New York-i házaspár és fülöp-szigeteki házvezetőnőjük sorsán keresztül olyan Moodysontól megszokott társadalmi témákhoz nyúl, mint a gyermeknevelés, a nők helyzete és a globális kapitalizmus – a művet több kritika a Bábel-hez (Alejandro González Iñárritu, 2006) hasonlítja. Tulajdonképp ezt a kitekintést hazáján kívülre a rendező már a „kísérleti fordulata” előtt is tervezte, hisz a trollhattani lakásban forgatott Lyukat ütsz a szívembe eredeti forgatókönyve Los Angelesbe helyezte az eseményeket, és Moodysson Sylvester Stallonénak és Christina Aguilerának szánta a főszerepet.
|
|
’70-es évekbeli, épp leáldozóban lévő stockholmi hippikommuna (Együtt) |
Egy ilyen eklektikus munkásság láttán mindig talányos marad, hogy mi lesz a következő állomás. Moodysson filmjei ugyanakkor, készüljenek azok bármilyen tradicionális vagy „talált” műfajban, következetesen magukon hordozzák az alkotó jellegzetes világlátását. A vállaltan baloldali és feminista beállítottságú rendező munkáin az idő előrehaladtával egyre erőteljesebben érezhető a társadalmi elkötelezettség, ami alól még a két kísérleti filmje sem képez kivételt. Első nagyjátékfilmje két leszbikus kamaszlány coming-out története, mely hozzájuk képest meglehetősen sematikus képet fest a hasonló korban járó fiúkról – szokatlan perspektíva ez egy akkor még késő húszas éveiben járó, kezdő rendezőtől. „A film egészen másnak indult, de az életem akkoriban épp fordulóponthoz érkezett. Azután kezdtem el dolgozni a Redvás Åmål-on, hogy megszületett az első gyermekem. Ennek hatására sok szempontból megváltoztam, jobban kezdett érdekelni a világ. Ha az embernek van egy gyereke, többé már nem saját magát tartja az univerzum középpontjának. Így megváltoztak az esztétikai alapelveim is. Előtte jobban érdekeltek az olyan forgatókönyvek, amelyek az élet bizarr oldalával foglalkoztak. […] A Redvás Åmål forgatókönyve eredetileg azzal indult, hogy a két lánytestvér lemészárolja a szomszédját és így tovább. De aztán hirtelen érdekesebb lett számomra hallgatni őket, ahogy a szobájukban az álmaikról beszélgetnek, és arról hogy mit akarnak az élettől” – emlékszik vissza egy interjúban.
Az Észtországban orosz színészekkel forgatott Liljá-ban a férfiak menetrendszerűen tesznek erőszakot a tizenhat éves hősnőn (Oksana Akinshina), akit jövedelmező munka ígéretével külföldre csábítanak, majd prostituált sorba kényszerítenek. Ezeket a testi érintkezéseket ráadásul mi is az ő nézőpontjából, alsó kameraállásból szemlélhetjük végig. „Sok ilyen jelenetben Oksana nem is volt jelen, hanem az operatőr feküdt alulra. […] Egyszer nekem kellett csinálnom, mert ő föladta. Teljesen föl voltunk öltözve és nem erőszakoltak meg bennünket, de így is leírhatatlanul nyomasztó élményben volt részünk. Megtapasztaltuk a 0,1 százalékát annak, amit az igazi Lilják nap mint nap átélnek” – idézi föl a rendező.
Moodysson filmjeiben a másik kiszolgáltatott csoport a gyerekeké, akik épp ezért kitüntetett szerepet kapnak nála. Ugyanúgy, ahogy Lilját a történet elején felnőtt környezete, élén az édesanyjával cserbenhagyja, később ő is kereket old fogadott testvére, a korakamasz Vologya mellől, megpecsételve a kisfiú sorsát. Többnyire gyermekek szemszögéből ismerkedünk meg az Együtt hippiközösségének – visszásságoktól egyáltalán nem mentes – mindennapjaival is, mint ahogy a Lyukat ütsz a szívembe egyik főszereplője egy magába forduló kamasz, akinek az apja két barátjával épp házipornót forgat a lakásukon.
|
| A gyermekprostitúció sötét világát tárja elénk (Lilja 4 ever) |
Arra a kérdésre, hogy miért nézi olyan sokszor a gyermekek szemén keresztül a világot filmjeiben, Moodysson így válaszolt: „Szerintem a gyerekek és a tizenévesek néha nagyon sebezhetők, mert ők még meglehetősen védtelenek a külvilággal szemben. Ez azt jelenti, hogy a világ eseményei nyilvánvalóbb módon ejtenek rajtuk sebet, mint rajtunk felnőtteken. A felnőtteknek több lehetőségük van arra, hogy megvédjék magukat. […] Ugyanakkor úgy gondolom, hogy vannak dolgok, amiket elvesztünk azáltal, hogy felnövünk. Veszítünk egy keveset a bátorságunkból és fantáziánkból, illetve képzeletünkből. Elveszítjük a világra való rácsodálkozás képességét. […] Szerintem jobb hely lenne a világ, ha szorosabb kapcsolatot tudnánk ápolni a bennünk továbbélő gyermekkel”.
A férfi-nő és felnőtt-gyermek viszonyokban megjelenő kizsákmányolás mellett Moodysson éles kritikusa a fogyasztói társadalomnak és a globális kapitalizmusnak. Míg az Együtt marxista és leszbikus-feminista evangélistái meglehetősen kevés részvétet kapnak a rendezőtől, amikor magukra maradnak – miközben a fiatalabb generációval szemben elnézőbb –, az alkotó a Liljá-tól kezdődően keményebb társadalomkritikai hangot üt meg. „A Lilja 4-ever olyan nyugat-európaiakról szól, akik azért mennek Kelet-Európába, hogy mindent elvigyenek, amit csak tudnak és cserébe otthagyják a szemetüket.” – fejti ki a rendező egy interjúban.
A film külvárosi gettójának fiataljai kevés pénzüket, melyhez bűnözéssel jutottak, ezekre az eléjük szórt „üveggyöngyökre” váltják: márkás sportcipőre, külföldi cigarettára és csipszre. „Svédországban az emberek rettentően naivan gondolkodnak arról, hogy a nagyvállalatok miért költöztetik a gyáraikat Észtországba. Nem ismerik föl azt a tényt, hogy azok nem azért tesznek így, mert támogatni akarják a demokrácia kibontakozását, hanem azért, mert ott olcsó a munkaerő. […] Olyan keveset fizetünk ezeknek az embereknek, hogy áruba kell bocsátaniuk magukat. Azok a bérek, melyeket tőlünk kapnak, nem elegendőek a létfenntartáshoz.” – vélekedik Moodysson.
2003-ban Stefan Jarl mellett társrendezője volt a Terrorists: The Kids They Sentenced (Terroristák: Gyerekek, akiket elítéltek) c. kísérleti dokumentumfilmnek, mely a 2001-es göteborgi G8-csúcs idején letartóztatott globalizációellenes tüntetők bírósági peréről szól. Következő játékfilmje, a Lyukat ütsz a szívembe azok ellen a televíziós „kiszavazós” műsorok ellen intéz támadást, amelyek az ember lealacsonyítását kínálják szórakoztató tartalomként. Ehhez metaforaként a pornófilm műfaját vette alapul Moodysson, ám a zsánerhagyományokat felrúgva a(z) – időnként megalázott helyzetbe kerülő – meztelen emberi testet végig elidegenített formában ábrázolja, nem egyszer műtéteket ábrázoló felvételek kíséretében.
|
| Olyan társadalmi témákhoz nyúl, mint a gyermeknevelés, a nők helyzete és a globális kapitalizmus (Mammoth) |
A 2006-os Container-ben már nem csak a lineáris szerkezet bomlik föl - itt már nem lehet semmiféle rekonstruálható narratíva nyomára akadni. A több helyszínen, köztük Csernobil környékén készült felvételeken néha föltűnik két alak – egy túlsúlyos európai férfi, női identitással és egy vékony ázsiai nő –, miközben egy tudatfolyam-szerű monológ különböző témákat jár körbe, többek közt a valláshoz, a sztárkultuszhoz és a világ élelmezési problémáihoz kapcsolódóan. Egy sajtónyilakozatában Moodysson a filmet egy autista tudatához hasonlította: „Egy miénktől eltérő elme lehet, hogy nagyobb figyelmet szentel a részleteknek, nehézséget okozhat számára a fontos és lényegtelen információ elkülönítése, és vélhetően nincs tisztában az »elkezdeni« és a »befejezni« fogalmaival sem. A Container autista film. Nem lehet megszűrni a tartalmát, hanem az egész egyszerre zúdul ránk”.
Moodysson néha közszerepléseiben sem vonakodik állást foglalni társadalmi kérdésekben. 1999-ben a „svéd Oscarnak”, azaz a Svéd Filmintézet Guldbagge-díjának átadóján az ellen emelte föl a hangját, hogy az elismerést a királyi operaházban osztják ki, ugyanis szerinte a helyszín nem tükrözi a filmművészet demokratikus szellemét. Ugyanitt a svéd adórendszert is kritikával illette és hallgatóságát vegetarianizmusra ösztönözte. Miután 2002-ben a filmintézet a tengerentúli Oscarra is beterjesztette a Lilja 4-ever-t a külföldi filmek kategóriájában, a rendező aggályait fejezte ki arra az esetre, ha megnyerné. „Ha egyszer kapnék egy ilyen díjat, nem vagyok benne biztos, hogy lenne elég bátorságom ahhoz, hogy kiálljak és a Guantánamóban raboskodó foglyokról, vagy Bushról beszéljek” – mondta a The Guardian brit napilapnak. Akárhogy is, de ezt megúszta: abban az évben a német Hontalanul Afrikában (Caroline Link, 2001) gyűjtötte be az amerikai filmakadémia legjobb külföldi filmnek járó elismerését.
