Az idős Maestro roppant hálás cikkalany, hisz alig akad oly méltató jelző, mit ne lehetne személyéhez és munkásságához társítani: Morricone éppoly sokoldalú, mint amilyen zseniális; épp oly termékeny, mint amilyen népszerű; reputációja pedig mind a szakma, mind a közönség oldaláról sziklaszilárd. Szédítően gazdag életművel bír, négyszáznál is több önálló filmzene tanúsítja elapadhatatlan alkotóerejét és lehengerlő munkabírását, a sokkhatás kiteljesítése érdekében megjegyzendő, hogy a zeneszerzés mellett karmesterként is tevékeny, miként hangszerelés terén is alkotott maradandót. Szerzeményeit számtalanszor remixelték, fel- és átdolgozták, alkalmazták, az általa jegyzett lemezkatalógus imponáló élettartam-kilátásait kiválóan mutatja, hogy nem archívumok mélyén porosodó, elfeledett kiadványok ezek, hanem máig élő és hozzáférhető munkák: a nagyobb online áruházak keresői 400-500 hangzóanyagot dobnak ki Morricone nevére. Portfoliója a második világháború utáni kinematográfia who-is-whoja, kis túlzással mondhatni, mindenkivel kollaborált, ki csak számít a földtekén: dolgozott Oliver Stone, Pedro Almodóvar, Sergio Leone, John Carpenter, Roman Polanski, Mike Nichols, Barry Levinson, Warren Beatty, Pier Paolo Pasolini, s még megannyi legendás rendező számára.
Ennio Morricone már akkor komponált, mikor a rendes gyerekek még a csattogóslepke tologatásában vélik fölfedezni a kreativitás netovábbját: első darabjait hatévesen írta, 12 évesen már zenei konzervatóriumba járt, kevéssel később egy jazz-zenekarban trombitált – nyugodtan nevezhető hát tőről metszett zseninek. Soha nem is foglalkozott mással, mint a zenéléssel, a muzsika világában érzi otthon magát, nem csoda hát, hogy könnyen zavarba hozza a fényképezőgép és a tömeges rajongás, hisz vajmi keveset ért a pózoláshoz. Interjúkban a régi vágású, sótlan modorú gentleman szerepét hozza, panelkérdésekre panelválaszokat ad, szenvtelenül sorolja kedvenc zeneszerzőit, hűvös hangnemben nyilatkozik munkamódszeréről, nem és nem, nincs se kedvenc filmje, se kedvenc lemeze – köszöni szépen, de jobban érzi magát a zongora mögött, mint a kamerák előtt. Kerüli a nyilvánosságot, soha nem élt Los Angelesben, visszautasította az ajándékként felkínált hollywoodi villát, mellőzi a filmsztárok társaságát, folytonos önreprezentálás helyett inkább dolgozik - zene iránti alázata, megingathatatlan hite nem engedi számára a szent ügyhöz merőben méltatlan gesztusok gyakorlását.
Morricone legnagyobb erényei közé a mérhetetlenül mély, természetes zenei érzék, az intelligencia, a kifinomult hangzáskultúra és a jó értelembe vett gátlástalanság tartozik. A Maestro, ha zenéről van szó, nem ismer semmiféle tabut, ha úgy látja jónak, mindent beledob az anyagba, a nagy muzikális kánonjog által szigorúan szegregált hangszereket, hangzásokat és technikákat házasít pazar eredménnyel. Elektromos gitár, férfikórus, szintetizátor, trombita, bendzsó, zongora, sakálüvöltés, harangzúgás, templomi orgona, mindennek helye van Morricone komplex zenei rendszerében, mi hangot ad. Muzikális diverzitása nemkülönben bámulatos, zavarba ejtő magabiztossággal mozog mind a klasszikus zene, a jazz, a pop, a rock, az avantgarde, a minimalizmus, az elektronika, vagy akár a népzene területén. Próbaképpen érdemes összevetni a Volt egyszer egy Amerika zenéjét a John Carpenter által dirigált The Thing hanganyagával: teljesen más, mégis ugyanaz.
Számtalan zenész adózott és adózik előtte tisztelettel, még többen nyúltak tőle, hol szemérmesen, hol szemérmetlenül. Muzsikájának univerzális mivoltát ékesen bizonyítja, hogy nem csak azok körében népszerű, kik heti rendszerességgel látogatják a vonósnégyesek koncertjeit, de a homlokegyenest eltérő zenei preferenciákkal bíró figurák is felismerik és hasznosítják a kompozícióiban rejlő potenciált: a háromkvintes őspunk feltalálója, a Ramones éveken át Morricone zenéjére vonult fel a színpadra, miként a dark wave mozgalom nagyhercege, a Fields of the Nephilim is a Maestro muzsikájával indította Dawnrazor című alapvetését.
A teljes Morricone-katalógus gyűjteménybe rendezése még a legfanatikusabb rajongót is leküzdhetetlen nehézségek elé állíthatja, néhány hanghordozó azonban kötelezően beszerzendő: a korai munkák esszenciájaként kiadott Mondo Morricone, a Volt egyszer egy vadnyugat, a Volt egyszer egy Amerika, az Érinthetetlenek, a Cinema Paradiso, és az Arena Concerto nélkül – a veronai arénában felvett lemez az életmű legemlékezetesebb tételeiből válogat, a koncerten maga Morricone vezényelte a 100 fős kórussal kiegészített 90 tagú 
zenekart - egyetlen zenebarát gyűjteménye sem teljesedhet ki.
A nemzetközi sajtó előszeretettel nevezi őt a filmzenék Mozartjának, amely közlés bír némi igazságtartalommal, ám ennyi erővel akár az is kijelenthető, hogy Morricone a klasszikus zene Frank Zappája, a mozgóképhez írt partitúra Leonardója. Nagyformátumú alkotóként nem tűri a kategóriákat, az évtizedek során rátapasztott címkék mind lepotyogtak személyéről. Ennio Morricone minden szempontból unikális figura: soha nem volt hozzá hasonló komponistája az egyetemes zenekultúrának, és gyanítható, hogy soha nem is lesz.
