Nemrég fedeztem fel Ruben Östlund PLAY- Gyerekjáték? című 2011-es nagyjátékfilmjét, majd a Cinefest kísérőprogramjában találkoztam A négyzet című új filmjével. Egyébként az utóbbi most nyert Cannes-ban Arany Pálmát, és október 5-től látható lesz a magyar mozikban! Mikor először láttam Östlund-filmet (2014-ben a Lavinát), nem kaptam kedvet, hogy megnézzem a többit. Egy erős alapötletű családi drámát rakott fel, jó ízléssel, de sokszor hamis és elcsépelt pillanatokkal. A film vége volt számomra a legnagyobb csalódás: a hóban elveszéses jelenetnél, és a buszos lerobbanásnál, vagy a sétálásos jelenetnél azt éreztem, hogy valami nem tudott úgy megszületni, ahogy az ígérete ott volt.
Ezzel szemben a PLAY, valamint A négyzet teljesen kikészített. Előbbiben a kedvenc elemem a film egyszerű plánozása, és nagyon tetszik a fiatal színészek játéka. Azért is ennyire kedves nekem ez a film, mert nagyon nehéznek tartom a filmidő ennyire letisztult kezelését és időérzékeltetését. Valószínűleg azért maradt meg bennem ennyire, mert jelenleg én is épp ilyesmivel kísérletezem.
Utóbbi (A négyzet – 2017) számomra az idei év legjobb mozis élménye. Nagyon fáradt voltam, már nem is tudom hány film után ültem be rá aznap a vetítőbe, és úgy voltam vele, hogy ha már nagyon nem bírom (ami valószínű volt), akkor kijövök. Ezzel szemben két jelenet után minden álmosság eltűnt, és úgy felpörögtem, mint akibe belenyomtak hat kávét. Nem szabad egy cselekményközpontú drámára számítani, hanem el kell engedni magad, és hagyni kell, hogy összeálljon benned a film. Ha pillanatokat kellene kiemelni a filmből, akkor elsőként említeném a majomember szólóját a bálteremben. Érdemes megvizsgálni, hogy a cselekményen belül hol helyezkedik el ez a jelenet, mi annak a negyedórának a belső dinamikája és plánozása. Ezenkívül a szex utáni kotonviadal párbeszédje és színészi játéka, valamint Elisabeth Moss teljes alakítása annyira szuper! Egy idő után kiismerhetővé válnak a filmben a rendezői eszközök (a mindig ugyanarra játszatott színészek, ugyanarra vitt poénok, ugyanúgy ritmizál), de ez nem számít, mert jó nézni, egyedi és különleges. Plusz mindig örülök, ha a filmidőt és a forgatókönyvet valaki ennyire szabadon és más időmértékkel kezeli.
Nemrég láttam a moziban a Barry Seal - A beszállító című filmet Tom Cruise-zal, és a film plánozását, formai kevertségét tök jó játéknak tartottam, és tetszett az igényesség, ami megbújt egy ilyen egyszerű Hollywoodi film mögött.
