Darren Aronofsky: Mother
A Columbus-szal mentünk tovább: Az Indiana állambéli Columbus a modernista építészet fellegvárának számít, ám legtöbb lakóját ez legkevésbé sem izgatja. Kivétel ez alól a gimnáziumot frissen végzett Casey (Haley Lu Richardson), aki számára rendkívüli érzelmi jelentőséggel bírnak a város építészeti remekművei. A film szerkezetében is reflektál a modernista építészetre, a lassan építkező történet főként párhuzamokkal és ellentétekkel dolgozik: Casey nem akar elmenni a városból, mert fél otthagyni a metamfetamin függőségből épp hogy csak kilábalt édesanyját, amíg a másik főszereplő, Jin (John Cho) alig várja, hogy hazatérhessen Szöulba, és maga mögött hagyhassa kómában fekvő apját. Az operatőri munka is követi ezt struktúrát, szigorúan szimmetrikus beállításokkal, letisztult képiséggel tárja elénk a szereplők belső vívódásait, és azt ahogy szép lassacskán híd épül a két a hasonló, mégis ellentétes pólusú főszereplő között.
Kogonada: Columbus
A fesztivál záró hétvégéje felé közeledve láttunk jópár felejthető filmet: az A Ciambra executive producere Martin Scorsese, rendezője pedig Jonas Carpignano, aki volt már CineFesten két éve a Mediterraneával. A film egy olasz cigány fiúról szól, aki bátyja bebörtönzése után eltartójává válik a főleg lopásból élő családjának. Nagymenők olasz roma környezetben játszódik, csak épp vagány stílus helyett dokumentarista természetességgel, gengszterhősök helyett kisstílű karakterekkel, így aztán a hatása is elmarad a nagy olasz-amerikai rendező munkáitól. Egy fokkal jobb az orosz Arrythmia, azaz Szívritmuszavarok, amiben egy munka- és alkoholista mentős kerül összetűzésbe először feleségével, aztán új, szabálymániás főnökével. Kiszámítható a vége, de a mentősök élete továbbra is roppant drámai a Vészhelyzetre és az Isteni műszakra hajazó orosz változatban.
Jonas Carpignano: A Ciambra
Láttuk még az Isten országa (God’s Own Country) című brit filmet, ami a Szólíts a nevemen (Call Me by Your Name) ikerdarabjaként is jellemezhető, mivel ez is meleg szerelemről szól, csak sokkal explicitebben éshollywoodi befejezéssel, így aztán Luca Guadagnino remekművénél kevésbé ihletetten. Az angol vidéken tengődő birkapásztor fiú szűri benne össze a levet egy román vendégmunkással. Csalódás volt viszont a későbbi fődíjat nyerő Western, amiben német vendégmunkások próbálnak beilleszkedni Bulgáriában, és ezzel nagyjából el is mondtunk mindent a filmről.
Francis Lee: God’s Own Country
Ugyancsak a csalódások közé soroljuk a Jeanette: Jeanne d’Arc gyermekkora című filmet, ami egy metál musical non-diegetikus zenével és hosszú hajú, headbangelő kislánnyal pluszapácákkal. Nem annyira trash, hogy már jó legyen, viszont olcsó, mert nagyrésze egy patakparton játszódik. Legalábbis amíg néztük, ellentétben ugyanis a Westernnel, erről a filmről a nézőkkel egyetemben kiszállingóztunk.
Valeska Grisebach: Western
Míg az eddigiek a versenyprogramban szerepeltek, láttunk egy alkotást az éjféli filmek szekciójában is, egy hamisítattlan no-budget fesztivál-művészfilmet, a Dupla randit (Double Date), ami egy zsánerturmix: a horror-vígjáték a sorozatgyilkos toposzát ötvözi a tini szexkomédiákkal. A főhős egy 29 éves szűz, aki 30. születésnapja előtt szeretne férfivá érni, és az egyik menő és jártasabb haverjával azt hiszik, megütötték a főnyereményt, amikor dupla randit intéznek két bombázóval, akik viszont őrült sorozatgyilkosok, legalábbis az egyikük, a másikuk inkább csak áldozat-típus. Komolyan venni nehéz a cselekményt, de cserébe sok korhatáros geget kapunk, na meg kikacsintásokat a horror-fanok felé, elég A texasi láncfűrészes mészárlást idéző fináléra gondolni.
Benjamin Barfoot: Double Date
Noha a versenyprogramba becsúszott néhány gyengébb film is, a CineFest idén is gazdag és sokszínű kínálattal örvendeztette meg a mozirajongókat és a szeptemberben mindig mázlista miskolciakat.
Borítókép: Anyám!
