Mundruczó Kornél: A Nibelung-lakópark

Filmhu: Az idei szemle tévéfilm szekciójában szerepel A Nibelung-lakópark című munkád. Ez az anyag a Térey János művéből készült Krétakörös előadás kamerával rögzített változata. Pontos ez így?

Mundruczó Kornél: Ez egy színházi felvétel, nem is szabad róla mást gondolni; ezen a kategórián belül érdemes vizsgálni. Szerintem szuper törekvés, hogy a Krétakör megpróbálja archiválni az előadásait, és ezt igyekszik igényesebben tenni, mint amire egy, a színpaddal szemben leállított VHS-kamerás felvétel képes. Hogy mennyit lehet visszaadni egy élő anyagból, az kérdés, mindenesetre mi erre tettünk kísérletet most, akárcsak három évvel ezelőtt Schilling a FEKETEországgal. A felvétel a Lipót és a Krétakör régi formájának megszűnésével ma már többlet jelentéstartalmat hordoz. Ezért is volt érdemes nevezni a Szemlére, vagy lesz később érdemes vetíteni moziban is. Ne valamelyik tévécsatorna hajnal három és fél hat közötti műsorsávjában múljék ki.

Tévészínház, de nem a hagyományos értelemben

Filmhu: Mi az, ami biztosan nem jön át a filmen az előadásból, és van-e olyan többlet, amit ezzel a formával nyer az anyag?

M.K.: Ez egy olyan kísérlet, ami eleve nem teljesítheti be a küldetését. Egy színházi előadást nem lehet rögzíteni, mint ahogy filmet sem lehet csinálni egy színházi előadásból, bármennyire próbálod is átalakítani az alapanyagot. Ezért én igyekeztem ezeket a célokat távol tartani magamtól, és arra vállalkoztam, hogy olyan anyag szülessék, ami a két művészet határán áll. Azt mondja magáról, hogy én nem vagyok film, és azt is, hogy én nem vagyok színház. Ennek a félállapotnak van egy szépsége, amire ritkán csodálkozhatunk rá, talán ez lehet az egyik legfőbb értelme annak, hogy elkészítettük. A kísérleti forma arra is jó, hogy – ellentétben a hagyományos tévészínházzal – azok is magukénak érezhetik a darabot, akik nem látták élőben az előadást. Erre, a műfajok közöttiségre van persze példa a filmben, hogy ne menjek messzire, Forgács Péter is nem létező műfajok között lavírozik, de Török Feri tavalyi filmje, a Spiró-darabból készített Koccanás is ilyen.

Filmhu: A Nibelung-film ezek szerint valahol az adaptáció és a dokumentálás között van?

M.K.: Igen. Ez egy olyan archiválás, ami önálló erényeket is hordoz. A dokumentumfilm áll hozzá talán a legközelebb. A Szemlén a tévéfilm kategóriába neveztük, mert onnan lóg ki a legkevésbé. Semmiképpen sem tudtam elképzelni, hogy a játékfilmek között fusson, de azt sem, hogy kísérleti filmként, mert az egy önálló alkotás létét feltételezné, itt viszont a színházi előadás nélkül nem lett volna film. Tévészínház, de nem a hagyományos értelemben.

Ki is mondja, hogy ennek így nincs semmi értelme

Filmhu: Csak rövidítettél, vagy más változtatást is végrehajtottál a darabon?

M.K.: Megpróbáltuk áttenni az anyagot kamerára, ami nem csak a jelenetek koreográfiáján változtatott, hanem a logikáján is. A szövegen azonban nem történt változtatás. Egyébként két variáció között vívódtam sokáig, de végül lemondtam arról, hogy húsz-harminc néző kezébe adjak kamerát, és az általuk felvett anyagból vágjuk össze a filmet. Így sokkal tisztább minőség jött létre, ami nagyrészt Pfeffer Attila steadicam operatőrnek és Dobos Tamás operatőrnek köszönhető. Emellett viszont mindent megtettünk azért, hogy ez az egész ne filmnek tűnjék, direkt bent hagytunk minden világítótestet, mikrofont, és egyéb műszaki eszközt, hogy felhívjuk a figyelmet a dolog műviségére. Ez hozta magával azt is, hogy Tilo Werner Figurája SS-tisztből átalakult egyfajta filmes idegenvezetővé, aki folyamatosan kommentálja a kísérlet lehetetlenségét, ki is mondja, hogy ennek így nincs semmi értelme. És közben végig a kanapén ülő nézőhöz beszél. A színházi előadások rögzítését célzó próbálkozások sokszor kudarcba fulladnak. Bármilyen jó lehet az élő produkció, ami létrejön a rögzítés során, legtöbbször halott anyag. Én ezt akartam elkerülni.

Filmhu: A színészek hogy érezték magukat ebben a kísérletben?

M.K.: Szerintem jól. Nem kértem tőlük, hogy másképp játsszanak, de volt egy csomó kamerára rendezett jelenet. El akartam kerülni, hogy hideggé váljék az anyag, hogy amolyan Mezzo TV-s, nagyon művészi, nagyon esztétizáló felvétel jöjjön létre. Ezért örültem különösképpen, hogy a Krétakörös színészek a kamerán keresztül is tudnak kommunikálni a nézővel. A talált, keresetlen stílus segít a színészeknek, hogy megmutassák valódi arcukat, és kapcsolatteremtő képességüket. Azt, amit ők nagyon tudnak, és amiből a mai magyar színházi életeben nagy a hiány.

Ez az egész ne filmnek tűnjék

Filmhu: Ezért fontos, hogy ez az anyag moziban is fusson?

M.K.: Én konzervatív hozzáállásnak tartom, hogy moziban csak játékfilmek futhatnak. Szerintem fontos, hogy olyan művek, mint a Saját halál, vagy a Koccanás bekerüljenek moziba, még ha azt is gondoljuk, hogy háromezer néző, amit mondjuk a Koccanás csinál, az kevés. De ha belegondolunk, hogy ez nyolcvan színházi előadásnak felel meg, és ma a legtöbb darab 10-15 előadást ér meg, majd leveszik a műsorról, akkor látjuk, nagyon is fontos, hogy egy másik térben, egy másik fórumon háromezer emberhez eljuthat egy erre érdemes anyag. Miért ne lehetne más hangokat is hallatni a kommerszen és a primitív hörgésen túl? Miért ne férne meg az ilyesmi a seggrecsapós komédiák mellett? Szerintem a sajtó is hibás, amiért csak a gagyi körül csinál felhajtást, így persze a média-követő társadalomban nem születik meg az igény az értékes alkotások iránt. Az újságírás nem csak konzervatív, de néha aljas is, ha valami nem fér bele az író ízlésébe, akkor ahelyett, hogy gondolkodna rajta, rögtön vasvillára hányja.

Filmhu: Következő filmed, a most készülő A Frankenstein-terv is színházi feldolgozás után kerül vászonra. Nem lehet véletlen, hogy ez már a sokadik ilyen munka a filmográfiádban…

M.K.: Fontos leszögezni, hogy ez egy játékfilm, tehát semmilyen módon nincs kapcsolatban a színházi előadással. Nem úgy született, mint a Nibelung, hogy az előadást rögzítettük filmre, mert A Frankenstein-terv eredetileg is egy filmszinopszis volt, ami Mary Shelley regényén alapul, ezt fejlesztettem tovább nagyjátékfilmmé. Ettől független, hogy én ezt az anyagot színházi formában is feldolgoztam, és annak ellenére, hogy nagyon sokat kapott az előadástól a történet, nem azt vittem filmre. A munkáimra jellemző, hogy nem mentesek a színházi inspirációtól (Afta, Szép napok, Kis apokrif No.2., Johanna, stb.), de A Frankenstein-terven nem érezhető közvetlenül a színház hatása, egyáltalán nem olyan, mint a Nibelung. Ez egy játékfilm, a soron következő nagyjátékfilmem, míg a Nibelung talán nem is ennek a szerzői oeuvre-nek a része, sokkal inkább a színházrendezői pályám egy állomása. De ez persze nem válik szét a lélekben, a lélek elég tágas ahhoz, hogy mindez beleférjen.

Miért ne lehetne más hangokat is hallatni?

Filmhu: A Frankenstein-terv kamaradráma?

M.K.: A Delta is kamaradráma volt, de ellentétben annak tágasságával, A Frankenstein-terv klausztrofób; egyetlen házban játszódik. Azt kell, hogy mondjam, a forgatókönyv utolsó pillanatáig egy nagyon hagyományos filmadaptáció, ami nem a külsőségekben, hanem a mélyrétegében nyilvánul meg. A forgatókönyv alapfordulatai szorosan követik Shelley regényét annak ellenére, hogy a történetet modern környezetbe helyeztem. Ezt a regényt és annak mondanivalóját nagyon magaménak éreztem, talán mert művész és mű, alkotó és alkotott viszonyáról beszél, ami napi szinten megjelenik az életemben. Nem csak a művészi pályámon, hanem a családi életben is. Mióta gyerekeim vannak, ezt a tükör-effektust, amiről Shelley beszél, még inkább a bőrömön érzem. Megismerni őket, általuk ismerni meg önmagam, ez rendkívül érdekes.

Filmhu: Te is játszol a filmben. Mekkora szerepet osztottál magadra?

M.K.: Ez egy főszerep, de egyébként nem nagy szerep. A regény logikájából adódik, hogy az elején és a végén van szerepem, közte meg eltűnik az általam játszott figura. Bármilyen meglepő, egy filmrendezőt játszom a filmben, én ragaszkodtam hozzá, hogy aki eljátssza a karaktert, az valóban rendező legyen. Aztán rájöttem, hogy az egyetlen etikus lépés, ha ezt én csinálom. Hosszasan vívódtam, de nem tudtam elkerülni. Jó, vagy rossz, de csak így történhetett.

Filmhu: A Delta nemzetközi sikere után nem félsz az új filmtől?

M.K.: A Delta után tudatosan határoztam el, hogy valami egészen mást szeretnék csinálni, éppen azért, hogy ne görcsöljek rá a sikerre és az elvárásokra. A legfőbb célkitűzés az volt, hogy ne keressem a Delta 2.-t sem történetben, sem stílusban. Ha valamit előre borítékolni lehet a A Frankenstein-terv fogadtatásáról, az az, hogy mindenhonnan azt halljuk majd: „ez nem olyan, mint a Delta”. Hogy ez a megállapítás pozitív vagy negatív kontextusba kerül majd, az attól függ, ki mondja. Az is fontos volt számomra, hogy minél hamarabb csináljak filmet, mert úgy talán megszabadulhatok attól a fajta nyomástól, ami mondjuk három éve, az Arany Pálma óta sakkban tartja és alkotóként megbénítja Mungiut. Szerencsére én nagyon hamar elengedem a filmjeimet, már az sem igazán érdekel, hogy milyen karriert futnak be. A Deltát legkésőbb a magyar forgalmazás beindulásakor elengedtem, és azóta nem hagyom, hogy befolyásoljon a munkámban.

Filmhu: Nézel majd filmeket a Szemlén?

M.K.: Igen, mindig nézek, főleg ismeretlen alkotók munkáit. Idén még nem néztem utána, milyen nagyjátékfilmek lesznek, pedig a magam módján várom a Szemlét, de továbbra is tartom magam ahhoz, hogy Szemle-ellenes vagyok, mert a mai formájában nem tudom szeretni. Tőlünk minden irányban: északra, délre, keletre, nyugtra létre tudtak hozni színvonalas filmfesztiválokat, ahol a saját nemzeti értékeik sem sérülnek, mi meg itt vergődünk önmagunk ünneplésében. Kolozsvár, Szarajevó, Bécs, Pozsony, mind előrébb vannak mint mi, szerintem a román újhullám is nagyrészt a Kolozsvári Filmfesztiválnak köszönhető. De ugyanígy példának hozhatnám magunkat is. Azt, hogy a fiatal magyar rendezőgeneráció -- Pálfi, Fliegauf és a többiek --, a ’90-es években megjelenő Titanic Fesztiválnak és egyfajta forgalmazói bátorságnak az eredményeként robbanhattunk be. Pont időben kaptuk el a legfrissebb külföldi trendeket Kiarostamitól Wong Kar-wai-ig, így nem hittük, hogy a furcsa elképzeléseinkkel a szubkultúra szubkultúrája vagyunk. Érvényesnek éreztük a gondolatainkat, és meg is mertük mutatni azokat. Nagyon fontos lenne a jelenben is egy ilyen fórum, ami lehetne akár a Szemle is, de ehhez gyökeresen át kéne alakítani, mert jelenlegi formájában nem több, mint egy belterjes esztrád. 

A színházTv tudósítása a Frankenstein-tervről: