Románia retteg, miközben puszta önvédelemből megpróbál hűséges mosolyt varázsolni az arcára. Mert a vezér, ha úgy tetszik, a Nagy Testvér figyel. Mindent lát és mindent hall. Együtt él a naponta tíz percre melegvízhez jutó, puliszkaevő, didergő családokkal. A propaganda szerint osztozik sorsukon, valójában azonban csak örökké jelenlévő rossz szellemként realizálódik a mindennapokban. „Ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van”. Legyen az Magyarországon, Jugoszláviában vagy Romániában.

A korábban klipeket és dokumentumfilmeket jegyző rendező mindent felhasznált a no budget moziban, amivel eddig dolgozott. A néhol dokut idéző képsorok időnként átcsapnak a videóklipek világába, néha felbukkan egy-egy „csehfilmes” utánérzés, de még a Macskajaj „umca-umcájának” mása is megszólal. Mindezt a tévékabarék poéngyártó kedve kovácsolja egybe, azaz nem kovácsol, mert sajátkezűleg faragott, Jáksó László hangján megszólaló  rímekkel aláfestett film nem egyetlen drámai történetre épül. A forgatókönyv valójában a vezér és a slepp sztorijainak laza fűzére. Az amatőrszereplőkkel feltuningolt celluloid nem titkolt módon keveri a múltat és a jelent. A Princess és a rádióriporter, Voga János önmagát alakítja, az alig ruhás román virágszálak meg a legújabb divat szerint viselik a fehérneműt. A szekusok fekete Dácián a disznós gazdák rémeiként járják a környéket, a felsőbb körök idétlen módon tobzódnak a nyugat-majmolásban, miközben a nép, „az istenadta nép” mindent elkövet a hazug látszat fenntartására. A hősök pedig próbálnak beletalálni a saját szerepkörükbe. Az elölről sohasem fényképezett Ceaucescu a legrekedtebb hangján szónokol, „Iku Niku”, a főtitkár mihaszna utóda, a nép reménysége nyílt színen fajtalankodik, a mély orgánumú first lady a Dolce Elena parfüm elkészítésén fáradozik, de megjelenik az örök bolond figurája is. Az eseményeket az idióták időtlenné torzult vihogásával szemlélő félkegyelmű a túlélő román népet szimbolizálja, aki bizonyos rezignált nosztalgiával néz egykori vezére után.