Idefelé jövet legalább háromszor is találkoztam veled a Napszállta plakátokon. Milyen érzés, hogy tele van veled a város?
Csak ide raktak ki sokat, mert tudják, hogy errefele lakom! Viccen kívül, tényleg sok plakát van, úgy látom én is, amerre mozgok. Igazából tudok függetleníteni attól, hogy az én arcom van rajta. Nagyon tetszik, mert színeiben és hangulatában jól adja vissza a filmet. Neked nem?
Dehogynem, szerintem is jól tükrözi. Viszont eredetileg ugye dramaturgnak tanultál az SZFE-n. Gondoltad volna akkoriban, hogy egyszer még filmplakátokon fogod látni az arcod?
Nem, ez fel sem merült bennem. Nagyon visszahúzódó kislány voltam, utáltam szerepelni. A sarokban ültem, olvastam és figyeltem a többieket.
Mikor léptél ki ebből a sarokból?
Ez Reisz Gábornak köszönhetően változott meg. Amikor a harmadik kisfilmjét írtuk együtt, a Nekem Budapest egyik szegmensét, amiben egy kamasz fiú és egy fiatal lány a főszereplő. Nem volt tervben, hogy én játsszam el ezt a szerepet, de mivel amúgy is szorosan együtt dolgoztunk a forgatókönyvön, elmentem vele a fiúkat castingolni.
A meghallgatásokon én mondtam a másik szövegét, így Gábor látott a jelenetekben, mégha nem is rám figyelt. Aztán az utolsó pillanatban, tényleg pár órával a forgatás előtt bekattant neki, hogy legyek akkor a filmben is én a lány. Török Feri ezután hívott el a Senki szigete castingjára. Az egy klasszikus szereplőválogatás volt, ebből a szempontból az egyetlen, amin részt vettem.
A Saul fiá-ba is hasonlóképpen kerültél?
Nemes Jeles Lászlót régebb óta ismerem, tudta, hogy szerepeltem ezekben a kisebb-nagyobb dolgokban, de a Saul-ban is eredetileg Zabezsinszkij Éva casting directornak segítettem, hogy a férfi színészeknek ne egyedül kelljen elszavalniuk valami verset vagy monológot, hanem páros jelenetek lehessenek, ezekben voltam én a partner.
Hosszú volt a folyamat, amíg megkaptad a Napszállta főszerepét?
Eleve számítottam rá, hogy hosszabb folyamat lesz, László a filmezés minden területén nagyon maximalista, addig megy, amíg meg nem találja a biztos választást. Nem tudnám megmondani pontosan, hány próbafelvételen vettem részt, páros jelenetek voltak ezek is, szinte minden esetben a partnernek is ez volt a castingja. A utolsó kör egy kosztümös screentest volt külső díszletben, ami már Erdély Mátyás operatőrnek is próba volt a 35 mm-es felvételekhez.
A Napszállta forgatásán (Fotó: Laokoon Filmgroup / Bartha Máté)
Úgy olvastam, elég sokakat meghallgattak Leiter Írisz szerepére.
Nagyon sokszor hallom, hogy hány ezer, sőt, tízezer lány jelentkezett erre a szerepre. De itt nem az történt, hogy volt kilencvenkilencezer-kilencszázkilencvenkilenc másik nő, aki helyett engem választottak. A filmben különösen sok női szerep van, ezekre mind nézték ezt a rengeteg lányt. Amikor ott voltam, mindig Írisz voltam a próba jelenetekben, de az ő szerepére is sok színésznőt néztek, akikkel nem találkoztam. A mai napig nem tudom, kik voltak még versenyben a vége felé, szerintem az utolsók között voltam, akiket László felkért.
A felkészüléshez beleástad magad a Monarchia időszakába?
Ez nem is volt kérdés, mert amilyen gondos rendező László, illetve gondos gyártócég a Laokoon, rögtön indulásként egy 600 oldalast gyűjtést kaptunk tőlük a korról, a történelmi vetületekről. Előadásokat is hallgattunk a századelő társadalmi vonatkozásairól, arról, hogy ebben a rendszerben mondjuk a kalapos lányok hol helyezkedtek el. Volt kalapkészítő tanfolyamunk is közösen, fontos volt, hogy otthonosan tudjunk mozogni ebben a közegben, hogy még a háttérben se legyenek anakronisztikusnak ható mozdulatok.
Neked mi volt a legérdekesebb a témában?
Nagyon izgalmas, hogy ezek a lányok mind szegény családokból kerültek ki. Pedig a munkájuk alapján ma mondhatnánk, hogy ők designerek voltak, akik nem csak kivitelezték és feldíszítették a kalapokat, hanem meg is tervezték őket. Ez nem kulimunka volt, hanem aprólékos iparművészeti tevékenység. Alkotóművészek voltak, de kevés pénzt kerestek, eladóként is kellett dolgozniuk az üzletekben, viszont közben a társadalom olyan felső rétegeivel találkoztak, amivel egy közembernek nem volt érintkezési pontja. Így vertikálisan bejárásuk volt mindenféle szegmensbe. Idealizáltan hangzik, de érdekes dolog, különösen ma, amikor sokkal darabosabb a társadalmi rétegzettség.
A kalapok önmagukban is fontos elemei a filmnek. Hogyan találtátok meg a megfelelőt Írisznek?
Az a lila kalap, ami a film második felében rajtam van hamar meglett, Bécsből kölcsönözték, egy híres raktárból, ahonnan egyébként elképesztő szépségű kalapok és ruhák érkeztek. Hihetetlen, hogy milyen műalkotásokvoltak a kezünkben. Volt olyan is, amit egy komplett madárcsalád és egy egész erdőrészlet díszített, és az még középkategóriásnak számított.
Sokkal nagyobb kihívás volt az első kalapot megtalálni, ami az a halványkék-fehér, finom vonalú darab, ami többet is van a fejemen. Nagyon sok faktornak kellett megfelelnie. Egyrészt elhangzik a filmben, hogy ez egy valamilyen szempontból innovatív munka, még Zelma (a kalapszalon fő eladónője – a szerk.) is megdicséri. Kellett, hogy igazolja Írisz tehetségét. Az is egyértelmű döntés volt, hogy ez egy egyszerűbb, puritánabb kalap lesz.
Ott voltak még a technikai szempontok, a kalap színe és a karima nagysága nagyban meghatározza, hogy viselet közben hogyan szűri meg a fényt, vagy vet-e árnyékot az arcra, ha igen, akkor milyen színnel változatja meg. Sokan vettek részt a végső döntésben, Erdélyi Mátyás, László is, és nyilván fontos volt, hogy én is autentikusnak érezzem.
A néző számára Írisz belső világa szinte végig rejtély marad. Te mennyire tudtad őt kiismerni?
Szerintem a lényegi részét már magamba tudtam szippantani a hosszú casting alatt. Utólag úgy látom, hogy az volt a feladat, hogy ne egy gondolkodós, tudatos szerep megformálás legyen, hanem érzelmi és ösztönös szinten tudjak kiigazodni a Leiter-világban, amit Lászlóék megfestettek. A casting végére nagyjából magabiztosan tudtam tájékozódni benne.
László még az előkészületek alatt azt mondta, hogy felmerülhetnek bennem majd olyan kérdések, amikre ő sem fog tudni válaszolni. Vannak dolgok, ahová eljutunk közösen, és lesz ahová még ő sem, mert nem pont ezek a megválaszolatlan kérdések izgatják. Nagyon tisztelem benne, hogy ki tudta ezt mondani. Hamar megértettem, hogy nem azért, mert neértené a saját anyagát, hanem mert az egész film úgy épül fel, mint a hagyma, réteg-réteg hátán.
A Napszállta forgatásán (Fotó: Laokoon Filmgroup / Hermann Ildikó)
Akkor nem is maradtak benned kérdések Írisszel kapcsolatban?
Nem és de. Jó érzés, mert el tudom fogadni, hogy léteznek rétegei, ahol már nincsenek válaszok. Ahogy magamat sem ismerem százszázalékosan, de szerintem ezzel mindenki így van, mert a tudatalattinak elképesztő mélységei vannak. Jó, ha egy egész életen át dolgozunk azon, hogy minél jobban megértsük önmagunkat, de ez a történet pont arról szól, hogy az univerzum nem teljesen megismerhető.
Van más is, amiben hasonlítasz Íriszre?
Eléggé összeolvadtunk, ő meg én. Miután László kiválasztott, még dolgoztak a forgatókönyvön is, talán akkor már hatott a munkára az én személyem is. De nem akarok olyanokat mondani, hogy én is ilyen iszonyú kíváncsi vagyok, meg hogy én is így kajtatnám a családomat. Ami számomra a legfontosabb benne, az a vágy, hogy tartozzon valakihez, hogy találjon valakit, aki megvédi, vagy akit megvédhet, hogy legyen egy igazi kapcsolódása az életben. Ez egy kultúrákon átívelő, nagyon ösztönös késztetés.
A legérzelmibb szinten Írisz egy olyan ember, aki kisgyermek kora óta egyedül létezik, és bár elsőre úgy tűnhet, hogy ezt elfogadta, abban a pillanatban, amint felmerül, hogy van odakint valaki a szürke homályban, akihez tartozhat, szinte az ésszerűség határain is túl viszi a késztetés, hogy megtalálja őt. Szerintem ez egy nagyon szép, emberi dolog.
Milyen egy ennyire maximalista rendezővel együtt dolgozni?
Annak, hogy minden az utolsó porszemig végiggondolt a bonyolult kameramozgások és a filmnyelvi választásai okán, az az előnye, hogy mindenki nagyon felkészülten áll mindenhez. Azt végig éreztem, hogy Lászlónak fontos, hogy komfortosan érezzem magam ebben a szerepben, nemcsak fizikailag, hanem hogy úgy legyek az adott helyzetben, ahogy szerintem lennem kell.
Nem erőltetett rám semmit. Gyakran bevontak a jeleneteket illető kérdésekbe is, László nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy meglegyen közöttünk az egyetértés. Ha részleteiben egy picit mást gondoltunk egy-egy jelenetről, akkor azt javasolta, hogy vegyük fel kétféleképpen – aztán a kettő közelített egymáshoz.
Megterhelő volt neked a nagyszabású forgatás?
Annyira intenzív volt az 54 nap, hogy nekem teljesen egybefolyt, mint egy hosszú lázálom. De rajtam kívül még jó páran ott töltötték ezt a rengeteg napot reggeltől estig. Nem volt olyan jelenet, amit a kisujjunkból kiráztunk volna. Nagyon nagy produkció volt, ami mindenkit megterhelt. Kánikulában forgattunk, rengeteg port használtunk, a kameracsapatnak gyakran szűkös térben kellett mozognia, sok volt a statiszta, a kaszkadőr, és a pirotechnika is, mert az akciójelenetek és a speciális effektusok a helyszínen készültek, nem utómunkában.
A Napszállta forgatásán (fotó: Laokoon Filmgroup / Hermann Ildikó)
Hogyan élted meg, hogy most végig te voltál a kamera fókuszában?
Azt hamar megszoktam, hogy Réder Gyuri kameraoperatőrrel egymás kezét fogva mentünk, vagy ő jött utánam, vagy én mentem utána. De nem az volt az alapélményem, hogy most én vagyok a fókuszban, hanem mint a történetben is, egy kicsit idegenvezetőnek éreztem magam. Fantasztikus élmény volt, hogy olyan színészekkel dolgozhattam együtt egy-két napot, mint Balsai Móni, Zsótér Sándor vagy Nagy Zsolt és még hosszasan sorolhatnám.
Egy-két naponta jött egy ember, akit nagyon tisztelek és felnézek rá, belépett a világba, amiben én vagyok otthon, amiben kísérője lehettem. És persze ott voltak azok is, akikkel sokat forgattunk, mint Dobos Evelinés Vlad Ivanov. Vlad egy mukkot sem beszél a nyelvünkön, mégis teljesen megtanulta magyarul szövegét, ráadásul neki voltak a legbonyolultabb mondatai.
Írisz viszont arcjátékán keresztül többet kommunikál, mint a dialógusokban.
Az egy alapszabály volt, hogy én nem néztem vissza semmit a forgatás alatt, amivel nagyon egyetértettem. Kifejezetten azért, hogy ne kezdjek el azon agyalni, hogy ott most épp nem tetszik, ahogy megrándul az arcom.
Milyen volt a Velencei díszbemutatón megnézni?
Eufórikus vetítés volt. Szerencsére sokan el tudtak jönni a stábból, öröm volt velük megnézni és együtt ünnepelni.
Dramaturg vagy színészi vonalon tervezed folytatni?
Most megvan a lehetőség, hogy nem kell választanom. Közalkalmazott vagyok, a Filmalapnak dolgozom forgatókönyv-fejlesztőként, ez elég sokféle és sokszínű feladatot ad. Vannak mellette dramaturg munkáim is, legutóbb Deák Kristóffal dolgoztam a Foglyok című filmen. Mivel szeretek szerepelni, azt is folytatnám. Mindkét oldalon nagyon szerencsés vagyok, eddig olyan projektek találtak meg, amikre büszkék vagyok, hogy részt vehetek bennük.
Mit szólsz a Napszállta fogadtatásához? Olvasol kritikákat?
Páran óvtak tőle, de nagyon érdekelnek. Sok kritikát elolvastam, magyart és nemzetközit is. Fel voltam rá készülve, hogy nagyon szélsőséges visszhangja lesz a filmnek, de ténylegesen átélni azért más élmény, ugyanakkor nagyon tanulságos és élvezetes is. Pontosan tükrözik a kritikák a széles spektrumot, ahogy ehhez a filmhez viszonyulni lehet - van akit izgat és vonz ez a rejtélyes szerkezet, van akit pedig frusztrál és nehezen tud hozzá kapcsolódni. De olyannal nem találkoztam, ami bántott volna. Nekem most már feladatom, hogy ezt a filmet letegyem, és egy kicsit eltávolodjak tőle, ebben pedig sokat segítenek az értő kritikák, pozitívak és negatívak egyaránt.
