Régi idők focija (Sándor Pál, 1973)
A húszas évek első világháborút követő Budapestje biztosít hátteret Sándor Pál 1973-ban készült szatírájához, a „focis filmek” egyik legfontosabb alapvetéseként elkönyvelt Régi idők focijához. A felidézett korszak mozijának és labdarúgásának világát állítja egymással párhuzamba a hatvanas évek elején készült Mándy Iván kisregény, A pálya szélén szabad adaptációjaként is minősíthető film. A mai futballmenedzserek kisstílű típusának korabeli elődjét testesíti meg Minarik Ede alakja Garas Dezső felejthetetlen alakításában, aki mozgásával, gesztusaival sokszor Chaplint idézi, miként a film burleszk-stílusa is egyértelmű főhajtás a némafilm korszaka előtt. Sándor klasszikusa ugyanakkor egy másik síkon is mozog, melyet Mándy kisregényének mondanivalója határoz meg: ez a lelkesedéstől túlfűtött, de az eseményeket csak a „pálya széléről” figyelhető kisember tragikus sorsú figurájának hajszálpontos lefestése. Minarik Ede is mindent megtesz azért, hogy legnagyobb szerelme, az általa gründolt Csabagyöngye feljusson az élvonalba, ám hiába a „Kell egy csapat!” jelszó – az oldalvonal mellől nehéz odaférni a kapu elé.
Viharsarok (Császi Ádám, 2014)
A homoszexualitás nagy tabu a profi sportban, és a magyar vidéken a legkevésbé sem tolerálják, legalábbis e mellett érvel Császi Ádám remek filmje, a Viharsarok. Dicsérő hangvételű recenziónkban ezt írtuk róla: „A dél-afrikai futball-világbajnokság idején Michael Becker, a német sztárfocista Michael Ballack ügynöke kijelentette, hogy válogatottjuk azért nem szerepelt eredményesebben a tornán, mert a csapatot elpuhították a meleg játékosok. Kijelentése nemcsak a német, de a nemzetközi porondon is óriási botrányt kavart, ám végül egyetlen coming outot sem eredményezett. Az első német focista, aki a botrányos nyilatkozat után vállalta másságát, négy évet várt. Az előbújás sehol sem egyszerű, főleg nem a szemellenzős magyar vidéken (…), ahol Szabi, aki meleg és színesbőrű focisták között edződött, hirtelen sosem tapasztalt gyűlölettel találja szemben magát, és szinte fel sem fogja, hogy ami neki teljesen természetes, az mások zsebében kinyitja a bicskát.”
Délibáb (Hajdu Szabolcs, 2014)
Nem a foci a fő témája Hajdu Szabolcs Délibábjának sem, viszont a főhőse egy afrikai futballista, akinek menekülnie kell, miután eladott egy meccset. Egy interjúban az író-rendező elárulta, hogy a főszerepet játszó elefántcsontparti színész, Isaach De Bankolé korábban focizott a francia másodosztályban, azaz meglehetősen önazonos szerepben tűnhetett fel. Hajdutól azt is megtudhattuk, hogy focis jeleneteket is forgattak, csakhogy ezek végül kimaradtak a filmből. Ami viszont kiderült volna belőlük, arra a kész filmben is találhatunk utalást: a főhős alighanem azért vált kegyvesztetté, mert idegenként kezelték. A még ha valamelyest visszaszorulni is látszó, de a jelenlegi Európa Bajnokságon is aktuális problémaként felmerült futball-huliganizmusnak rendszerint részét képező rasszizmus és xenofóbia az, mellyel a Délibáb színesbőrű főhősének is meg kell küzdenie.
Magyarok a Barcáért (Kocsis Tibor, 2014)
Kocsis Tibor dokumentumfilmje annak járt utána, hogyan tette naggyá a világ egyik legnépszerűbb csapatát Kocsis Sándor, Kubala László és Czibor Zoltán. Korábbi kritikánkban így értékeltük a rendező munkáját: „Bár Kocsis filmjének középpontjában egyértelműen Kubala áll, a rendező remek dramaturg - anélkül szövi egymásba Ladislao és a másik két legenda életét, hogy egy pillanatig is úgy éreznénk, rangsort állított köztük. (...) A megszólaltatott rokonok és csapattársak közreműködésével nem csak sportkarrierjüket, de személyiségüket is árnyalja, és statisztikák, valamint alaposan dokumentált futballszezonok helyett inkább a dokumentumfilmek leghatásosabb elemét, az ún. emberi oldalt domborítja ki. Cziborról megtudjuk például, hogy csak annyira volt bolond, hogy egyszer közölte akkori edzőjével, Helenio Herrerával, hogy lő kettőt, majd köszöni szépen, aznapra végzett is, a második gólja után pedig egyszerűen kisétált a stadionból.”
