A francia rendező mexikói történetében a kőkemény kartell vezetője, Manitas (Karla Sofía Gascón) hatalmas fizetségért cserébe nem csak azt várja el Ritától (Zoé Saldana), hogy az inkognitóját meghagyva segítsen neki orvost találni a bonyolult és költséges nemátalakító műtétekre, hanem hogy két gyerekének és feleségének (Selena Gomez) új személyazonosságot adva költöztesse őket biztonságos helyre, anélkül, hogy tudnák, mi fog történni a férfival. Az Emilia Pérez körüli hírek az utóbbi hetekben a 13 Oscar-jelölésről a főszereplőt alakító Karla Sofía Gascón évekkel ezelőtt kitwittelt iszlamofób és rasszista írásaira fordultak (pedig első transznemű Oscar-jelöltként már történelmet írt), ami nem csak a színésznő számára jelentheti a díjszezon végét, de maga a film is komoly hátrányból indulhat a többi kategóriában. A botránytól függetlenül Audiard a mexikói környezettel és a transz történettel izgalmas kísérletet tett a musical műfajának megújítására, amit a kiemelkedő színészi alakítások tesznek igazán emlékezetessé.
A film vetítése után Zsirka Hella részletesen elmesélte a közönségnek a saját életútját, a gyerekkorától kezdve, a gimnáziumi éveken át, egészen a fiatal felnőtt koráig, az identitásának felismeréséről, a döntéseiről és az ellenszélről, amiben élnie kell. „Szerintem nem létezik egy univerzális transz életút. Ahány transznemű van, annyiféleképpen fogalmazzák meg a saját identitásukat, annyiféle életút létezik. Ezek közül egy az enyém.”
Emilia Pérez / Fotó: Mozinet
Magát vakmerőnek, sokszor meggondolatlanul cselekvőnek tartja, aki mindig is érezte, hogy más mint a többiek. „Hiába próbáltak engem heteroszexuális fiúnak nevelni, az egyik fülemen be, a másikon ki. Sosem azonosultam a fiúval, mint címkével, sosem éltem az életemet fiúként vagy férfiként. Már kisgyermek koromban is volt egy képem saját magamról, és inkább az okozta bennem a disszonanciát, hogy a környezetem valamiért nem úgy kezelt, ahogy én elképzeltem saját magamat.” Elmondása szerint már óvodában meggyőződése volt arról, hogy felnőttként gyermeket fog szülni, és amikor rájött, hogy ez fizikailag nem lehetséges, óriási csalódást érzett, nem értette, hogy miért nem lehet olyan, mint a többi lány.
Magabiztos alaptermészetét a sok bántalmazás, iskolai bullying sem tudta megrengetni, sosem volt hajlandó szégyellni magát azért, mert más mint a többiek. 13-14 évesen az internet szembesítette azzal, hogy léteznek nemileg diverz emberek, de akkor még nem fogalmazta meg magában egyértelműen, hogy ő transz nő. „Azt gondoltam, hogy valahol a kettő között vagyok, vagy egyik sem - valami más vagyok. Erre kerestem szavakat. Akkoriban még nem nagyon használtak olyan kifejezéseket az interneten, se a magyar világhálón, se a közbeszédben, mint a ‘nembináris’. Ma már vannak ilyen különböző árnyalatok. Amikor megtaláltam a semleges nemű címkét, ezzel tudtam azonosulni, és onnantól kezdve megfogalmaztam a környezetem felé, hogy engem semleges neműnek kezeljenek. Mondanom sem kell, hogy nem nagyon tudták ezt hova tenni.”
A tornatermi öltöző gimnazistaként amúgy is kardinális hely egy nemi fejlődésben lévő tinédzsereknek, különösen akkor, ha valaki az idő tájt döbben rá, hogy ebben a bináris rendszerben nehezen találja meg az útját. Az ott tapasztalt nehézségek, a kiközösítés, a diáktársak és tanárok felől érkező értetlenség a mindennapjai része voltak, de ő céltudatos volt, és a tiltakozás ellenére inkább a folyosón öltözött, se a lány, se a fiú öltözőt nem használta.
„Olyan szempontból speciális az én sztorim, hogy nekem 14 évesen már egyértelmű volt a transz státusz. Az nem volt egyértelmű, hogy transz nő vagyok, csak az, hogy nem azonosulok a születéskor kijelölt nememmel. Aztán szépen lassan az évek folyamán egyre inkább elkezdtem magamat nőnek tekinteni, és mire eljutottam a középiskola végéig, nyíltan vállaltam a transzneműségemet, annak minden kudarc- és sikersztorijával együtt.”
Zsirka Hella / Fotó: Mozinet
Itthon 2020 óta nincs lehetőség törvényesen a nem- és névváltoztatásra. Ebből a szempontból Zsirka szerencsésnek tartja magát, hogy 14 és 18 éves kora között minden lépésnek utánanézett, amit ebben a folyamatban meg kell csinálni. Amikor még engedélyezték, szükség volt pszichiáteri-, egy klinikai szakpszichológiusi- és egy urológiai / nőgyógyászati szakvéleményre is, ezeknek egyértelműen ki kell jelentenie, hogy transznemű a kérvényező. Ezt kellett benyújtani az Emberi Erőforrások Minisztériumába, ott történt az elbírálási folyamat. 2020-ban az utolsó négy ember között volt, akiknek még elfogadták a kérelmét. „Nagyon vicces dolog, amikor az írásbeli érettségin még a régi neveddel és nemeddel mész be, a szóbelire meg már az újjal.”
Zsirka egy bükki ezer fős falucskából, Cserépfaluból érkezett érettségi után Budapestre. 18 éves kora óta hormonkezelés alatt áll, ami élete végéig tartani fog. Veiszer Alinda a beszélgetés során felvetette, hogy egyre többet hallani olyan orvosokról, akik titokban végeznek nemátalakító műtéteket, illetve, hogy az állam megnehezíti azon orvosoknak a szakmai életét, akik a hormonkezelésben segítenek. Zsirka elmondása szerint a nem- és névváltoztatást megtiltó törvény az orvosi tranzícióra és nemi megerősítő beavatkozásra nem vonatkozik, bár nyilván erre következtet mindenki.
„Maga a kormánypárt jelentette ki anno, hogy az orvosi tradícióhoz nekik semmi közük, mert a saját testével azt csinálnak a transzok, amit akarnak. Ez azóta sem illegális, a nemi megerősítő beavatkozásokat a 33-as paragrafus nem érintette, de generált egy öncenzúrát az orvosok körében, mert könnyen arra a következtetésre jutnak, hogy amit csinálnak, azért vegzálni fogja őket a kormány. Az is igaz, hogy a transzszexualizmus, mint olyan, egy létező diagnosztika, ami benne van a magyar egészségügyi ellátórendszerben. Ergo az orvosnak, aki erre kompetens és felkészült, kötelessége ellátni engem.”
Az idén másodjára beiktatott amerikai elnök, Donald Trump a napokban meghozott egyik első törvényében jelentősen megnehezítette a nemváltó műtét létrejöttét az Egyesült Államokban. Idehaza is gyakran szítják az embereket a transzneműek ellen, nehogy az óvodába besétálva nemátalakításra buzdítsák a gyerekeket. Zsirka biztosította a közönséget, soha nem akarta és nem is tervezi átműteni senkinek az óvodás gyermekét. Felmerült a kérdés, az ő hétköznapjait mennyire befolyásolja ez a sok ellentét.
Fotó: Mozinet
„Úgy szoktam ezt érzékeltetni, hogy bemegyek az Aldiba, akarok venni egy kiló banánt vagy egy doboz tojást, és miközben várok a sorban, megnyitom a telefonomat, ahol azt olvasom, hogy a transzneműek veszélyt jelentenek a társadalomra. Én, aki állok a sorban, és meg akarom venni azt a kiló banánt, nem értem, hogy miért lennék ezáltal nagyobb veszélyre a társadalomra, mint a mögöttem sorban álló néni. Hajlamosak az ilyen narratívák vagy retorikák úgy tekinteni a transzneműekre, mintha mi kívül állnánk a társadalmon. Pedig valójában mi is ugyanabban a társadalomban élünk, ugyanolyan szerepeket szeretnénk betölteni benne.”
Az utcán nem szólnak be többet neki az emberek, de amióta ilyen előrehaladott állapotban van a tranzíciója, elmondása szerint már nőként kezeli őt a társadalom. „Azt szoktam mondani, hogy amióta tranzicionáltam, nem transzfóbiát tapasztalok az utcán, hanem szexizmust.” Jacques Audiard filmje francia-belga-mexikói koprodukcióban készült, ezekben az országokban lényegesen nyitottabban fordulnak a transzneműek felé, mint Magyarországon, ami az ún. rainbow mappen is nagyon rosszul teljesít. Ezen a grafikonon azt figyelik, hogy egy-egy országban mennyire egyenlőek egymással a különböző nemi identitású emberek, alapíthatnak-e családot, hogy mennyire határozza meg a kormány törvényekkel a gyűlöletbeszéd kereteit, civil szervezetek tudnak-e működni, stb. Mexikóban 2006 óta legális az egyneműek házassága, a szexuális irányultság pedig védett adottság.
A szexuális irányultság Magyarországon is védett tulajdonság, ez alapján diszkriminálni itt is tilos, a nemi identitás kérdésével kapcsolatban pedig nagyjából 2012-ig egészen progresszív volt az ország, azóta azonban mélyrepülésben vagyunk, Zsirka szerint a diszkriminációs törvények továbbra is jók, diszkrimináció miatt lehet bírósághoz fordulni.
De milyen csatornákon lehetne változtatni a folyamatosan a romló tendencián? Sok országban egyre aktívabban láthatóak transz szereplők szappanoperákban, női lapok címlapjain szerepelnek. A média csatornái mennyit számítanak az érzékenyítésben? „Biztos te is találkoztál már azzal a narratívával, hogy megint itt a woke, már megint egy transznemű van a címlapon, a díjátadón, a Netflix sorozatban, de hogyha végigvesszük, hogy hány címlap készült a női magazin keletkezése óta, és azon hány transznemű nő szerepelt, kb. 3 az 1 millióhoz arányt kapunk. Számszerűsítve nem annyira sok, csak az ember sokszor úgy érzékeli azt, hogy ha valami új és szokatlan, akkor az arcába van tolva. Azon megütközik, mert az ő normalitásával nem kompatibilis.”
Zsirka Hella és Veiszer Alinda / Fotó: Mozinet
„Ez kezdetben tud kultúrsokként hatni, ugyanakkor szerintem nagyon fontos lépés. A reprezentáció olyan, amihez lehet kapcsolódni. Ha én ott 13 évesen, Cserépfalu közepén láttam volna egy plakátot, egy szórólapot, amin elismerően vagy pozitívan beszélnek az LMBT emberekről, akkor egészen más lett volna az életutam. Akkor nem gondolkodtam volna konstans azon, hogy oké vagyok, vagy jó úton járok-e. Szerintem ez nagyon sokat segített volna.”
Felmerült a kérdés, hogy a média eszközei mellett tudnak-e a különböző performanszok, beadványok és a civil ellenállás hatni a további reprezentációra. „Magyar kontextusban civil ellenállással egyre kevésbé lehet a törvényhozásra hatni. A mi szervezetünk nagyon sok mindent csinál, mi stratégiailag pereskedünk az állammal szemben, diszkriminatív jogszabályok kapcsán.” A Háttértársaságnak jelenleg 100 stratégiai pere van a strasbourgi bíróságon, egyelőre nem sok eredménnyel, de bíznak benne, hogy az Unió kötelezni fogja a magyar államot, hogy visszavonja az újonnan meghozott diszkriminációs törvényeit.
„Sokféle stratégiánk van, nyilván a szemléletformálás is szerepel közte, a reprezentáció, hogy elmegyünk képzéseket tartani, kutatásokat csinálunk, de a fő tevékenységünk mindig az, hogy szimplán ott vagyunk a terepen, és működtetjük a segítő szolgáltatásainkat. Lelkisegély telefonvonalunk van, HIV-tanácsadásunk, szűréseket szervezünk, jogsegélyt nyújtunk, szóval tényleg egy csomó mindent csinálunk azért, hogy ezen a fronttal jobb legyen a helyzet.”
Az Emilia Perez főszereplője, Karla Sófia Gascón az első transz nő, akit Oscar-díjra jelöltek, a korábbi megnyilvánulásai kapcsán azonban valószínűleg nem fog részt venni a díjátadón. A színesznő azt nyilatkozta, hogy ennek semmi köze a színészi teljesítményhez, és már másképp gondolkodik, mindenesetre az esélyeit egyértelműen rombolják a régi nyilatkozatai. A filmmel kapcsolatban Zsirka előzetesen olyan kritikákat olvasott, amiket főleg mexikói és a transz közösségek fogalmaztak meg.
„Egy kicsit jellemzőnek is tartom, hogy az első transz Oscar-díj jelölést egy cisznormatív filmben történő alakításért egy rasszista transz színésznő kapja.” A transz közösség kritikáját is megfogalmazta: „Hiteltelennek éreztem sok szempontból a transz szálat ebben a filmben. Azt elmondtam, hogy nincsen univerzális transz-életút, ehhez tartom is magam, de még ezzel a szűrővel nézve is egy nem reális történet.”
„Emíliában nem volt kontinuitás. Azt éreztem, hogy volt két doboz, egy férfidoboz, az agresszív, elnyomó maffiózó, a női doboz volt a kettes, a gondoskodó, odaadó, önzetlen, tehát egy totális személyiségváltozás. Nem is ugrált egyik dobozból a másikba, inkább skizoid állapotba került a kettő között, attól függően, hogy éppen milyen élethelyzetben volt. Ez a gyakorlatban nem úgy működik, hogy amikor én tranzicionálok, akkor az előző énem idézőjelben meghalt, de a gyakorlatban nem leszel egy új ember attól, hogy tranzicionálsz. Új kontextusba kerül az életed, megélsz valamit, amit nagyon régóta meg akartál élni, ami nyilván hatással van a mentális és fizikai egészségeddel egyaránt. De nem leszel egy új ember.”
Zsirka könnyen mesél az őt ért agresszív diszkriminációról, ami sok év kemény munkájának az eredménye. Túl lehet lépni azon, hogy volt egy időszak, amikor fizikailag és lelkileg is bántalmazták ahelyett, hogy szerették és elfogadták volna? „Mire feljöttem Budapestre, addigra a lelkem klinikai alapállásban volt, és nagyon-nagyon sok munkába telt, hogy ebből a túlélő üzemmódból kihámozzam magam. Ez az elmúlt két évben sikerült nagyjából. Volt egy nagyon masszív pszichoterápiám egy analitikus pszichológussal, akivel lementünk a mélybe, és felhoztunk egy rakás olyan traumát, ami ezzel kapcsolatos, és olyat is, ami nem. Ezekkel szembenézni és rádöbbenni arra, hogy egy csomó dolog, amit csináltam az életemben, azért volt, mert féltem, mert biztonságot és szeretetet akartam. Ezek a természetes emberi ösztönök, reakciók, vágyak bennem is ott voltak, csak a traumák és bántalmazások - amik nem elszigetelt, hanem mindennapos rendszerszintű esetek voltak - ezek azért rányomják az emberre a maguk bélyegét. Tényleg sok munka volt, hogy ezzel rendben legyek, azért beszélek erről ilyen könnyedén, mert azt érzem, hogy már feldolgoztam.”
„Sokat gondolkodtam azon, hogy ennyi szarság után hogy van még egyben a személyiségem, hogy vagyok boldogabb, mint azelőtt bármikor. Arra jutottam, hogy nem szeretném olyan üzenetekkel beetetni az embereket, hogy csak gondolkodj pozitívan és minden sikerül. Szerintem ez a szerencsén múlott, hogy van egy olyan alapszemélyiségem, klassz munkahelyem, szerető baráti közegem. Ezek mind-mind olyan faktorok, amik közrejátszottak abban, hogy ne menjek tönkre pszichésen. Nagyon szeretném, ha ez mindenkinek megadatna, és dolgozom is azon, hogy megadasson annak, aki hasonló cipőben jár mint én. Per pillanat, annyira marginalizált kisebbség a transzneműek közössége, hogy tényleg nagyon sok múlik a szerencsén.”
Az Emilia Pérez február 27-től látható a mozikban.
